Az ifjú férfiember hajlamos azt hinni, ő a megoldás minden feladatra. Leinni a kocsmában a felső polcot, boldoggá tenni mindenkit, akinek ivarsejtjei az XX kromoszóma szerint rendeződtek, és megőrizni a világbékét. Így, ebben a sorrendben. Aztán később kiderül, az élet ennél eggyel bonyolultabb, és az ifjú lassan beleveszik a hétköznapok szürke robotjába. Az idő pedig egykedvűen ballag. Eleinte. Aztán úgy meglódul, nem győzöl kapaszkodni és csak villanásokat látsz a melletted elrohanó életből. Kiváló, Nobel- és egyéb díjakkal felruházott fizikusok állítják, az idő lineáris, csak fénysebesség környékén vadul meg kicsit. Egy frászt! Húsz és harminc között legalább háromszor annyi idő telik el, mint ötvenről hatvanra virradóra. Ott már „ rohan az idő…és könyörtelen vonatán fut minden tovább” – tudatta velünk Koncz Zsuzsa a hatvanas évek közepe felé, de ki vette ezt akkoriban komolyan? Aztán, egyszer csak arra leszel figyelmes, csörög a telefon és nyugdíjas találkozóra hívnak. Miiiiicsodaaa!? Nyugger tali? Tavaly még én dobtam el a kötelet, mikor a Rákóczi sétálni vitte az „öregeket”. Egy pillanatra el is gondolkodtam, vajon van élet a szakmai halál után is? Páran kérdezték : – nem jössz velünk? – Hát…, hogy a fenébe mennék, mikor én vagyok a watchman a Táncsicson?

Na, idén mehettem. Teljes jogú meghívottként. Azt lassan megszoktam, már nem áll le a tanítás, mikor elsétálok a leánygimnáziumok ablaka alatt, mostanra nem is nagyon maradt leánygimnázium. Abba is beletörődtem, a Táncsics kifut nélkülem, de ez a kedves meghívás megrázott. Persze titkoltam a család előtt, és mikor hangosan fel-felzokogtam, arra hivatkoztam, a szemembe repült egy muslica. Aztán eljött a nap, november tizedike, és én bevonultam az m/s Budapestre, életem első nyugdíjas találkozójára.
– Na…, most! – gondoltam, de semmi. Nem léptek ki a vizek a medrükből, nem nyíltak meg az egek és a Gellért-hegy sem omlott a Dunába. Csupán a cateringes lányok kérdezték meg, pezsgőt óhajtok-e, vagy narancslevet. A pezsgőt választottam. Szárazat.
Aztán elmerülve a forgatagban, beszélgettünk, jártunk egyik asztaltól a másikig, nevettünk, szörnyülködtünk és lassan átértékelődött bennem a nyugdíjas kategória fogalma. Élt bennem egy kép a bácsiról, aki estefelé beveszi a szívgyógyszerét, a porokat a vérnyomására, megissza a hársfa teáját és az enyhülést hozó esti beöntés után békésen nyugovóra tér. Ez a rémkép most némileg árnyaltabbá vált. Kicsi félrehúzódtam, figyeltem a már rutinos nyugállományúakat és a harmadik pohár pezsgő után megrohantak az emlékek. Na jó, nem megrohantak, csak szép lassan mellém szegődtek:

Első emlék:
Lacival toltuk valamelyik ”hama-hama” hajót (szárnyas) Bécs felé. Tán a Sólyom III. volt, a történet szempontjából nincs jelentősége. A lényeg, siklottunk, mint jégtáncos pár a kűr közepén. Már a szlovák felségvizeken vertük a habot, mikor Laci megszólalt:
– Nézd már, mennyi madár ül a vízen – és valóban messze előttünk egy csomó madár bukdácsolt a folyón.
– Sirályok lennének? – kérdeztem bizonytalanul.
