A kávéház, ahol a lány órák óta ücsörög, rendkívül patinásnak tetszik. Bár a csillárban a gyertyák helyett most energiatakarékos izzók küzdenek a félhomállyal, de a tapétát valószínűleg Garibaldi önkéntesei cserélték, a port pedig a doberdói áttörés tiszteletére törölték le utoljára. Rég volt mindkettő. Ez nem azt jelenti, hogy a helyiség koszos, gondozatlan jelleget öltött volna, csak belengi az atmoszféráját valami oly időtlen kisugárzás, amit az ember a piramisok sírkamráiban érezhet. Mindezek a külsőségek háttérbe szorulnak, mert e falak közt mérik Firenze legjobb forró csokiját, ír kávéját (whisky helyett aromával is lehet kérni), és a gyümölcsteák akkora választékát vonultatják fel, ami már gyanús: tán olyan gyümölcsnek a teáját is árulják, mely nem is igazán létezik.
A könyv, amivel a lány elnehezült pilláin keresztül birkózik unalmas, fordulatmentes és kötelező. Mint a világ összes tankönyve. A kis kávéházi asztalon jegyzetek, könyvek, szótár, félig fogyasztott gyümölcstea vad összevisszaságban.

– Leülhetek? – búgja egy kellemes hang és valami árnyékot vet a kicsi zugra.
– Tanulok, holnap vizsga! Sokat kell még olvasnom. – a lány fel sem néz a könyvből, látatlanul utasítja el a kérelmezőt.
– Carissima Dolcina, nem azt kérdeztem, mit csinálsz, hanem hogy helyet foglalhatok-e az asztalodnál! Különben nem is tanulsz. Nézed a könyvet és bóbiskolsz.
– Mit mondtál? – néz fel döbbenten a lány – minek szólítottál?
– Süteménynek. Nem Süti a beceneved?
– Honnan tudod? Ismersz?
– Természetesen ismerlek, hiszen te álmodsz engem. Megtisztelve is érzem magam, hogy felbukkanhattam a tudatalattidban. Essünk túl a nehezén, kérdezd, ki vagyok, aztán szörnyülködhetsz kicsit, de hadd üljek már le, és kérlek, beszélgess velem egy kicsit! Magányos vagyok, és az örökkévalóság dögunalom. És ha lehet, rendelj nekem egy édes martinit! Újabban nagyon rákaptam erre a kellemes tudatmódosító szerre.
A Sütinek szólított lány gyanakodva szemléli a teljesen hülyén öltözött idegent. Valahonnan ismerősnek tűnik, de fáradt, agyonterhelt agya képtelen besorolni a pasast bármely, már látott kategóriába.
– Ki vagy? Ismernem kéne? – sóhajt végül, és csak reménykedik, a pasi nem valamelyik excentrikus tanár az egyetemről. Az rettentő gáz lenne így a vizsgaidőszak kezdetén, ha nem ismerné fel egyik óraadó tanárát. Az ilyesmire kényesek a tanerők.
– Természetesen ismersz. Tulajdonképpen én vagyok Firenze.
Süti hitetlenkedve rázza a fejét.
– Az nem lehet! Firenze szép!
– Nem vicces! Ezért valami olyasmit kellene tennem veled, ami fáj és bajod lesz tőle. Konkrétan a kerékbetörésre gondoltam, de a karóbahúzás sem áll távol a felmerülő lehetőségektől. Bár mostanában már kevésbé bosszant az efféle beszéd, és messze magasan felülemelkedem a pitiáner bosszúszomj mardosó érzésén. Így csak felteszem a kérdést, mond ez neked valamit: Il Magnifico? – és várakozóan, kicsit gonoszul mosolyog.
– Persze. Lorenzo Medici, élt 1449. január 1-től 1492. április 8-ig.
– Talált, süllyed. Az vagyok. Szörnyülködhetsz, és hódolatod jeléül rendelhetsz nekem egy martinit. Édeset!
