Egyszer egy kislány (na… jó, akkor már nagylány volt) Rómába utazott volna. Minden előkészítve, megszervezve: hotel, repjegy, stb. Egy váratlanul felmerülő probléma az utolsó pillanatban megakadályozta az utazást. A hölgy vigasztalhatatlanná vált és én is csak távolról szemlélhettem a bánatát. Nagyon távolról. Ekkor jött az ötlet. Küldtem neki egy levelet:  - Te három napra elutaztál volna Rómába, én egy hétre Neked adom Rómát! Aztán megírtam neki az „Örökség” – et.

Alig merte elhinni, hogy itt van. Hogy elengedték. Táncolva énekelve rámolta kevéske ruháit az utazótáskából a szekrénybe. Az olcsó kis panzió házinénije mosolyogva nézte, amint szökdécselve lebegett szekrény és ágy között. A bátyjával kellett volna utaznia, de az visszamondta a gardedámságot, mert a menyasszonya rettentő hisztit vágott ki az egyhetes magány kilátásai miatt. Ezek után apja kerek-perec kijelentette, egy 16 éves fruska ne csavarogjon egyedül a világban. Még a 21-ik században sem. Tulajdonképp ő kapta a római jutalom utat, mert jelesre sikeredett az olasz nyelvvizsgája és latinból is egész jól állt. Ez a nagyapja gyengéje volt. Hiába magyarázták az öregnek, holt nyelv, ő csak indulatosan hadonászott a botjával. Vergilius és Petrarca nyelve hogyan halt volna meg, ostobák!? Az a rengeteg gondolat, ami az embert Emberré tette és Isten közelébe emelte, az mind latinul született. Tehát, aki süket a latinra, az ember marad és kirekeszti magát az Emberek közül.

Kicsomagolás közben mosolyogva gondolt vissza nagypapi döbbent arcára, amikor megzsarolta: ha nem intézi el apuval az utazást, akkor vége a latinnak. Ezzel el is dőlt minden. Nagypapa kijelentette, a gyerek utazik, innentől nem volt apelláta. Azt tudta, az apja egy hétig nyugtatókon él majd és az anyja minden nap hozzávág valamit a bátyjához, amiért cserbenhagyta a húgát. Nem érdekelte. Itt van. Ő és Róma. Szép pár, gondolta és meg is állt egy pillanatra a tükör előtt. Elégedett volt a látvánnyal.

Szigorú időbeosztású tervvel érkezett. Első nap csavargás, a környék felderítése, de másnap már indul az útikönyv szerinti látnivalók kipipálása. A könyvet szinte fejből bemagolta. Elméletben úgy ismerte Rómát, mint a szülőföldjét. Gyakorlatilag soha nem volt itt.

A holmik elrámolása után nem is mosdott, át sem öltözött, csak az enyhén magas sarkú cipőjét cserélte mokaszinra, és már rohant is az utcára, ne várakoztassa az ő Rómáját.

- Térdre, Örök Város, jövök! – énekelte és kirobbant a panzió kapuján. Először a péket derítette fel az utca sarkán aztán jött a kávéház, majd a fagyizó. A szűk sikátor, amin táncolva lépkedett egy kis piactérbe torkollott. Áldotta az eszét a cipőcseréért, mert még a mokaszinban is többször majd hasra esett az ősi macskaköveken. A piac sarkában egy szoborcsoport, alatta ivókút. Odaszaladt, megmosta az izzadságtól kipirult arcát, ivott is bőségesen, hogy ne kelljen kevéske pénzét üdítőkre pazarolni. Aztán táncolt tovább. Ő és Róma. Minden utca, sikátor és terecske csoda volt neki, nem győzött betelni a százados házak varázsával. Alkonyodott, mire észbekapott és hazafelé kezdte terelgetni csapongó táncát. Amikorra a piactérre ért, már sötét volt. A régi lámpák nappal szépek voltak, de este alig adtak valami fényt. A piac melletti kocsmából nagy társaság tódult ki, búcsúztak és gyorsan szétoszlottak a kis utcák között. Három kamasz pont a lánnyal egy irányban lévő sikátor felé indult. A szűk utca bejáratánál találkoztak.

