Mea a megszokott asztalánál ült a kávéházi sarokban, az ablak mellett, és sajtos-pirítósát majszolgatta, lágytojással és hosszúkávéval. A reggelik ideje régen lejárt, az asztalok ebédhez voltak terítve. A rádióban a déli hírek rémítették halálra a gyengébb idegzetűeket, de Mea reggelizhetett. Neki szabad volt. A kávéház komplett személyzetének egybehangzó véleménye szerint Mea egy istennő, és csinál, amit akar. Hát reggelizett. A kávéháziak meglátása nem volt alaptalan. Mea valóban igazi napként ragyogta be az asztalsorokat. Magas, karcsú teste egy kislányos fejjel volt koronázva, amit érdeklődve, kicsit megbillentve tartott a mindenkori jelenlevők határtalan gyönyörűségére. Megnyilvánulásaiban mindig visszafogottan, de nagyon határozottan viselkedett. Amit meg akart csinálni, azt megcsinálta, amit meg akart szerezni, azt megszerezte. Az akadályok valahogy mindig maguktól elhárultak. Látszólag maguktól.

A fiatal nő, aki az ajtón berontott, nem illett bele a kávéház harmonikus nyugalmat árasztó miliőjébe. Rendkívül izgatott volt és nem túl szép. Nagyon fiatalosan, nagyon elegánsan öltözött, alakja szinte kifogástalan, de a vonásai…? Nem voltak durvák, még csak taszítóak sem, de az ilyen jelenségekre mondják, hogy érdekes. Magyarul, finoman ronda. Nem nézelődött, nem válogatott az asztalok között, egyenesen Meához rontott.
- Megvagy, te műanyagból összetákolt hullószőrű vén kéjenc! – kezdett bele sikítva a mondandójába. – Ha nem szállsz le a férjemről, elevenen megrohasztalak. Kitépem az összes parókád, és olyan perek tömegét zúdítom a nyakadba, amit még a dédunokád is fizetni fog!
- Üdvözöllek, ifjú hölgy – fordult Mea a zaklatott nő felé – és kérlek, próbáld a közlendődet a jómodor keretei közé szorítani.
- Te ne üdvözölj engem, te rosszindulatú mocsok! Inkább dögölj meg! Most!
- Feri bácsi – szólt Mea a pultot támasztó pincérhez – kérem vezesse a hölgyet az asztalához!
- Nincs nálam foglalása az agresszív vendégnek – vonta meg a vállát a főúr.
- Ez esetben marad a közterület. Feri bácsi, legyen szíves kísérje el a hölgyet az ajtóig - majd a döbbent nőhöz fordult: - Pá, aranyom. A következő sarkon talál egy patikát, vegyen ott egy levél nyugtatót, és a felét kapja be! Jelen állapota indokol egy ilyen dózist. A Feribácsiként aposztrofált személyzet a jövevény mellé lépett, átkarolta, és a könyöke alá nyúlva szelíden az ajtó felé tessékelte. Az némán tűrte az eljárást, de az ajtó előtt felzokogott.
- Könyörgöm!...Könyörgöm, ne vegye el tőlem a férjemet! Azt én nem élem túl!
Mea épp a kávéjába kortyolt, nem tudott szólni, de szabad kezét felemelve jelezte, hogy állj! A pincér megállt, kérdőn nézett Meára. Az bólintott, így Feri bácsi elengedte az agresszívből romossá átminősült nőt, és visszatért a pultot támasztani.
- Gyere, ülj le, és mondd el, hogyan kerülök én a családi életed fókuszába, mint sötét lelkű megrontó? – intett Mea a sírástól rázkódó nőnek, majd a pincérhez fordult:
- Feri bácsi, azt hiszem szükségünk lesz két White Lady-re, dupla Cointreau-vel!
A nő leült, a pincér a koktélokkal kezdett zörögni. Lassan abbamaradt a sírás, és Mea kezdhette kisilabizálni a történteket.
- Ki vagy? Ha nem akarod, ne mondd, de hogyan szólíthatlak? – kezdeményezett Mea.
- Zsuzsa… Zsuzsa vagyok. – mutatkozott be a vendéggé lett jövevény.
- Mennyi idős vagy?
- Huszonnégy.
- Na, akkor a „vén” jelzőt ki is rekeszthetjük az általad hevenyészve összetákolt jellemzésemből. Én huszonkilenc leszek a jövő hónapban. Ez nem akkora korkülönbség, ami indokolná a „vén” szófordulatot.
- Láttalak! – vágott közbe Zsuzsa már cseppet sem agresszívan – láttalak, amint a férjemmel felmentél egy belvárosi lakásba. Egész délután és este ott voltatok. Csak 11-kor jöttetek elő! Megcsaltatok, és én ebbe bele fogok dögleni. Annyira szeretem azt az embert, képzelni sem tudom nélküle a létezést.
- Mikor volt ez?
- Hogy-hogy mikor volt? Hát csak emlékszel rá, mikor csábítottad el a férjemet. Vagy rendszeresen összejártok? Jézusom, hozzád költözik?