– Nem figyeltél zavart elméjű idegen, azt mondtam: élt 1492. április 8-ig. Vagyis Il Magnifico már akkor megszűnt létezni, mikor egy Kolumbusz nevű kalandor nekiállt felfedezni Amerikát.
– Stimmel. Bár Amerika felfedezése nem biztos, hogy akkora nagy ötlet volt. Inkább a somlói galuskát fedezte volna föl. De mit vársz egy genovaitól? Most már kapok egy martinit? Édeset!
Süti elkeseredetten emeli égre a tekintetét és aggódva rebegi:
– Ó istenem, miért kellene nekem hülyéket itatnom a vizsgák előtti éjszakán?
Ám mielőtt az idegen felháborodásának hangot adhatna, Süti a szemébe néz és kedvesen kérdezi:
– Álom? Tuti, hogy ez az egész csak álom? Kiütöttem magam egy erdei gyümölcsteával és a kómában megjelent…?
– Te mondád! – vág közbe színpadiasan a betolakodó.
– Ne plagizálj! Ezt így Jézus mondta Pilátusnak. Te nem a keresztre készülsz, hanem piálni. Óriási különbség.
– Kicsilány, voltál már másnapos? Nem? Akkor ne tégy kinyilatkozásokat! Nem óriási? Mármint a különbség.
– Hát, legyen. Ha álom, akkor álmodjunk szépen! – és Süti mosolyogva integet a pult felé. – Pincér, pincér két üveg édes martinit kérnék, egy poharat, sok citromkarikát és egy vödör jeget! Így jó lesz? – fordul az idegen felé.
– Istennő vagy, Bacchus hozzád képest kapzsi savanyúpofa. Meglátod, Isten megjutalmazza jóságod!
– Nem hinném, hogy Istennek tetsző dolog lenne gyakorló alkoholisták kómába segítése.
Amíg megérkezik az ital, hallgatnak, Süti próbál valami rendet teremteni a kaotikus asztalon, majd a pincér meghozza a Martiniket, bont, tölt, és ahogy jött, csendben távozik. Az idegen sem szól, rögtön leküld három pohár italt, majd meredten maga elé bámulva kérdi:
– Beszélgetsz velem, gyönyörűségem?
– Nem vagyok a gyönyörűséged! – tiltakozik eltökélten Süti – sőt egyáltalán nem vagyok gyönyörűség. Sajna még szép sem!
– Ó, ó …– csóválja a fejét a Magnifico – tehát nem kislányok, hanem igazi nők vagyunk nagy adag identitás zavarral és „énkép” torzulással. Tipikus női nyavalya. És ami a legfurcsább, csak a bombázóknál, vagy az angyali szépségű hölgyeknél jelentkezik. Egyetlen csúf, esetleg trampli nőszemélynél sem tapasztaltam ilyen jellegű önostorozást. Dolcetta mia! Nem fogod elhinni! Még maga Vénusz is szenvedett ettől. Én meglehetősen közelről ismerhettem a „Tavasz” és a „Vénusz születése” modelljét. Úgy is mondhatnám: nekem megvolt a „Tavasz”. Tudod, Botticelli mester Simonetta Vespuccija. Istenem, az a nő olyan varázslatos volt, hogy még a hormonzavaros Savonarola is halkabban átkozódott a képei előtt. A századok során kiskamaszok milliói ámulták át magukat a férfikor küszöbére a bájai láttán, és ő mégsem volt elégedett magával. Folyamatosan idegösszeomlást kapott vélt, vagy mondvacsinált torzulásai miatt. Ha Aquitaniából érkeztek lovagok Firenzébe, akkor apród alakú akart lenni – kicsi mell, kicsi fenék, vörös sörény – ha a Németalföldről, esetleg Germaniából jöttek, akkor bő keblű, széles csípejű, szőke termékenység istennővé vált volna. Szinte soha nem nyerte el önmaga tetszését. Szegény gyengelelkű Sandrót számtalanszor kergette a végső kétségbeesésbe. Hetente jártak hozzá a felcserek, mert rendszeresen felvágta az ereit az idegtől. Festett volna, szorították a határidők, az eszement istennő meg fel-alá rohangálva sikongatott a műteremben a kicsi és nagy mell és a lógó fenék miatt. Szóval a jelenlétében még egy Botticellinek sem volt fenékig tejfel. A végére annyira megutálta a nőket, hogy az inkvizíció perbe fogta pederasztia vádjával. Nem győztem kiszedni a karmaik közül.