- Meg tudnád mondani hány óra van? – kérdezte az egyik részegen mosolyogva és egy üveg olcsó italt lóbált a kezében.

- Igen – válaszolt a lány rosszat sejtve – tíz múlt öt perccel.  

- Halljátok – fordult a kérdező a haverjai felé – ismeri az órát. Akkor ez ivarérett! Na, kicsim, ha felemeled a ruhádat a köldöködig, akkor ihatsz egyet a konyakomból.  –  és a lány felé nyújtotta az üveget.

- Nem… nem szeretnék inni a konyakodból, a ruhámat meg végkép nem tervezem felemelni.

Nem vette észre, amíg az üveges fickóval tárgyalt, a másik, a józanabbik mellé került és letépte a kézitáskáját a válláról. Nem volt abban a táskában semmi különösebb érték, még az útlevelét is a panzióban felejtette a nagy rohanásban. Maga a tény bőszítette fel, hogy ilyen ocsmány módón belrondítottak az ő románcába. Kétségbeesetten a röhögő kamasz felé rúgott, aki már a táskájában turkált. A rúgás lassú volt és kiszámítható. A fiú egy torréró eleganciájával tért ki előle és a válasz gyorsan jött és elementáris erővel. Akkora pofont kapott, hogy a macskakövön gurulva nekiütődött a ház falának. Felkönyökölt, de felállni nem tudott. Némán tűrte, amint a harmadik durván lecsatolta az óráját, majd a mellét kezdte fogdosni. Az a fiú, aki elvette a táskáját, mostanra rájött, az érték nem a táskában, hanem a lány ruhája alatt van. Ő is odatérdelt a haverja mellé és igyekezett benyúlni az amúgy is felcsúszott ruha alá.

- Ne bántsátok a lányt! - A mondat nem  parancsoló, inkább kérő, sőt rimánkodó volt. A három kamasz mint a villám, fordult a hang irányába. Megnyugodva vették tudomásul, csak egy fiú. Egy szál egyedül. Kopott, régi hacukában, mezítláb állt hármójukkal szemben.

- Na húzz innen kisköcsög, ne avatkozz a nagyfiúk dolgába. Akarod a vérző orrodat törölgetni a törött kezeiddel? Nem látod, a csajunk bepiált és most hancúrozni támadt kedve.

Meg sem várva a választ a félig telt konyakosüveget ütésre emelve a mezítlábas fiú feje felé sújtott. Az védőn maga elé kapta a kezét. A szilánkosan törő csont reccsenése a lányig hallatszott. A támadó sikoltva zuhant térdre, nyomorékká tört alkarját a melléhez szorítva. A másik két kamasz azonnal kést rántott és egyszerre lendültek előre. A táska tolvaj volt a gyorsabb, kicsit közelebb is állt, így pechére ő érkezett előbb. A mezítlábas fiú egyszerűen térden rúgta. A szétkenődött térkalács fájdalmától üvöltve métereket hentergett a kövezeten. A harmadik, már nem volt támadó. Egy holtra vált kamasz állt ott, a kés kiesett a kezéből, és minden energiája arra ment el, hogy ne vizelje össze magát a félelemtől.

- Gyere, haza kísérlek - nyújtotta a kezét a mezítlábas a lány felé. A lány hálásan, de gyanakodva fogadta el a segítő mozdulatot. Felállva gyorsan megigazította a ruháját.

 Addigra a harmadik fiú is meg tudott mozdulni és szolgálatkészen szedegette össze a lány szétgurult cuccait. Az órát is bedobta a táskába és élénk mentegetőzések közepette adta át a lánynak, vigyázva arra, hogy minél távolabb maradjon a váratlan jövevénytől.

- Karolj belém és gyere! – intett a mezítlábas a lánynak.

- Ok. Köszi, de ugye nem esem cseberből vederbe? - kérdezte a lány szinte rimánkodva.