- Kérdeztem! Mikor volt? – vezényelt Mea szigorúan.
- Tegnapelőtt – adta meg magát Zsuzsa. – Azóta ülök egy fotelban, és nézek magam elé. Még lefeküdni is elfelejtettem. Próbálok gondolkodni, de csak összefüggéstelen foszlányokat szül az agyam.
- Megvan. Egy magas, negyvenes, sármos, kicsit affektáló pasi…
- Harmincöt és nem affektál! – csattant fel Zsuzsa, - ő így beszél.
- Hm…szokni kell – mosolyodott el Mea, aztán kioktatóra váltott.  Na, idefigyelj kislány, a házasságod teljes biztonságban van, és ha csak te el nem barmolod, abban is marad! A férjed szeret téged, akar téged és nem tervez cserét.
- Ezt honnan tudod, ezt beszéltétek át több órán keresztül a lakásodon?
- Ezt is. Tudod, aranyom én már több házasságot mentettem meg, mint a katolikus egyház, a zsidó hitközség, és a nagycsaládosok országos egyesülete együttvéve.
- Ezt hogyan kell értenem?
- A szó legszorosabb értelmében. Óriási mázlid van, hogy jóképűkémet velem hozta össze a sors. Ha valamelyik barátnőd hajt rá, vagy egy kolleganője szolgálja ki, talán már bottal üthetnéd a nyomát. Egy szerető az ő korában életveszélyes.
- Na, most akkor te ki vagy? Nem a szeretője?
- Nem. Egyáltalán nem!
- Akkor ki?
- Én egy művészember vagyok, aki drámát, komédiát, örömet és elégedettséget értékesít jelentős összegért. Drágám én egy…hm,…szóval prosti vagyok. Lehet szépíteni, cizellálni a dolgot, de ha lefejtjük róla a sallangokat, marad a tény.
- Ne haragudj, de az agyamat zárlatosra terheltem az utóbbi órákban, azt hiszem valamit félreérthettem. Azt hallottam…, mintha azt mondanád…izé, prosti.
- Azt mondtam!
- Ne! Na, nem. Ez képtelenség! Kicsit utánad néztem. Szegeden pedagógiát és pszichológiát hallgattál, majd Pesten tanítottál egy általános iskolában. Ez nem az az út, ami a sarokra vezet.
- Nem a sarkon dolgozom. Egészen más dimenzióban tevékenykedem. Még csak nem is a „volt két pezsgő és egy aktus” kategóriába tartozom. Tulajdonképpen gőzöm sincs, miért beszélek neked erről, de annyira naivnak és kiszolgáltatottnak látlak, és talán menteni tudok belőled valamit.
- Na, most teljesen elbizonytalanodtam – sírt fel Zsuzsa ismét. – Jöttem, hogy ölök, aztán én akartam halni, és pillanatnyilag fogalmam sincs, mit kellene tennem.
- Semmit. Igyál egy kortyot a koktélodból, az simítja az agytevékenység görbéjének kiugró hullámait.
- Az mit jelent?
- Berúgsz és megnyugszol. Kicsit enyhül a seb vérzése.
Ittak. Mea rutinosan, csak belekortyolt a cukormázas pohárba, Zsuzsa zavartan ledöntötte az egészet és kérdezett, amikor meg tudott szólalni.
- Egy ilyen gyönyörű és intelligens nő…, miért!? Hogyan lehetséges ez?
- Mert gyönyörű és intelligens – vonta meg a vállát Mea. – Az egyetemen nem volt semmi gond, mindannyian tudtuk, hol a helyünk és minden felmerülő problémát tudtam kezelni. Amikor azonban tanítani kezdtem, rám szakadt a létező világok összes mocska. A környezetemben lévő nők – voltak bőven – sorra utálni kezdtek, mert bármivel próbálkoztak, mindenben csak másodikak tudtak lenni. (Mert gyönyörű és intelligens) Nehezen viselték. Na, aztán jöttek a pasik! Főtanárok, tanfelügyelők, önkormányzati tótumfaktumok és a nagyon jómódú apukák, és néha az anyukák is. Mindegyik akart. Mindegyik akart belőlem egy csipetnyit. És mind ugyanazt a csipetnyit akarta. A visszautasítást nehezen viselték, nem is értették. Mikor rádöbbentek, hogy a 15 dkg rumos megy, a csokis keksz és a „százszálrózsa” kidobott pénz volt, megkongatták a vészharangot és kikiáltottak kurvának, akit el kell távolítani a gyerekek közeléből. Mindenki nekik hitt, mert mindenki próbálkozott, hát hogyne hitt volna magának. De fütyültem rájuk, mert imádtam a munkámat, az osztályomat, és volt egy pasi, aki majd mindentől megvéd. Az osztályomat elvették, a suliból kitessékeltek, és az rúgott rajtam egy utolsót, akinek védenie kellett volna. Nem nekem hitt! Na, akkor komótosan megittam egy fél üveg Vilmoskörtét, letántorogtam a Kossuth térre a Dunához, leültem Attila* mellé és megérdeklődtem, nagyon szar-e a vonat alatt. Merthogy megpróbálnám. Nem javasolta. A mostani vonatok annyit késnek, hogy félórákat bolyonghatnék a vágányok között, mire végre jön egy olyan szerelvény, aminek érdemes aláugrani. A Duna szóba sem jöhetett. Olyan jól úszom, hogy négyszer-ötször átszeltem volna a medret, mire a megfúláshoz kellőképpen elfáradok. És ekkor Attila, vagy az elfogyasztott pia megmondta a tutit. Azt mondják kurva vagy? Próbáld! Legyél ott is a legjobb!