– Ne hasonlíts engem Vénuszhoz. Én nem kritizáltam, vagy ostoroztam magam, én tényt közöltem: nem vagyok szép. Ezzel együtt lehet élni, bár némiképp kellemetlen. Lorenzo, ha tényleg az vagy, mielőtt teljesen lerészegednél, nézz rám! Látsz rajtam valamit, ami megtalálható egy mutatós nőn? Nem láthatsz! Mitől lennék én szép?
A Tündöklő reményvesztetten tölt magába még néhány pohár italt, és amikor éppen nem iszik, a fejét fogja.
– Jaj, Dolcina, máris rendkívüli a hasonlóság! Te legalább olyan nehéz eset vagy, mint maga Vénusz. Sajna, én csak egy, az árnyékvilág széléről idevetődött álomkép vagyok. Lennék csak a régi Lorenzo, részletesen elmutogatnám mitől vagy gyönyörű, és valószínűleg elhalmoználak apró ajándékokkal és tisztességtelen ajánlatokkal. Így azonban maradnak az észérvek. Soha nem az az isten, aki annak vallja magát. Isten az, akit oltárra emelnek! Akihez az ima szól! Az élettel kapcsolatos dolgok nem olyan rettentő bonyolultak, mint amilyennek sokan látszatni igyekeznek. Légy szeretetre méltó, és szeretni fognak! Akarj tetszeni, és tetszeni fogsz! Persze én most könnyen éneklek itt varázsigéket. Könnyű a sziklától elvárni: légy kemény, vagy a villámtól kívánni: gyors legyél, cikázz és rázz! Ezek ezt eredendően tudják. A te esetedben sincs megerőltető hókuszpókusz: Dolcezza, te gyárilag vagy szép! A reneszánsz Firenzében te magad vagy a gótika! Törékeny, finom alakod, mint két égbe törő, imára egymáshoz simuló kéz, csípőd íve rabul ejti a tekintet, derekad az Arno mocsarába alázza a nádszálat, kicsiny kebleid sziklaként merednek a test hullámos tengeréből, mosolyod részegít, és a csodás hajkorona keretéből kivillanó szemek, mint drágakövek ragyognak a világra,…oh…nem is folytatom, mert már forog velem az egész árnyékvilág!
Süti a szónoklat közben aggódva figyeli, ahogy szédületes tempóban fogy a martini az üvegekből. Bátortalanul kérdi:
– Mond, Magnifico, a nemlétből előólálkodó álomképek is be tudnak rúgni?
– Kérdésed mélységesen tiszteletlen! Mikor én itt himnuszt zengek női mivoltod igazán kiváló esztétikai megnyilvánulásairól, te alkoholos befolyásoltságomat firtatod?
– Jaj, nem, nem úgy gondoltam – tiltakozik élénken Süti – csak még álmomban sem szeretném, ha belehánynál a jegyzeteimbe. Gőzöm sincs mekkora az alkohollal szembeni tűrésküszöböd, és az én mércém szerint te már egetverően sokat piáltál. Ezek a papírok meg rettentő fontosak nekem. Hm.., szóval….hm.. bocsáss meg, folytasd!
– Nem folytatom! Olyan vagy, mint Savonarola. Még az élettől is el tudjátok venni az ember kedvét.
– Ne is haragudj, de ez a te szádból teljesen hülyén hangzik – gonoszkodik Süti mosolyogva – lehet, hogy a holt lelkek hazajáró egyedei mégis be tudnak nyomni? Ez teljesen röhejes, egy nem létező alak nem létező piától álomképileg lerészegedik. Nehéz követni. Oké, oké, hallgatlak!
– Savonarola – átkozódik Il Magnifico – hát esküszöm tiszta Savonarola!
