Országos jelentőségű cimborám és volt tettestársam (kollégám), Sanya azt írta az egyik, régi köveket megörökítő posztomhoz, hogy:
„Magyarország középkori műemlékei derékig érnek, ... jobb esetben vállig.”
Sajnos, baromira igaza van. Ami már vállig ér, az újjáépített restauráció. A hozzánk vagyonszerzés céljából érkező sokadalmak leküzdhetetlen késztetést éreztek a ledöntés, felgyújtás és rongálás iránt.

Csobánc várának romjai. Lelkes lokálpatrióták és történészek építgetik szabadidejükben, hogy legalább vállig érjen.

Csobánc várát például, a Rákóczi szabadságharc végeztével átadták a császári csapatoknak, akik német alapossággal felrobbantották az akkor már 500 éve álló falakat. Na, igen, itt horgad fel egy fájó igazság: aki sajnálja a pénzt a katonái eltartására, annak rövid időn belül más katonáit kell eltartania. Amikor pedig az érdekek rendkívül szerteágazóak, és az érdekeltek tág teret igyekeznek biztosítani a kibontakozáshoz, akkor mindig eljutnak a tág térig, de ezt a teret állandóan úgy hívják: Mohács!

II.András feltételezett sírjának feltárása.

Nekünk még egy nyomorult királysírunk sincs! Kis - és nagyszerű királyaink csontjai szertedobálva „nyugszanak” különféle romok alatt, ismeretlenül, tisztelhetetlenül. Nagytudású régészek tucatjai próbálnak kikaparni a föld alól néhány maradványt, hogy legalább egy parányi múltunk legyen a Vatikánban fellelhető iratokon kívül. Keresik II. Andrást, Mátyást talán már megtalálták. De nem kell ennyire visszafutni az időben. Nekünk még Loire-menti kastélyaink sincsenek a XVII-XVIII századból. Pedig lehetnének. Azokat a XX. század vitte el. Először a német vezérkarok költöztek be a luxusingatlanokba, és nyilas barátaikkal tarkón lövettek mindenkit, aki különvéleményt fogalmazott meg a háborúval kapcsolatban. Ezután megjelent az angol-amerikai légierő, és mindent, ami kiállt a földből, igyekezett visszacsinálni oda. Jelentős sikereket értek el ebben a témában. Utánuk jött a szovjet gyalogság, és megható odaadással fésülte át a termeket értékmegőrzés céljából. És még mindig volt néhány kastély, ami állt, dacolva a XX. század mostoha körülményeivel. Na, és ezt követően jöttünk mi! 1949-et írtunk. Akkori pártunk és akkori kormányunk szociálisan érzékeny döntéshozói úgy látták jónak, hogy a feudálkapitalista fészkekben bolondokházát, diákszállást, magtárat, vagy árvaházat képeznek ki. Ez az „emberközpontú” hozzáállás sodorta el azokat a freskókat, amit a szovjet hadsereg barátilag meghagyott a falakon.
Ennek a rendkívül bonyolult témának a frappáns, mindenki számára követhető megfogalmazását egy ebéd közbeni beszélgetés alkalmával hallottam. Íme:
Az m/s Csokonai Annaba kikötőjében rakodott. Kávét hoztunk Indonéziából és a zsákok nagyon lassan fogytak a raktárakból. A megrendelő cég valószínűleg nem akart raktározásra költeni, mindig csak annyit raktak ki, amennyit aznap fel tudtak dolgozni. Egyik nap gépüzemvezetőnk, Kalcsits Petya a hajó mellett sétálva összeismerkedett egy, akkor még nyugat-német kápóval*.

           Annaba kikötője.

A cége hajót akart vásárolni, és őt küldték Annabába megnézni egy bulk carriert, ami a külső mólón volt kikötve. A görög személyzet igen antiszociális módon viselkedett vele. Nem adtak neki kabint, ahol átöltözhet, nem adtak neki enni, és semmiben sem segítették a munkáját. Csinálhatott, amit akart, mehetett, ahova szeretett volna, de semmi együttműködés. A kaja hiánya viselte meg igazán a németet. Első nap még kiment a szállodájába ebédelni, ettől két napig fosott és egyáltalán nem volt gondja az étkezésre, de egy idő után a szervezete legyűrte a probléma okozóját, és ismét éhes lett. Ám a városban már nem mert enni. Petya meghívta a Csokonásra ebédelni. Röviden egyeztetett a barbával*, majd teljes egyetértésben tájékoztatták a németet, amíg a hajó itt van, jöjjön nyugodtan kajálni. Reggeli 7.30 – 8.30-ig, ebéd 11.30 – 12.30-ig, vacsora (na, azt már elfelejtettem!) A német nem győzött hálálkodni, és majd megpusztult a meglepetéstől, amikor fizetni akart. Nem fogadták el a pénzt. Mondták neki, biztos a német szokásjog is ismeri azt a fogalmat: vendég! No, vendégünk egyik ebéd alkalmával mesélte, volt Budapesten és varázslatosnak találta a várost. Egyszerűen csodaszép. De!...De Párizs, azért szebb! Petya letette az evőeszközt és elkezdte beavatni a németet a história szerteágazó rejtelmeibe: - Párizs olyan, mint egy nyilvános WC. Aki úgy érzi, dolga van ott, az berúgja az ajtót, bemegy és végzi a dolgát. Aki
hozzánk be akart jönni, annak előbb szarrá kellett lőnie a fél várost, aztán a hullahegyeken át bemászhatott. Nem mi akartuk ezt, de így alakult. Berlin 22 nap alatt elesett, Budapestet 102 napig ostromolták. Németországot amerikai pénzből építették újjá, ezzel szemben Magyarország talán csak Pápua Új-Guineának nem fizetett jóvátételt, és többszázezer magyar „segédkezett” a Szovjetunió renoválásában, miközben az itthon maradottak takarították saját romjainkat. Valószínűleg azt a porrongyot, amivel a Louvre főbejáratának kilincséről letörölték, a háború porát, az én nagyapámmal fizettették jóvátétel gyanánt. Ezért, aztán Párizs valóban szebb lehet.
- Nem, nem, - tiltakozott a német – ebben a megvilágításban Budapest szinte egyedülálló a világban.
És valóban. Gőzöm sincs, hogy csináljuk, de 150-200 évente újjáépítjük a fél országot. Hát ezért érnek nálunk derékig a műemlékek.

 Csillaggal jelölt szavak:

• barba    hajóparancsnok
• kápó      gépüzemvezető