Sokat morfondíroztam, hogyan írjam a hajón használt megszólításokat. A chief, boatswain, captain hülyén, tudálékoskodón nézne ki a magyar szövegben. Azt, meg soha nem használtuk, hogy fedélzeti első tiszt. Egyszerűen azt mondtuk: - „csíf, kérsz egy sört?” Hát nem a legszebb, de majd ha megjelenik angol fordításban a novella, ígérem kijavítgatom. Addig, meg elnézést kérek az angol anyanyelvű olvasóktól.

Szószedet és magyarázat szokás szerint már az elején: 
csíf – chief …első tiszt, a pk. helyettese
barba – a hajó parancsnoka
kepten – captain …az angol kapitány szóból
bócman – boatswain …fedélzetmester
kápó – gépüzem vezető
zseb – raktárak mögötti, védett, szabad hely, ahova az automata raktártetők nyitáskor befutnak
elek – a mindenkori elektrikus megszólítása

Az m/s Sajó nem volt egy kifejezett óceánjáró. Szolid méreteivel alig haladta meg a dunai uszályok termetét, de a sors és a világkereskedelem szeszélye mégis az óceánokra űzte. Gyári kivitelezése nem csak formailag, de tartalmilag is „alkalmatlanná” tette távoli vizeken való hánykolódásra, mert rendkívül kevés édesvizet tudott magával hurcolni. Ezen a problémán felül tudtunk emelkedni addig, amíg a hajó menetben volt, mert a gépház rendelkezett egy sóevő nevű berendezéssel, aminek segítségével a tengervízből sótlan-ásványtalan desztillált vizet tudtunk előállítani. Ez kiválóan megfelelt a gépek utántöltésére, fürdésre, mosásra, de ivásra alkalmatlan. (Bármilyen hülyén hangzik, a tengerészek néha fogyasztanak vizet! Is!) Persze az utánásványosítás megoldható, de a Sajón nem volt ilyen szerkentyű, nem is kellett, mert ivóvízből megfelelő mennyiséget tudott tárolni. Csak a használati víz lett szűkösen mérve. Ez a kikötők előtti hosszú várakozás miatt okozott kellemetlenséget. Egyszerűen elfogyott. De nem lenne magyar tengerész a magyar tengerész, ha nem hidalta volna át a problémát egy huszárvágással. A ballaszt tankokból alakítottak át kettőt édesvíz befogadására. A legelső (fore peak) és a leghátsó (after peak) tankok lettek becsövezve a használati vízrendszerbe. Ezzel látszólag meg is oldódott apróka hajónk kiegyensúlyozott vízellátása, de a sors olyan komédiákat képes írni, vérbe és izzadságba mártogatva tollát, hogy a halandók hirtelen azt sem tudják, kabaré tréfa szereplői-e, vagy az Armageddont csinálják végig azért a kevéske gázsiért?