– Az előbb még Vénusz voltam, mostanra Savonarolává torzultam? – kérdi Süti színlelt megszeppenéssel.
– Dehogy torzultál, semmi sem változott! Igazi nő vagy! Menny és pokol egy helyen! Hogyan tudta Isten ilyen kicsi és gyönyörű helyre bezsúfolni az üdvösséget és a kárhozatot? Amúgy megengedsz egy kellemetlen kérdést?
– Hallgatlak. De, csak kicsit legyen kellemetlen.
– Kicsi signorina, miből gondolod, hogy neked tökéletesnek kell lenned?! Látod, vagy elképzeled magad valamilyennek, és számon kéred a mindenhatót, miért nem olyanra formált, amilyen lenni szeretnél. Ez minimum pofátlanság egy teremtővel szemben! A legtöbb embernek a tizede sem jutott abból az esztétikai és intellektuális dömpingből, amit rád pazaroltak az égiek. Feléd Isten dézsából öntötte a malasztot, míg legtöbbekre csak a pohár aljáról fröccsent néhány mosogatólével keveredett csepp. Amikor pedig eljön az ideje, hidd el, tökéletes leszel!
– Azt hogyan csinálom majd, kedvesen ittas fényesség? – kérdi Süti duzzogva.
– Sehogy! – néz Lorenzo a lányra, de tekintete messze, túl mindenen, múltba és jövőbe réved. – Egyszer csak jön majd valaki, akinek Te leszel az oltár és Te leszel a hit, és számára Te leszel a tökély. Ilyen egyszerű.
Bumm! A lány öléből kicsúszott vastag szótár óriási csattanással zuhan a földre. Teste megrázkódik, még a székből is felugrik ijedtében. Aztán visszahanyatlik, és értetlenül, bambán néz körbe. Egyedül ül az asztalnál, a pincér már a tea romjait is eltakarította. Az órára néz: éjfél elmúlt. Nagyon elaludhatott.
– Fizetnék! – kiált a felszolgálónak, aki azonnal megjelenik a számlával. Nézi a papírcsíkot, dörzsöli álomittas pilláit, aztán egy pillanat alatt felébred. 200 euró, állítja a nyomtatott bizonylat.
– Uram, hetek óta ide járok, de még soha sem került 200 euróba egy csésze erdei gyümölcstea! – korholja a lány a személyzetet.
– Az önmagában nem is, drága signorina, de ha iszik hozzá két üveg martinit sok jéggel és citromkarikákkal, akkor az pont annyira kerekedik.
A lány kezdi elveszteni a fejét, kétségbeesetten érvel.
– Úgy nézek én ki, mint aki megivott két üveg martinit?
– Kisasszony, ahhoz semmi közöm, hogy ön milyen mentális állapotban leledzik, de méltóztatott rendelni két martinit, én csodálkozva kihoztam, majd jelentős idő elteltével az üres göngyöleget még nagyobb csodálkozás közepette eltakarítottam, és mindezekért megillet engem 200 euró – nyugtatgatja a pincér szelíd határozottsággal a vendéget, és elszántan reménykedik, hogy a fruska betöltötte a tizennyolcat, és van 200 eurója.
– Hova lett… hova lett az az alak aki leült az asztalomhoz? – kérdi a lány már majdnem sírva. A pincér most már aggódó és türelmetlen.
– Signorina, órák óta csak ketten vagyunk a helyiségben. Kérem,…nagyon kérem, fizessen!
Az ezután történtek mélységesen felkavarják a sokat megélt öreg felszolgálót. A lány a nyakába ugrik, jobbról-balról megpuszilja, majd hangosan nevetve turkálja ki a táskájából a pénzt és közben folyton ismételgeti: – Magnifico, hogy rohadnál meg, elittad félhavi ösztöndíjamat! – Majd még mindig kacagva, az ajtón kifelé szökdécselve énekli: „Itt volt,... esküszöm, itt volt, hogy poshadjon meg benne a pia, de… akkor meg ...tényleg szép vagyok!” – és eltűnik a Ponte Vecchio felé a firenzei éjszakában.