– Nem. Annál nagyobbak – válaszolt Laci. Ahogy közeledtünk, meregettük a szemünket és nem értettük, miért nem szállnak fel a szárnyasok. Aztán Laci elkezdett kiabálni:
– Tedd le, tedd le! Azonnal tedd le! Azok ott fejek!
Nem értettem. Miféle fejek? Tán pogrom volt a pozsonyi parlamentben és most, mint a francia forradalom idején a Szajna, levágott fejek tucatjait sodorja a Duna egykedvűen? Mindegy, az utasítás sürgető volt és egyértelmű. Egyetlen határozott mozdulattal megfosztottam a gépeket a dúsan csobogó üzemagyag éltető sodrától. A kétezer paci meghőkölt, mint hentesbolt kirakatüvegének szaladt kóbor kutya. A hajó szinte toccsant, úgy esett bele a vízbe és olyan intenzitással vesztette a sebességét, amit egy forma 1-es Ferrari fékrendszere is megirigyelne. Sikerült a kb 50 km/h körüli siklásunkat egy kétpárevezős ladik sebességére redukálni. Addigra a fejek figyelemfelkeltés céljából integetni kezdtek. Kiderült, test is tartozik hozzájuk, amik aggódva lóbálták a kezeiket. Ez viszont az úszás rovására ment. Közben előkerült néhány kísérő csónak is, ezek a parti csalitosban navigáltak eddig, mert a hajózóútban a fejek voltak. A fejek és a csónakban tartózkodó kísérők egybehangzó állítása szerint mi egy demonstrációs átúszásba csöppentünk. Ezek a szerencsétlenek hosszában átússzák a Duna egy kis részét, így foglalva állást a Világbéke mellet és tiltakozva a Hízásnak Indult Leányanyák esélyegyenlőségének csorbítása ellen. Annyira víziószerű és kabarisztikus volt az egész, mint kabátot nyitogató mutogatós bácsi a nudista strandon. Se hajózási zárlat, se kitűzés, se rendőrmotoros, semmi jelzés. Csak úsztak. A hajózó útban. Valószínűleg a part menti vizekben történő sporttevékenység nagymértékben csökkentette volna a Világbéke megvalósulásának lehetőségét. És a csónakjaik is inkább mögöttük haladtak, hogy összeszedjék azokat a fuldoklókat, akik elvesztették meggyőződésüket a leányanyák esélyegyenlőségének megvalósíthatóságában. Szörnyű! És elképzeltem, mit érezhettek azok a nyomorultak ott a Duna közepén, mikor megláttak minket közeledni. Mintha egy guillotine sistergett volna feléjük hatvannal. Huhh, az ostoba ember oly veszélyes tud lenni önmagára, mint az éhgyomorra elfogyasztott házi pálinka az józan ítélőképességre.
Átizzadt tarkóval tértem vissza a bankett valóságába és hálásan néztem a fiúra, aki egy újabb pohár pezsgőt nyomott a kezembe. Jólesett.
A második történet főszereplője egy ikon. Botyi, vagyis Botyánszki parancsnok úr. Avatatlan szemlélő első ránézésre azt mondaná: – ez egy vadállat! Aztán a második ránézésre is. De aki kiérdemli, hogy az „öreg” közelebb engedje magához, az megláthatja a hatalmas szívét. Szakértelme megkérdőjelezhetetlen, munkabírása legendás, és ha valakit befogadott, az fát vághat a hátán. Ha netán a Vigadó tér közepén azt mondtam volna neki: – Botyi, szükségem van a nadrágodra! – ő azonnal letolta volna és odaadja.

Második emlék:
Korán reggel érkeztem a Batthyány tér alsó rakparti kikötőjéhez. Itt időzött a cég két prominens csapásmérő egysége, a Hunyadi és a Táncsics egymásra kötve. Előző nap mindkét hajó kavart valahol, és az esti takarítás után a fiúk dugig teletömték a bádogkonténert fekete szemetes zsákokkal és azok értéket képviselő tartalmával. (Az érték mibenlétére csak később derült fény.)
