A reménytelen szerelem semmiben sem hasonlít a fajfenntartás ösztöne szülte kötődéshez. Ez egy érzéseken túli rajongás, rengeteg kreativitással és teremtő odaadással. Tulajdonképpen nem is lenne szükség egy másik személyre, csak te kellesz hozzá és a te világokat mozgató szerelmed. A macsó pasik és elbűvölő hölgyek nem is igazán értik ezeket a sorokat. Mi az, hogy reménytelen? Egy erősséget addig kell ostromolni, amíg el nem esik. A tartózkodás rommá lőtt bástyáin át kell behatolni a lélek belső várába, és ott lenyűgözni a már védekezésre képtelen alanyokat. Ám egy profi álmodozónak nem a küzdelemre van szüksége, hanem az álmokra. Ha érdekel, és van kedved olvasni, leírom neked, hogyan kell reménytelenül szerelmesnek lenni.

Mész az utcán, esetleg társaságban vagy, de bármilyen más, életszerű tevékenységet is folytathatsz, egyszer csak meglátod őt. Nem történik semmi, csak kiszemelted. Egy teljesen átlagos külalakkal bíró, átlagos intelligenciájú egyén, aki lehet férfi, lehet nő, a vágy vezérelte ízlés szerint, de extrém esetben lehet gyapotbála is. Szóval megláttad. Ez beindítja a teremtési folyamatot. Mivel az ember alapvetően vizuális lény, tehát először tetszetőssé, majd széppé, végül „Istenemdegyönyörűvé” konvertálod a középszerű, esetenként visszafogottan ronda alanyodat. Miután ezzel végeztél – közben hetek teltek el – megkezded a felruházását. Ráaggatsz szebbnél-szebb jellegzetességet, amit aztán nem győzöl csodálni: a lépte egy balerináé, hangja szoprán, (más igény estén búgó – „gyűlölöm a vadvirágos rétet”) és a tekintete,…ó, a tekintete ígéret és beteljesedés! Arra azonban kiemelten ügyelsz, hogy a beteljesedésnek a közelébe se kerülj. Hogyisne! Egy istennőt nem lehet csak úgy rádönteni a kerevetre! Mert addigra már Istennő a kiszemelt alany, akit évekig lehet imádni minden különösebb megrázkódtatás nélkül.
Nos, ennyi. Én férfi szemszögből írtam le e furcsa lángolás világát (vajon miért?), de ugyanúgy működik női megközelítéssel is, csak akkor más cuccokat kell ráaggatni. Én a balerinát és a szopránt feltétlen elhagynám, de hozzáállás kérdése. (Lehetne mondjuk: „…mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása”)
A binális számrendszeren szocializálódott olvasóm most veti hátra magát a fotelban és kétkedve felkiált: - Ekkora baromságot!
- De nem! Hidd el, nem. Talán hallottál arról a másodosztályú vidéki színésznőről, aki istennőként foglal helyet a magyar irodalom díszpáholyában. Figyelj csak:

Juhász Gyula:   Milyen volt

 Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.  

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek.  

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Az Anna ciklus valószínűleg soha nem születik meg, ha Sárvári Anna csak egyszer is kilép az álomvilágból és elhálja Juhász Gyulával azt a végtelen nagy emóciót. Szerencsénkre nem történt meg, ezért lehet „Anna örök”. Most azt hihetnénk, ez egy elszigetelt eset, a bekattant költő csodás víziója. Megint csak nemet kell mondanom. Az, hogy Gina, nem sokat mond így leírva, de ha hozzábiggyesztem még az alábbiakat, minden magyarul olvasó embernek elakad a hangja.

Vajda János:     Húsz év múlva 

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély. 

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok. 

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül. 

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

       Szóval ezek alapján megállapíthatjuk, a reménytelen szerelem nem egy terméketlen, meddő velejárója mindennapjainknak. Simán képes olyan produktumra, ami elkápráztatja a világot.
       Nem mondom, hogy sajnos, de nekem nem adatott meg ez az édesen sajgó reménytelen lángolás. Bármilyen karaktert próbálok megálmodni magamnak, Juci cca. huszonöt percen belül hozza a figurát, és legkésőbb másnap reggelre beteljesíti az elképzelhetetlent is. Ha kell naiv nimfa, ha kell az óvó-védelmező Héra, vagy a végtelenül bölcs Pallasz Athéné, vagy maga a szerelem Afroditéként, vagy… Na, mindegy.
Azért ne sajnáljatok nagyon! Elég jól megvagyok.