- Nyugi, velem teljes biztonságban vagy. Én olyan régóta szerelmes vagyok egy gyönyörű fruskába, hogy elképzelni sem tudod. Csak hazaviszlek és rohanok hozzá. Te semmiképp nem férnél bele az estémbe. – kedvesen mosolygott és sürgetve húzta a lányt maga mellett.

- Ott lakom a…. –kezdte volna a lány, de a fiú közbevágott.

- Tudom!

- Tudod? – ütődött meg a lány – honnan?

- Láttalak.

Többet nem szóltak, némán értek a panzió elé. A lány a megkönnyebbüléstől és a biztonságérzéstől oldódva megkérdezte:

- Nem ugrasz be egy kávéra? Ha ma még randid van, rád fér. A karod is meg kéne nézni, nem sérült-e  súlyosabban. Mostanra biztos kék-zöld lehet. Legalább egy borogatást tegyünk rá.

- Nem köszi,- jött a gyors elutasítás. – Tudod rohanok. Voltál már szerelmes?

- Nem, még nem – felelte meglepetten lány.

- Akkor nem értheted. Ilyenkor minden perc számít, és minden század egy percnek tűnik. Majd megérted.

A lány zavartan bámulta a cipőjét, majd lassan felemelte a fejét, kisimította az arcába hullott hajat, szelíden a fiúhoz hajolt és megcsókolta a szemét.

- Köszönöm, hogy láttál, amikor látni kellett.

A fiú kicsit hátralépett és az Isten tuja honnan elővarázsolt egy szál rózsát.

- A tied - szólt mosolyogva. - És egy hétre neked adom Rómát. Senki nem fog bántani. Becsapni talán fognak, de bántani nem! - Azzal sietve elindult visszafelé az úton.

- Látlak még? – kiabált utána a lány.

- Nem tudom, ha a piac felé jársz, lehet, hogy összefutunk.

A lány felsietett a szobájába és csak ott vette szemügyre a kezében szorongatott rózsát. Silány, viharvert kis jószág volt. Vázába tenni nem érdemes, úgy sem éri meg a reggelt. Kidobni? Azt nem! Betette egy kis fiókba, hogy reggel majd valami könyvvel lepréseli.

Lezuhanyozott, és bekente a pofontól égő arcát valami kenőccsel, ami épp a keze ügyébe akadt. Nagyon vegyes érzelmekkel aludt el. Nem így képzelte első találkáját Róma nevű szerelmével.

Másnap korán ébredt és kicsit jobb kedvre derült a felkelő nap láttán. Róma már hajnalban ragyogott. Az egyetlen Férfi a világon, akinek délelőtt is jól áll az estélyi ruha.

- Hm.. – mosolyodott el- Róma frakkban vár. Ez így helyes!

Magára kapkodott néhány tiszta göncöt és leszaladt a konyhába egy kávéért. A házinéni örömmel fogadta, már adta is a kávét, süteményt. Amíg a lány majszolt, az öregasszony készülődött.

- Megyek a piacra, friss áruért- mondta nyomatékosan. – Tudod, nálam minden nap, minden friss.

Hopp, a piac, ugrott be a lánynak a tegnap este. Lehet, hogy ott lesz a mezítlábas kissrác.

- Megyek én is, segítek és közben tanulok - ajánlkozott kérőn.

Az öregasszonyt nem lepte meg a kérés. Külföldi vendégei gyakran elkísérték a piacra.

- Akkor indulás! – vezényelt katonásan.

A házinéni gyorsan és határozottan vásárolt. Megvoltak a bejáratott helyei és a szokott árai. Gyűlt a zöldség, fűszer a szatyrokban. A lány közben folyamatosan forgatta a nyakát de sehol sem látta tegnapi ismerősét. A vásárlás végeztével elindultak kifelé a piacról. Elmentek az ivókút mellett. A lány letette a kosarat és odalépett a kúthoz inni. Az öregasszony követte, és keresztet vetett.  A lány meglepetten lépett hátra és nézett fel a kút fölé tornyosuló szoborra. Két alak térdelt egymással szemben. Nagyon durván kidolgozott kompozíciót látott. Inkább csak a ruhák alapján lehetett következtetni, az egyik férfi a másik nő. Viszont a virágok, amit a férfialak a kezében tartott, nagyon részletesen, finoman ki voltak munkálva.