A parkolóban kikecmeregve a kocsiból elszörnyedve láttam, a konténerünkben egy kétes egzisztencia tevékenykedik rendkívül aktívan, és ameddig a szem ellát, mindenütt szétdobált
fekete zsák és kiborult, pucér szemét. Amit a srácok este olyan gondosan összeraktak, az most egyenletesen elterítve hevert szerte a rakparton. Átszaladva az úttesten rögtön hangot is adtam a széttúrt hulladékkal kapcsolatos különvéleményemnek, amit a konténerben munkálkodó úr agressziónak minősített és elkezdett fenyegetően kimászni a bádogkaszniból. Ez még nem lett volna különösebb probléma, csodálkoztam is az illető határozottságán, mert így első ránézésre nagyságrendekkel jobb kondiban voltam, mint ő. Ekkor azonban a konténer mögül előkerült még két munkatárs, akik eddig guggolva válogatták át a fekete zsákok sokat ígérő tartalmát. Hoppá, az erőviszonyok alapvetően megváltoztak, és nagyon úgy nézett ki, hogy az elkövetkező pofozkodásból nem túl jól jövök ki. Mindkét kezem tele cuccal, a nyakamban egy laptop, a velem szemben felsorakozott hajléktalanoknak viszont semmi vesztenivalója nincs. A helyzet reménytelennek tűnt, és mint minden reménytelen helyzet, ez is magától oldódott meg. Hallottam a mögöttem lévő hajóhíd vasrácsának csapódását, Botyi ballagott ki komótosan a rakpartra. Már a hídról zengett sokat sejtető üvöltése:
– Szeretném nyomatékosan felkérni a kukabúvár urakat a rend maradéktalan helyreállítására!
A megszólítottak megvetően fordultak az új jövevény felé és úgy látszik, már annyi értéket halmoztak fel a konténer mellett, sörös dobozok és más, általam ismeretlen kincsek formájában, hogy maradtak az agresszív, fenyegető magatartás mellett.
Botyi még mindig udvarias formában harsogott.
– Nem tudom jelen állapotomban, így kávé előtt mire vagyok képes, de általában elég szoktam lenni három ilyen kukaátvizsgáló úr ellenében! Ezért ismételten megkérem önöket, helyezzék vissza a zsákokat a konténerbe – ekkor Botyi átváltott a kommunikáció bensőségesebb, közvetlenebb formájára és tegezve folytatta – mert ha itt tíz percen belül nincs rend, én szétb…om a fejeteket és azt a kevéske agyatokat szétkenem a macskaköveken! Amennyiben mégis kevésnek bizonyulnék – visszaváltott a tartózkodóbb magázásra – önök ellenében, úgy befüttyentek a hajóra, onnan kijön hat matróz és engedjék meg nekem, hogy most ne részletezzem azt a rengeteg borzalmat és iszonyatot, amit azok magukkal művelni fognak. Jelenleg is eljárás folyik ellenük, mert megkorbácsoltak egy utast, aki eldobta a rágógumi papírját a decken!
A három megszólított jelentős mértékben veszített a határozottságából, majd egyre gyorsuló tempóban elkezdték visszarámolni a szemetet a kukába. Egyikőjük rendkívül udvariasan kért egy seprűt, mert természetesen szeretnék felseperni a rakpartot a két hajó előtt. Ebből nem engednek! Azt nem is sejtették szerencsétlenek, hogy hat matróz a Margit hídtól a Csepel-szigetig összesen nincs a budai oldalon.
Botyi, pedig úgy tett, mintha most venne észre: – Jóóózsikám, hát megjöttél – üvöltötte szeretettel, majd belém karolva húzott befelé – gyere, iszunk egy kávét!

Visszatérve a nyugdíjas találkozóra odamentem a bárpulthoz és kértem egy kávét. A maradék pezsgőmet, pedig felhajtottam Botyi egészségére. Tulajdonképpen itt a történetnek vége is lehetne, da annyi még az emlék..., ha érdekel benneteket gyertek el újra és én mesélek tovább!