„Viharban voltál már?” – szól általában az első kérdés, miután kiderült, tengerészként múlatod munkaidőben töltött éveid. Az érdeklődőket szinte kivétel nélkül hidegen hagyják a smaragdzöld szigetek, a szélcsend, mikor a napsugár is elcsúszva, pofára esik az olaj tengeren, vagy a sokcsillagú ég a koromsötét éj tetején. Üvöltő szelekről és magából kivetkőzött óceánokról szeretnek hallani, ahol a szárazföldi értelemben vett „féktelen” jelző mosolyogtatóan értelmét veszti. Hát, legyen!
Kutatásaim szerint kétféle szaridőt különböztetünk meg: a gyönyörűt és az ocsmányt. Kezdjük a kiábrándítóval, azzal hamarabb végzünk, mert beszélni sem érdemes róla. Nos, ilyen esetben minden szürke. Fogalmam sincs, Isten ilyenkor hova teszi a színeket, de az ég, a víz, a lélek és a hangulat mind-mind csupa szürke. Ehhez képest még a fekete is színes! Valószínűleg ez idő tájt keletkeznek a kísértethajók, mert ebben a szürkeségben meghalni sincs kedve a halandóknak, hát megrekednek a lét és nemlét határán, és mivel dolguk sem ott, sem itt, hát unottan bolyonganak az idők végezetéig. Több szót kár is fecsérelni ebben a témában, mert további ismérvei megegyeznek a gyönyörű szaridőével. Jöjjön, tehát „A vihar”, ami zeneszerzőket, költőket és táncművészeket is megihletett.                                     Ilyesmi az, amire nincsenek szavak. Ezt csak megélni lehet. 

Na, most kell összekapni magam, mert olyasmit akarok leírni, amire nincsenek szavak. Lóerők, kilowattok és tonnák százezrei, mind-mind csak szánalmas mértékegység, amikor sóhajt az óceán. Órákig tudtam bámulni valami biztonságosnak vélt helyen megkapaszkodva Őnagysága előadását. Hagyjuk is most a kis kamaszlányok duzzogását – a hatos, hetes viharocskák toporzékolását – kezdjük az igazi nő felindultságával! Háromféleképpen is összehozhat a sors egy tíz-tizenegyes idővel. Vagy ostoba módon belehajózol az ölébe (van, mikor képtelenség kikerülni), vagy végigélvezed a kialakulásától, vagy egy jelentősebb sziget védelméből kihajózva készen kapod az egészet. Mindhárom változatot volt alkalmam kipróbálni.

A szél kezdi. Először csak énekel, később már zúg is, majd bömböl-üvölt és sikolt, mint bekattant rockbanda a siker felé vezető úton. (Lásd, pl. Deep Purple: Child in Time) Aztán tombolni kezd, de ezt már az óceánnal közösen művelik. A szél rohan, mint a „bolondóra” , felhergeli a vizet. Hullámok kelnek a semmiből, tararajosodnak, a csúcsukat felkapja a szél, és hurcolja magával mérföldeken át feleslegesen, mert ott is ugyanannyi víz van, mint ahonnan hozta. Ezt követően elkezd „márványosodni” az óceán. A víz felszínén fehér habcsíkok jelennek meg, amik külön (gyorsabban) mozognak, mint az óceán, futnak a víz felszínén, és ettől az egész olyan lesz, mint a kékmárvány. Na, itt már nagyon nagy a baj. Ez a szél már 100 km/óra (60 csomó) körüli, és a tenger is felveszi a tíz-tizenegyes formációt, 10-15 méteres alaphullámokkal. Ezt látni, valami csoda. Állsz a hajóhídon az ablak előtt, még a pupilláddal is kapaszkodsz, mert alattad minden dől 30-40 fokot, de kint, túl az ablakon tanúja lehetsz, ahogy születik az erő. A hajód a hullámhegy tejéről elindul lefelé, és előtted a hullámvölgy alja elkezd emelkedni. Nem érzékeled a hömpölygő vizet, csak azt látod, ahogy komótosan eléd magasodik egy vízfal. Én úgy hívom ezt, hogy sóhajt az óceán. Mint egy extázis határára sodort nő, aki az utolsó sikoly előtt vesz egy mély levegőt, a mellkasa emelkedik, egyre emelkedik, aztán,… aztán elszabadul minden! Te belecsúszol, vagy zuhansz a hullámvölgybe és az előtted tornyosuló tintakék fal megnyílik, üt akkorát a hajón, mint autópályára tévedt szúnyogon a BMV szélvédője. Ekkor kezdetét veszi egy kékárnyalatú színorgia. Több száz tonna tenger szökik táncba robbanásszerűen és hófehér habbá válik a hajót elborító víz, amin eleinte finoman, majd egyre határozottabban átsejlik a kékség, ezáltal a hófehér és a tintakék között végigfut előtted a kék 51 árnyalata. Legtöbbször nem öl meg. Tép, karmol, sikolt, mint a fent említett hölgy az extázisban, de hagyja, hogy azzal a szánalmas párezer-pártízezer lóerőddel felkapaszkodj a következő hullámra, és az egész kezdődik előröl. Nagyon élvezi!
Ez a néhány sor pusztán bizonytalan próbálkozás. Ezt sem filmezni, sem fotózni, sem leírni nem lehet, mert csak kiragadott részletek, amiket fel tudok villantani. Azért, talán sikerült sejtetni, milyen az, amikor sóhajt az óceán.