Mi ez? - kérdte a házinénit – És miért tetszett keresztet vetni. Tudtommal az csak a Jézus szobroknak jár.

- Tudod, kislányom ez egy nagyon régi legenda. 1527 májusa. A Sacco di Roma. Amikor V. Károly zsoldosai rátörtek az Örök Városra. Mindenki menekült. Élt itt egy kovácsmester, aki úgy gondolta a katonáknak, szolgáljanak is akárkit, kovácsra szüksége lesz. Tehát neki semmi menekülnivalója, sőt, még meg is gazdagodhat. A családját biztonságba helyezte, csak a tizenöt éves inasát tartotta maga mellett és nyugodtan várta a zsoldosokat, meg a nagy üzletet. Ott hibázta el a dolgot végzetesen, hogy nem tudta, a 14 éves lánya halálosan szerelmes az inasba és viszont. A buta lány a szerelemtől és szerelmének féltésétől félőrülten visszaszökött a házba. A legjobbkor. Az egész környék nyüzsgött a svájci, német, spanyol és az Isten tudja milyen szedett-vedett bandáktól. Törtek-zúztak, dühöngtek, mert rabolni már nem volt mit, ölni már nem volt kit. A kovácshoz tényleg nem nyúltak. Megitták a borát, részegen megverték, de a munkájáért fizettek. Senki nem mert azzal a fegyverrel csatába menni, amit olyan kovács javított, aki tudta, nem kap pénzt a munkáért. No ez a hiénafalka szúrta ki a hazafelé settenkedő kislányt. Nem részletezem, a lány fiatal volt és nagyon gyors, a zsoldosok nehézkesek, de kitartóak. A lány elért az apja házáig, berohant egyenest az inas nyakába. Egy csókra volt idejük a döbbent apa előtt és megérkeztek a banditák. A kovácsot azonnal leütötték, de a 15 éves fiú, mint egy megveszekedett vadállat küzdött és ölt. A javításra beadott fegyvereket válogatás és minden fegyverforgatási szabály nélkül vagdalta bele a részeg támadókba. Tizenhárom képzett zsoldost küldött a pokolra mire valaki messziről, hátulról belevágott egy hosszú, lovasok ellen használt lándzsát. Az teljesen átszaladt rajta. Ekkor odafordult a sarokban remegő kislányhoz és intett, hogy gyere. A lány mosolyogva rohant a karjaiba és a lándzsába. Őt is teljesen átütötte a mostanra jótékony eszközzé vált gyilok. A zsoldosok borzadva hátráltak ki az udvarházból. Aztán ők mesélték fűnek-fának a szomorú históriát. Ezt a szobrot nem művész csinálta. A kovács céh összeadott kevéske pénzéből öntötte egy művészi hajlamokkal megáldott harangöntő két törött harangból. De a virágokat művész csinálta. Az a három szál rózsa majdnem többe van, mint az egész szobor. Azt a lány apja csináltatta aki túlélte a vérengzést. Mindenét pénzé tette ezért a három szál bronzrózsáért.

- De, nénike, - szólt a lány - itt csak kettő van. Én csak két szálat látok a fiú kezében!

- Ó, azok a mocskos vandál, barbár vadak. Ki merészelte megcsonkítani ezt a szobrot? Több száz éve itt áll és soha senki nem mert hozzányúlni! – fakad ki elemi erővel az öregasszony.

A lány dermedten állt egy percig, fürkészte a bronzfiú arcát, majd mint az őrült, kezdett rohanni a motel felé. A házinéni kétségbeesett kiabálása sem érte utol. Berontott a motelba, fel a szobájába, és eszelős mozdulattal tépte ki a kis asztalfiókot. A fiók teljesen kiszaladt, a kezében maradt és a padlón élesen koppant valami. Ahogy lepillantott, már érezte mit fog látni. Igen. Egy szépen kidolgozott, frissen fényesített bronz rózsán játszott sárgán az ablakon beáradó reggeli napfény. Tudta: egy hétre övé Róma.