Órák óta nem bír elaludni. Nem jön a megváltó tudattalanság, agya irányíthatatlanul csapong. Nyitott szemekkel bámulja a sötét plafont és irigyen hallgatja a két másik ágy felől az egyenletes szuszogást. Lánya és barátnője súlyos, mély álommal takarózva pihenik ki az előző napi kirándulást. A sziget nem adja olcsón magát. Vagy fel, vagy le, de mindenhova mászni kell. A sziklás tengerpart és a kanyargó hegyi ösvények eszik az energiát. Aludni kellene. Reggel vezetni fog. Sokat. Nem tudja hány óra lehet, de egy idő után feladja a reménytelen küzdelmet, indulatosan lerúgva magáról a vékony takarót, úgy, ahogy van, rövid pizsamában, mezítláb kisétál a szobából, ki a kicsi panzióból a sokcsillagú ég alá.

A hold derengő fénnyel világítja föld és víz határát mikor belegázol a tengerbe. A lassan kifutó hullámok szelíden simogatják a bokáját, egy-egy mohóbb csobbanás fel-felkap a térdéig.
Régi és örök szerelem: a tenger. Imád beszélgetni Vele. Nem kellenek hozzá szavak, csak a mezítelen gondolat, ami akkor is őszinte, ha a lélek hazudni akar. Nem, nem választ remél szorongó kérdéseire, de talán már az is segít, ha megfogalmazza és elmondhatja anélkül, hogy szavakba kéne önteni. Szavak! Mindig a szavakkal van a baj. A sérelmeket, sértéseket, mint szuronyt, oly könnyen egymásra szegezzük, míg a szerelmet, a vágyat és örömöt az istennek sem vagyunk hajlandók kimondani, önfeledten megélni és hagyni a másikat örülni a mi boldogságunknak. Jobban félünk a lélek pucérságától, mint a test mezítelenségétől. Miért?
Fejét felemelve a látóhatárt kémleli, ahol ég és tenger találkozik. Most a fekete égbolt és az ezüstösen csillogó víz között megjelenik egy vékony mélylila csík, ami lassan körbelibeg a látóhatáron. Szél sem rezdül, az olaj tengeren csak a dagály apró hullámai futnak a homokra.
Nyomasztja a jövő. Egy régvolt szerelem romjait akarja eltakarítani, mely mára már gazdasági szövetséggé gyakorlatiasult. Nincs hibás, nincs felelős, csak a fájdalom és az üresség maradt. Sérelmek és sértések vannak, meg nem értés és….és sok-sok kérdés:
Miből gondolják a pasik, hogy a nő, akivel délután önfeledten üvöltöznek, az éjszaka extázisban fogadja magába a testi szerelmet? Nem értik, a szeretkezés nem az intim textilek eltávolításának pillanatában kezdődik, hanem a délutáni beszélgetésekkel, a vacsora közbeni érintéssel? Egy simogatás az arcon, egy bók, ami simogatás a lelken, ez az igazi előjáték és sokkal többet jelenthet, mint némi turkálás a melltartóban. Hogyan nem bírják a fiús anyák ezt elmagyarázni a teremtés leendő koronáinak? Legtöbben úgy lépnek át ezen az apró kellemetlenségen, mint Kasszandra intésein a tájékozatlan tömeg. Pedig ők is nőből vannak, mégis hagyják a fiaikat megmártózni abban a forrásban, amiből a férjeiket oly nagy odaadással rángatták ki. Nem gondolnak akkor arra a nyomorult sorstársra, aki szerelmesen átveszi majd tőlük a „művet”? És nincs reklamáció, nincs szavatossági idő. Csak elkezdik csendesen ledarálni egymást és mire észreveszik a köztük lévő semmit, (nem könnyű észrevenni, ez a semmi veszélye) addigra……addigra……mi van addigra?....
Rohanó gondolatait az éjszaka színeinek változása akasztja meg. A csillagok megfakultak, az égbolt feketéje lassan mélylilába megy át és a látóhatár vérpirosban fürdik.
…..szóval mi van addigra? Elszáll az idő? Múlik az élet? Bezár a megszokás? Nem lehet kilépni egy üres kádból, csak azért, mert valamikor olyan jó volt lubickolni benne? Még akkor sem, ha már mindketten fáznak a hideg érintésétől? Isten, ég, tenger, valaki….. most szóljatok okosat! Mi a teendő? Megoldás a magány, a várakozás? Igen, a legtöbb „semmit” ez élteti, egy másik semmitől való félelem! Inkább a maradás. Könnyebb egymás lelkét falhoz csapkodni, mint elengedni! Miért van ez így? Oldódik valaha a félelem? Van megoldás? Kérdések sora, melyekre a válasz ott van legbelül, csak valahogy oda kéne bejutni!
Eltűnt a látóhatár. Tenger és ég egybefolyik, remegve ölelkezik a párás levegőben. Háta mögött a szárazföld felett még sötétlilán vibrálnak a színek, kelet felé a lila egyre világosabb, majd átmegy vörösbe, sárgába, ami szétfolyik, bele a tenger kékjébe. Elbűvölten nézi a hajnalnak ezt az orgiáját. Mint ha egy láthatatlan zenekar karmestere extázisban hadonászva crescendót vezényelne, de a hangszerekből nem hangok, hanem színek fröccsennek szét.
Nincs ég, nincs föld, nincs tenger, csak színek – színek mindenhol! Kék, sárga, piros, vörös, rózsaszín, lila és egy kevés fekete. Lassan térdre ereszkedik, fehér combjait lágyan ölelik a langyos hullámok, könny csorog az arcán és megrendülten vár. 
Megint kérdések tömege borítja el. Van értelme az egésznek? Lehetek még boldog? Tudok még szeretni? Lehet… engem szeretni? És az a másik, az a múlt ködéből alakot öltő valaki az-e, akinek hiszem. Mit akar? Miért akarja? Elég erős, elég szerelmes, vagy csak akaratos?    Van feltámadás ezen a világon is?! Mondd, Istenem! Mondd! 
Mire ismét felnéz, megszűnnek a színek. Minden vakító fehéren ragyog. A napkorong diadalmasan vágódik ki a tengerből és letörli az utolsó rózsaszín pamacsot is az égről. A látóhatár és a part vonala ismét élesen rajzolódik ki a fényben.
Valami búg. Mély, öblös, messziről érkező hang, ami feltartóztathatatlanul hömpölyög a víz felett. Ismerős. Vergődő gondolatai megtorpannak, keresgélni kezdenek a régmúlt zugaiban. A hang többször ismétlődik. Messze a város alatt a kikötőből egy hajó fut ki a nyílt tengerre, ezt tudatja fennhangon az érintettekkel.
Hajókürt! A felismerés mosolyra készteti. Régi emlékek, régi arcok tolulnak elé. Letörli a könnyeit, lassan feláll és visszasétál a szállodaszobába. A nagylány felébred a halk neszekre, álmosan nyújtózik, aztán döbbenten néz a könnyesen mosolygó, combig vizes anyjára.
- Mi történt, anyu?
- Semmi, kicsim, semmi, csak…csak felkelt a nap.