A továbbiakban néhány konkrétummal szemléltetném a begorombult hölgy tevékenységét.

A Csendes-óceán

Méretében jelentéktelen hajónk, a Bodrog gyanútlanul fürdött a Csendes óceán fényektől gyöngyöző, langyos vizében. Partközelben hajóztunk, elhúztunk Guatemala előtt és beestünk Mexikóékhoz, ahol a Tehualtepec nevű öblön kellett áthaladni. A kaliforniai félszigetre igyekeztünk sóért. Akkor még azt hittük, csak egy sablonos öblöt passzálunk, – ezer van ilyen a partok mentén – álmunkban sem gondoltuk, Tehualtepec a pokol hét bugyrának egyike. Saját szele van az istenvertének, valami parti bukószél, ami kénye-kedve szerint kél és tépi szarrá a kinnrekedt halászhajókat. Annyira kiszámíthatatlan, hogy a nagy „Időkép állomások” képtelenek előre jelezni. Mi gyanútlanul beúsztunk a táncterembe. Úgy látszik az ördög öreganyjának megtetszett apróka vízi alkalmatosságunk, és benyújtotta rá az igényét. A napsütéses, sétahajós idő egy pillanat alatt váltott az „édesanyámtejóasszony” és az „engeddelahajam” kategóriába. Mintha a tévét egy másik csatornára kapcsoltad volna. Képtelenek voltunk folytatni az utat az oldalról érkező hullámzásban, vissza kellett térni a gyökerekhez, a vitorlások krajcoló-cirkáló haladásához a felborulás elkerülésének érdekében. Ennek eredményeképp fel ugyan nem borultunk, de a hullámok ferdén történő megmászása közben dőltünk akkorákat, mint Valentino Rossi motorja a kanyarokban, és az eredetileg 230 mérföldes út a cirkálás miatt majd a duplájára nőtt.

Mint a sors. Egyszer fent,...

Na, kikecmeregtünk belőle, lecsaptuk a tajtékot a szánk széléről, és valahol a kaliforniai félszigeten beraktunk háromezer néhányszáz tonna sót, majd indultunk visszafelé, Kolumbiába. A barba esküdözött, hogy azon a qurva öblön soha többé nem vágunk át.

...másszor lent.  (Nem a Bodrog van a képen)

