A reménytelen szerelem semmiben sem hasonlít a fajfenntartás ösztöne szülte kötődéshez. Ez egy érzéseken túli rajongás, rengeteg kreativitással és teremtő odaadással. Tulajdonképpen nem is lenne szükség hozzá egy másik személyre, csak te kellesz hozzá és a te világokat mozgató szerelmed, amivel rabul ejted önmagad. A macsó pasik és elbűvölő hölgyek nem is igazán értik ezeket a sorokat. Mi az, hogy reménytelen? Egy erősséget addig kell ostromolni, amíg el nem esik. A tartózkodás rommá lőtt bástyáin át kell behatolni a lélek belső várába, és ott lenyűgözni a már védekezésre képtelen alanyokat. Ám egy profi álmodozónak nem a küzdelemre, és főleg nem a győzelemre van szüksége, hanem az álmokra. Ha érdekel, és van kedved olvasni, leírom neked, hogyan kell reménytelenül szerelmesnek lenni.

Mész az utcán, esetleg társaságban vagy, de bármilyen más, életszerű tevékenységet is folytathatsz, egyszer csak meglátod őt. Nem történik semmi, csak kiszemelted. Egy teljesen átlagos külalakkal bíró, átlagos intelligenciájú egyén, aki lehet férfi, lehet nő, a vágy vezérelte ízlés szerint, de extrém esetben lehet gyapotbála is.
Szóval megláttad. Ez beindítja a teremtési folyamatot. Mivel az ember alapvetően vizuális lény, tehát először tetszetőssé, majd széppé, végül „Istenemdegyönyörűvé” konvertálod a középszerű, esetenként visszafogottan ronda alanyodat. Miután ezzel végeztél – közben hónapok teltek el – megkezded a felruházását. Ráaggatsz szebbnél-szebb jellegzetességet, amit aztán nem győzöl csodálni: lépte maga a tánc, mozdulata finom erotika, hangja madárdal, borúja a hegedű zokogása és a tekintete, ó…a tekintete a menyország ígérete. Itt meg kell torpannunk a rajongással, mert már túl messzire sodródtunk. Egy fekete öves „reménytelenszerelmesnek” itt a határ! Ezt a mezsgyét soha nem hágja át! Hogyisne! Egy istennőt nem lehet…szóval nem lehet. Nem! Mert addigra már Istennő a kiszemelt alany, akit évekig lehet imádni. Semmit sem halványul tündöklése, mert fénye belőled táplálkozik, nem öregszik, nem hízik, és nem válik kiábrándítóvá.                                     
Nos, ennyi. Én férfi szemszögből írtam le e furcsa lángolás világát (vajon miért?), de ugyanúgy működik női megközelítéssel is, csak akkor más cuccokat kell ráaggatni.
A binális számrendszeren szocializálódott olvasóm most veti hátra magát a fotelban és kétkedve felkiált: - Ekkora baromságot!
- De nem! Hidd el, nem. Talán hallottál arról a másodosztályú vidéki színésznőről, aki istennőként foglal helyet a magyar irodalom díszpáholyában. Figyelj csak:

Juhász Gyula:   Milyen volt

 Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.  

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsúzónál
Szeme színére visszarévedek. 

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Istenem, de gyönyörű! Hát van nő, aki erre nemet tud mondani? Nincs. De te csinálsz magadnak.
Az Anna ciklus valószínűleg soha nem születik meg, ha Sárvári (Schall ) Anna csak egyszer is kilép az álomvilágból, és elhálja Juhász Gyulával azt a végtelen nagy emóciót. Szerencsénkre nem történt meg, ezért lehet „Anna örök”. 
Most azt hihetnénk, ez egy elszigetelt eset, a bekattant költő csodás víziója. Megint csak nemet kell mondanom. Az, hogy Gina, nem sokat mond így leírva, de ha hozzábiggyesztem még az alábbiakat, minden magyarul olvasó embernek elakad a hangja.

Vajda János:     Húsz év múlva 

Mint a Montblanc csúcsán a jég,
Minek nem árt se nap, se szél,
Csöndes szívem, többé nem ég;
Nem bántja újabb szenvedély. 

Körültem csillagmiriád
Versenyt kacérkodik, ragyog,
Fejemre szórja sugarát;
Azért még föl nem olvadok. 

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Múlt ifjúság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül. 

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

       Szóval mindezek alapján megállapíthatjuk, a reménytelen szerelem nem egy terméketlen, meddő velejárója a mindennapjainknak. Hús-vér utódot, ugyan nem produkál, de ami marad utána, az lélegzetelállító!
       Nem mondom, hogy sajnos, de nekem nem adatott meg ez az édesen sajgó reménytelen lángolás. Bármilyen karaktert próbálok megálmodni magamnak, Juci cca. huszonöt percen belül hozza a figurát, és legkésőbb másnap reggelre beteljesíti az elképzelhetetlent is. Ha kell naiv nimfa, ha kell az óvó-védelmező Héra, vagy a végtelenül bölcs Pallasz Athéné, vagy maga a szerelem Afroditéként, vagy… Na, mindegy.
Azért ne sajnáljatok nagyon! Elég jól megvagyok.