No, de mielőtt türelmed vesztenéd rajongott olvasóm, máris elkezdem lejegyezni azt a történetet, ami miatt billentyűzetet ragadtam.
A rakodási és turistáskodási teendőinket letudva búcsút intettünk Szenegál homokos tengerpartjainak, és Dakar kikötőjét elhagyva megkezdtük eseménytelennek remélt utunkat Lagos, Nigéria fővárosa felé. Öt felhőtlen, nyugodt nap várt ránk, távol a világ zajától, a nyughatatlan emberiség frusztrált rohanásától és általában mindentől. Csak mi voltunk és az óceán. Ilyenkor végre mindenki ellazíthatja ökölbe szorított lelkét, amit a kikötők érdekesnél-érdekesebb „hivatalnokai” és más kétes egzisztenciái rántottak görcsbe. Az óceán a térítők között (Rák-és Baktérítő), az egyenlítő környékén vigyázni szokott a rábízott értékekre (ezek mi voltunk), így a víz felől nem fenyegette az átlagosnál nagyobb veszély apróka hajónkat. Egyedül a sörkészletek rohamos fogyása adott okot némi aggodalomra. Öt nap. Kibírjuk. Úgy is lett. Befutottunk Lagos szaggatott partjai elé, bejelentkeztünk, horgonyt dobtunk és még volt sörünk! Várakozni kellett, mert a kikötő tele, nincs szabad rakpart. Ehhez, mi magyar tengerészek hozzá voltunk szokva, mert nekünk nem állt rendelkezésünkre nagyobb tételben „rebak” (kenőpénz), amit ilyen esetekben szét kell osztani az illetékesek között. Gyakran a pénzt kiváltotta a minden valuta fölött álló amerikai cigaretta. Marlboro, Kent, stb. Ezzel nem azt akarom sugallni a gyanakvó olvasónak, hogy a fejlődő országok ügyintézése korrupt. Nem! Csak mindennek és mindenkinek megvan a fix ára, amivel a folyamatban lévő ügyet …, na nem! Megsürgetni nem lehet, de amikor sorra kerülnél, elintézést nyersz. Rebak nélkül, pedig egyre hátrább csúszol a sorban. Vártunk. Csífünk úgy döntött fülön csípi a ballagó időt és előre dolgozik, könnyítve ezzel a majdani berakodás műveletét. Kiballasztoltatja azokat a tankokat, amiket a horgonyon lévő hajó stabilitása még megenged. Rövid számolgatás után megbeszélte a kápóval, mely tankokat szeretné szárazra szívatni.
Ó, a ballasztolás. Olyan ez a hajón, mint nagykislánynak a menstruáció. Látszólag felesleges, kicsit – esetenként nagyon – kellemetlen, időt rabló elfoglaltság, mindenki utálja, de elmaradása beláthatatlan következményeket vetít előre. A hajó esetében túlmerülést, dőlést, borulást okozhat. Belekezdtünk tehát az össznépi ballasztolásba. Már jó ideje távozott a hajóból a feleslegessé vált tengervíz, mikor megjelent a kápónál az ügyeletes géptiszt, és szomorú mondandója az orcájára volt írva:
- Alighanem beszartak a ballaszt szivattyúk. Mind a kettő. Elejtették a vizet és nem lehet újra felkapatni velük. Már mindent megpróbáltam, de csak futnak üresen, és a szívatott tank még félig van.
No, ezzel le is zárult a láblógatós, beszélgetős sörözés és kezdetét vette a felmerült probléma elemzése. A kápó leesett a gépházba szemlét tartani a szivattyúk felett, én pedig felkerestem a hajóácsot, szondázná végig a ballaszt rendszert.
- Reggel mindent leszondáztam, hozom a füzetet, abban minden benne van. – indult volna készségesen a hídra a dokumentációért.
- Most kéne leszondázni! – akasztottam meg a távozásban. Ettől jelentős mértékben vesztett a készségességéből.
- Mindent?
- Csak a ballasztot, de azt mind. – tovább fogyott a készségesség.
- Baj van?
- Igen, azt hiszem.
Káromkodott, indult és szondázott, én pedig mentem a gépházba csatlakozni a válságstábhoz. Sok év tapasztalatát csokorba fogva, a kápóval arra a véleményre jutottunk, hogy két szivattyú nem szarhat be egyszerre. Ha mégis, az már egy Trója szintű szivatás lenne az istenek részéről. Most itt nem szeretném zaklatni azokat az olvasókat, akik eddigi életük során megúszták az áramló folyadékok, és azok mozgatására alkalmas szivattyúk lélektanában történő elmélyülést, ezért csak címszavakban említem a továbbiakat. Az m/s Sajó ballaszt rendszere leszakaszolható volt jobb- és baloldalra. Szívtuk a jobb oldalt, semmi. Beleszívtunk a bal oldalba, viszi! Hurrá, a szivattyúk jók. Néhány kísérlet után láttuk, valahonnan levegőt kap a szippantyú. A szakaszoló rendszer ellenőrzésekor egy erősen korrodált hegesztőpálca darabot találtunk a fore pak szelepe alá szorulva.
- Uram Isten, ez a szelep nyitva! – nyögtem gyászosan, mintegy előre vetítve a drámát. – Innen szívott levegőt a szivattyú. De…, akkor ez a tank üres! Nagy ég…, mi kiballasztoltuk a hajó teljes édesvíz készletét. És tényleg. Jött a hajóács a friss szondaeredménnyel és remegő szájszéllel mondta volna a rémhírt. A kápó közbevágott:
- Tudjuk. Üres!
- Igen, – erősített meg minket a hajóács – de reggel még tele volt.
- Szólni kell a barbának! – vázolta fel a következő teendőt a kápó. – Józsi, téged kedvel, mondd meg neki te!
Ez azt jelentette, hogy én leszek a hírvivő, tehát engem öl meg először. Mindegy, mentem. Van egy régi vicc, amiben kíméletesen akarják közölni a rossz hírt az érintettel. Gondoltam, ha veszni kell, hát tegyük vidáman. A tiszti szalonban találtam meg a barbát, a csíffel beszélgetett. Kezemet felemelve udvariasan a szavukba vágtam:
- Álljon fel az a parancsnok, akinek a hajóján van édesvíz! Kepten, - fordultam hozzá - kérem maga maradjon ülve.
Némán ült pár másodpercig, majd nyugodt, kimért hangon megszólalt:
- Józsi, kifejtené ezt bővebben, mielőtt üvölteni kezdek?
Elmondtam a kis hegesztőpálca csutka viszontagságos útját a lengyel hajógyártól a szelepházig. Meghallgatott és igazi parancsnokként viselte a megpróbáltatást. Nem üvöltözött, nem ölt meg, nem kereste a felelősöket, (az a qurva hegesztő valószínűleg tv-t nézett valamelyik lengyel kisvárosban), hanem a megoldásra fókuszált. Elrendelte a vízkorlátozást és megpróbált kapcsolatba lépni a kikötő illetékeseivel, de ez annyira reménytelennek tűnt, mint felhívni a hirosimai főpostát 45, augusztus 6-án negyed kilenc után!
Közben a hajón körbefutott a hír: - nincs víz! Legelőször azok estek pánikba, akik még életükben nem fürödtek.
- Most mind meghalunk! – tették túl magukat a megváltoztathatatlanon. A kevésbé szkeptikusak valamilyen alternatív megoldást próbáltak találni. Valaki, mintegy véletlenül felvetette:
- Itt mindennap esik az eső.
Egy másik:
- Össze kéne gyűjteni!
És így lassan kikristályosodott a megoldás. A kettes raktár tetejét beterítjük szeparációs fóliával, széleit alátétfával megemelve, hogy ne folyjék a víz szerte-széjjel, majd azt levezetjük egy nagyobb ládába, onnan, pedig szivattyúval betereljük a használati víztankba. Zseniális! A hálátlan krónika itt is – mint minden korszakos ötletnél – megfeledkezett a mindennapok hőseiről, akik névtelenül vonultak be a történelembe!
A csíf felkérte a bócmant egy minden képzeletet felülmúló láda elkészítésére, ami legyen kibélelve fóliával. A ládát a 2-es raktár mögötti „zsebben” ütötték össze, mert utólag képtelenség lett volna odacipelni. Délutánra készen állt minden. Bélelt láda a helyén, mellette fedél alatt a gépházból leszerelt tengervíz hidrofor szivattyú motorostól, becsövezve, bekötve.
Késő délutánra már tornyosultak a felhők, lógott az eső lába. Mindenki a zsebben tartózkodott, részese akart lenni a hajó megmentésének. Különösen, miután megtudták, a bócman egy üveg viszki prémiumot kapott a ládáért.
Aztán leszakadt az ég. A szél alig élt, így az eső szinte függőlegesen esett, rá a raktárra, onnan a ládába, szivattyú indult, és az éltető eső vidáman csobogott a használati víztank felé. A sors könyvében, azonban aznapra nem vízvételezés volt bejegyezve. A láda pillanatok alatt feltelt és a több tonnányi víz egyszerűen széttolta a ládát. Az összegyűjtött kincs egy toccsanás szerű mozgásformával indult a tenger felé és mi ott álltunk a „zsebben” tökig vizesen víz nélkül. Először az elek ocsúdott és letépte a hálózatról a szivattyút, megmentve ezzel a komplett személyzetet a vizes áramban ácsorgás veszélyeitől.
Aztán a barba emelkedett szólásra. Eligazgatta derékig vizes öltözékét, és mintegy mellékesen a csífhez fordult:
- Csíf, kérlek nézz utána az idevágó szakirodalomnak! Kell lenni valami törvény adta lehetőségnek arra, hogy én ezt az embert megöljem! – és szenvtelenül a bócmanra mutatott.
Az élet, azonban nem áll meg, ment mindenki a dolgára. Az elek a villanymotorját szárogatta, szerencsére nem ázott be, a matrózok, pedig nekiláttak egy új láda készítésének. Estére kész volt.
Másnap ismét mindenki készen állt az eső fogadására, még radaron is lesték a felhőzetet. Három napig nem esett. Ilyesmire arrafelé csak az egészen öreg sámánok emlékeznek. Már tartalékaink utolsó literjeit éltük fel, mikor a negyedik napon ismét zuhogni kezdett. A láda ismét feltelt, de most ellenállt a feszítésnek, így a szivattyú akadálytalanul hordta a vizet a tankjainkba. Estére több centit nőtt a merülés. Mindent tele vettünk édesvízzel.

Lám-lám, egy idő után, hogy egybeforr minden! Hajók, tengerészek, esővíz, ballaszt, kollégák, barátok, mind-mind összefolyik egy kicsinyke plackba, amit úgy hívnak „emlék.” Én kitöltöttem, fogyasszátok egészséggel!

A képek a hajóregiszter képei.