Ügyesen kihajózzuk, ami annyit tesz, hogy követve a part vonalát, bemegyünk az öbölbe, nem eltávolodva a parttól, és ha jön a szél, a partközelben még nem tudja jelentősen felkorbácsolni a tengert. Ezzel mindenki meg volt elégedve, bár ez nem számított. És akkor megérkeztünk a Tehualtepec öböl elé. Éjfél körül gyanútlanul tértem nyugovóra, a tenger barátságos, a gépek duruzsolnak, a fullra rakott hajó vígan csobog az éjszakában. Mélyre sikerülhetett az álmom, mert arra is alig eszméltem, hogy majd kiesek az ágyból. Túl sok időm nem maradt az ébredezésre, mert az ügyeletes matróz ajtóstul érkezett a kabinomba, és szólt: – Kápó, a barba kéri, azonnal gyere a hídra, manőver lesz!
Uram Isten, ezek már megint gyógyszerre ittak? Mi a szart manővereznénk a nyílt tengeren, úton Kolumbia felé, és mi ez az istenverte tántorgás a vízen? Mindegy, hívtak, megyek. Fenn a hídon minden romokban, könyvek, térképek, vonalzók a földön szerte széjjel, a második tiszt a kormányon, a barba, a chief és a boatswan intenzíven kapaszkodik és tárgyal. Kinéztem az ablakon, és amit láttam az ugyan gyönyörű volt, de nem sok jót ígért. A hófehér habok, mint millió brill szikráztak a hold hidegfehér fényében, de a fedélzetből nem sok látszott. A fullra rakott hajó deck-je olyan közel volt a tengerhez, hogy a felcsapó hullámok gyakorlatilag folyamatosan a hajón tartózkodtak. A barba röviden ismertette velem a történteket és az előttünk álló feladatot.
– A felcsapó hullámzás összetörte az egyik köteles ládát, a benne lévő kötelet kihurcolta az óceánba. Jelenleg 300 méter karvastagságú hajókötelet vontatunk magunk mellett, ami ha rátekeredik a hajócsavar tengelyére… – legyintett – nem fog rátekeredni. A chief, a boatswan és három matróz kimennek behúzni a kötelet.
– Uram Atyám, ide akarod kiküldeni őket? – fordultam a barbához – hát innen élő ember nem jön vissza!
– Dehogy akarom kiküldeni őket! De muszáj! Amúgy megvan a módja, miként kell elkövetni az ilyen kamikáze mutatványokat. Befordulunk szélirányba, hogy totál hátulról kapjuk a szelet, hullámot, akkor nagyságrendekkel kevesebb víz mozog majd a decken.
A terv a következő volt: egy matróz egy vastagabb kötél végével a raktár tetőn kiszalad a daruplatformig, ott rögzíti, és már készen is van egy kapaszkodókötél. Ugyanezt megismétlik a másik raktáron is a hajóorrig. Kész a korlát, ebbe kapaszkodva mennek majd előre a fiúk. Közben hátul, a pupán ketten készenlétben állnak, és ha valaki a vízbe sodródik, elkezdik a tengerbe hányni az összes elképzelhető mentőgyűrűt. Én még letelefonáltam az első géptisztnek, kértem, az indító levegő legyen nyitva, és ha a túlfordulat védelem leállítja a gépet, akkor azonnal indítsák újra, és rúgják be a másik segédgépet is, semmiképpen ne maradhassunk áram nélkül. Minden és mindenki készen állt.
– Ok, – szólt a barba – chief, ha feloltom a decken a reflektorokat, indulhattok! – majd a kormányhoz fordult – semmit balra, mert akkor magunk alá gyűrjük a kötelet. Csak jobbra, mindig jobbra! Aztán odajött mellém és nem rám nézve, előre figyelve, mintegy magának mormolta:
– Józsi, most semmiképpen nem állhat le a gép!
– Nem fog leállni! – gőzöm nincs, honnan a frászból vettem ezt a határozott ígéretet, de akkor ott nagyon jól jött.
– Vedd vissza „félerőre!” – ez már manőver utasítás volt. A vihar miatt már amúgy is redukált géperőt tovább csökkentettem. A barba a hullámok ritmusát figyelve diktálni kezdte a kormányosnak a fordulás irányszögeit. A hajó kezdte jobbra dobni az orrát és engedelmesen vetette bele magát egy jelentősnek minősíthető hullámba. Megemelkedtünk, dőltünk akkorát, hogy a darukat majdnem megmártottuk a vízben és…és minden elcsendesedett! A barba egyetlen dőlés árán szélbe fordította a Bodrogot. Mesteri munka! Teljesen hátulról kaptuk az „időt”, megszűnt a billegés és a felépítmény némi szélárnyékot biztosított. Ettől, viszont a sebességünk oly mértékben megnőtt, hogy a GPS meglepetésében majdnem leesett a konzoljáról.
– Indulhatnak – szólt a barba és intett, kapcsoljam fel az összes elképzelhető világítótestet a fedélzeten. A többi a tervnek megfelelően zajlott, a fiúk előrerontottak és elkezdték befejteni a kötelet. A víz alig járt fel a deckre.
– Amúgy hol vagyunk? – kérdeztem a barbát, látva a dolgok rendeződését.
– A közepiben, hogy rohadjon meg! A közepiben!
– Az jó, – próbáltam vidám lenni – akkor innen már kifelé megyünk.
A barba odajött hozzám, hátba vágott és talán mosolygott is egy kicsit:
– Látod Józsi, ezt szeretem benned, a töretlen optimizmusodat.
– Te, barba, nem arról volt szó, hogy kihajózzuk ezt a qurva öblöt?
– De. Ráadásul tudtuk, hogy jön a szar! Találtunk egy időjárás állomást, ami szinte órára jelezte a kellemetlenséget.
– Akkor…?                                                                                                                                                 – Minden időjárás greenwichi idő szerint van kiadva. Mi úgy számoltunk, még bőven átérünk a buli kezdetéig, de ezek itt csak a környék halászainak szolgáltatnak viharjelzést, ezért helyi időt használnak. Az a nyolc óra hiányzott a békéhez, ami a greenwichi és a tehualtepeci idő között van. Ez van. Egyelőre komikus, remélem nem lesz tragikus! Közben a srácok becibálták a szökésben lévő kötelet, és elindultak vissza a felépítménybe. Kb. 75 fokba megdőlve tudtak csak talpon maradni az igen intenzív légáramlatban. Már a kettes raktár tetején araszoltak, amikor az egyik matróz hirtelen darabjaira szakadt, és a dühöngő elemek pillanatok alatt a hajó reflektorainak fénykévéjén kívülre sodorták a cafattá vált karokat, hátat, fejet. Az ütő megállt bennünk, ilyet csak olcsó zombi filmekben lehet látni. Tudtuk, éreztük, ilyen nincsen, de akkor is borzalom volt nézni azt a repülést. Pár pillanat múlva kiderült csak a srác jachtöltönye szakadt atomjaira. Utólag elmesélte, a sárga műanyag kabát válla kb. 2 centi hosszan behasadt a kötélhúzás közben, beütötte a horgonygépbe. Hazafelé jövet ezen a 2 centis hasadékon egyszer csak utat talált a szél, felfújta, majd elkezdte
lebontani a jól záró öltözéket. Először a hátát tépte le, majd a többit. Amivel nem bírt nagytételben, azt apró darabokra bontva hordta szét. Meg is jegyezte a srác, álmodozva: – Istenem, ha egyszer egy nő csomagolna ki ekkora hévvel! Ezt csupán a szél erejének érzékeltetésére jegyeztem ide. Mindezek után a barba ismét fordulást irányzott elő. Én próbáltam meggyőzi, maradjunk ennél a kellemes nyugati iránynál, mert most igen jó kondícióban siklik a hajó, távolodva a qurva bukószelet előidéző partoktól. – Nem lehet – legyintett lemondóan. – Ezzel a sebességgel 35 perc múlva Hawaii alatt lennénk, aztán két hétbe telne, amíg visszavánszorgunk a környékre. Dél-keletnek fordultunk, megint elkezdtünk esni-kelni és mentünk tovább Kolumbia felé.

Az Indiai-óceán
A következő történet helyszíne az Indiai óceán. A Sea Chieftain nevű öreg és ócska, de megbízható monstrum (a maga 32000 tonnájával majd tízszer nagyobb a Bodrognál) valahol Afrikától keletre került konfliktusba az elemekkel. Önfeledten csapkodta a víz a vasat, a hullámok jöttek-mentek a fedélzeten, és az egyiknek oly rafináltul sikerült elkapnia a 8 milliméteres acélból készült lépcsősort, hogy azt letépve beverte vele az alsó kabinok néhány ablakát. Ezt, mondjuk már én sem hiszem el, ha nem látom! Az a hosszú lépcső lehetett, vagy 300 kiló, lecsavarozva, lehegesztve, de a pajkos hullám úgy tépte fel, mint féltékeny férj a gyanús szekrényajtót a hálószobában. Mindez nem elég, de a betört ablakokat azonnal szervizelni kellett, mert a tenger fokozott érdeklődést mutatva a hajó belső berendezései iránt, folyamatosan berontott a csúffá tett ablakokon. A srácok nem győzték kilapátolni a vizet a lakótérből, mikor végre konszolidálódott a helyzet. No, ilyen körülmények között jött el az a kora délután, amikor a kabinablakomban állva szokás szerint az elemek előadását bámultam. A déli órákban az egyik derikszár (daru) egyik rögzítő kötele elszabadult, és most a 22 mm-es drótkötél magányosan lobogott a szélben. Ez is a nem mindennapi látványossághoz tartozott. Gondoltam, ezzel majd biztos csinálni kell valamit, mert szétveri a környezetét. De akkor már nyílt is a felépítmény páncél ajtaja, és a boatswan és egy matróz sietett ki rajta. Rövid vesződés után sikerült elkapniuk az elszabadult „drótot” és egy „békaköröm” segítségével megfékezték. A művelet alatt az óceán kulturáltan viselkedett, nem zaklatta a tengerészeket. A feladat végeztével azok elindultak a felépítmény felé és elkövették az akkor elkövethető legnagyobb hibát. Hátat fordítottak a Viharnak! Vidáman gesztikulálva-kiabálva beszélgettek, és igyekeztek hazafelé. Én, meg láttam! Láttam, amint mögöttük, a hajó mellett sóhajt az óceán. Emelkedett a hullám, már magasabb volt, mint a muráda és egyre csak emelkedett, belépett a fedélzetre, lassan, komótosan a srácok fölé tornyosult, és ők még mindig nem láttak-hallottak semmit. Mint az őrült üvöltöttem - VIGYÁZZ! - az öklömmel vertem az ablakot, kékre, lilára színezve az ujjperceimet, de esélyem sem volt a szél bömbölésével szemben. Tehetetlenül néztem végig, amint a hullám elborítja őket, eltűnnek a fehér-kék habtengerben. A víz rohant a felépítmény felé, benne a két tengerész. Azon rimánkodtam, nehogy kiemelje őket a murádán túlra. Az ott már nem a mi fennhatóságunk alá tartózó terület. Kegyesek voltak az égiek. Fogyott a víz a deck-ről, tonnaszám szakadt vissza az óceánba és feltűnt a két citromsárga jachtöltöny a téglaszín fedélzeten. A boatswant begyűrte a víz a raktárszáj oldalán futó kábelpálya alá, a matrózt meg felkente a felépítmény falára. A boatswannak a lába tört, a matróz néhány zúzódással megúszta a becsapódást. De megvoltak! A végére egy tanulság: örök életre megtanultam, és neked is ajánlom drága olvasó, a viharnak soha ne fordíts hátat! Tiszteletlenség.

A végén jöjjön az Atlanti-óceán. 

Egy hurrikán szélét sikerült megcsípnünk úton Alexandriából  New York felé. Minden normális hurrikán a Karib- tenger magasságában befordul a Mexikói öböl felé. Ez nem! Csak jött! Mi meg mentünk. Így aztán összefutottunk.

Kezdődik. Beköszönnek az első hullámok. 

Egyre gyakrabban leszünk pofánvágva. Nem haragból, inkább csak játszásiból.

A szél már formában van. 

Ezután kezd márványosodni az óceán. Azért illesztettem be még egyszer a képet, mert ebből a sorozatból való. Ez itt az Atlanti-óceán.

Elkezdődött. Ez már a hurrikán széle.

Íme az erő. Amikor ránk szakadt ez a "sóhaj"  egy pillanatra megállt a hajó, meghőkölt mind a tizenháromezer lóerő és a hajó eleje kb ötven méter hosszan víz alatt volt. 34 év tengerészkedés alatt egyetlen ilyen képet sikerült kattintanom. Nem is szeretnék többet. De ez gyönyörű. Van a fotónak egy jópofa utóélete is. Valamiért be kellett mennem a Hajózási Felügyeletre, hát ott van a kép kinyomtatva a falon. A köszönés után megjegyeztem milyen jó ez a fotó. Egy ifjún irodista titán előzékenyen szóba elegyedett velem, és firtatta, el tudom-e képzelni, milyen erők ébrednek ilyen esetekben. Már épp a részletekbe akart belefolyni, mikor csendesen a szavába vágtam:- Én csináltam a képet a kabinablakból.