Hallgattak. Mea beleivott a poharába, aztán az italon keresztül Zsuzsit nézte.
- Te, Zsuzsi! Te tudtad, hogy a lélek éghető? Nagyon érdekes egy szerkezet. Izzik, lobog, lángol, és soha nem fogy a hajtóanyag. Az izzás valahogy visszatermeli. De ha valami silány szemetet dobnak rá, elkezd füstölve égni, és vége. Csak üszkös hamu, korom és füst marad utána. Na, így égtem én is ott Attila mellett. Porrá hamvadt Gizi (ez a becsületes nevem) és mint egy Főnix, megszületett Mea. Lélek nélkül. Aztán tanultam, olvastam, mindennek utána jártam, ami a témával kapcsolatos, és mára a legjobbak egyike vagyok. Politikusok, bankárok nagybefektetők keresik a társaságomat, és remegve várják, hogy körbe vigyem őket a menyországban. Nem okozok csalódást. Baromi jó idegenvezetővé váltam. Vannak „nagyvadak”, akik nem is készpénzzel, hanem ötletekkel, befektetési tanácsokkal fizetnek, és odaadóan kezelik a bankszámláimat.
- De, Mea, hogyan lehet ezt bírni gyomorral? – szakította meg az előadást Zsuzsa.
- Drágám, a gyomor mindent kibír. Gondolj csak az ápolónőkre. A lélek az, ami gátat szabna, de ha nincs, akkor megy minden zökkenőmentesen.
- Biztos, hogy nincs?
- Biztos! Édesem, ha te itt most felvágnád az ereidet, természetesen azonnal hívnám a mentőket és a katasztrófavédelmet, de kiérkezésükig nyugodtan befejezném a reggelimet. Na, már mindent tudsz, többet is, mint ami rád tartozik. Menj szépen haza jóképűkémhez, és szeresd nagyon. Sok gyönyörű év van még előttetek.
Zsuzsi megint sírva fakadt. – De, Mea, hát nem én kellek neki, ha máshol akar boldog lenni!
- Ó, ti fiatalasszonyok! – emelte égre a tekintetét Mea. – Olyanok vagytok, mint a „hülyegyerek” az új okostelefonjával. Kell neki, akarja, de a használati utasítást nem olvassa el. Csak dörzsöli, csépeli, és ha nem úgy működik, ahogy elképzeli, hát dühöngve a sarokba dobja. Elkápráztat benneteket a vadászó tigris fenségessége, megszerzitek, és azonnal kiherélnétek. Házőrző kutyát csináltok belőle, de elvárjátok, hogy otthon, a négy fal között tigriskedjen. Aranyom, vagy a nagy vadász, vagy a megbízható eb. Ezer pasiból talán, ha öt monogám. Ezt még valószínűleg az állatvilágból hozták magukkal. Ha kétségeid támadnának az elhangzottak felől mesélek egy példát. Él Monaco környékén egy Stéphanie nevű hercegnő, aki fiatalon belehabarodott a halárusból lett testőrébe. A lány gyönyörű volt, nagyon gazdag és hercegnő. Kibulizta, hogy férjhez mehessen a testőrhöz. A nő a világ egyik legjobb partija volt, a pasi senki. Alig voltak fél éve házasok, mikor az ifjú férj nem tudott nemet mondani egy félprosti topless modellnek, és azt hitte, jó ötlet levadászni. Vagy teljesen hülye volt a pasi, vagy az agya helyén is férfihormonok voltak. Azonnal kirúgták, és rajta röhögött a világsajtó. Látod Zsuzsi, még egy hercegnő sem képes kordában tartani a hímek vadászösztönét. És hol vagyunk mi Stephanie-hoz.
- Most, akkor együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy a férjem időnként elmegy kandúrsétára?
- Nem feltétlenül. De annak megakadályozására melózni kell! Ehhez kevés széttett lábakkal hanyatt feküdni.
- Na, de mit tehet ezen túl egy szerető feleség? Adja magát! Odaadja magát!
- Na, itt a megoldás! Ne csak magadat add! Főleg ne, ha csak ennyire futja a repertoárból! Ha azt akarod, hogy a nagyvadász mindig rád vadásszon, légy mindig más vad. Egy leterített gazellát senki sem akar ismét becserkészni. Abból csak enni szoktak. Te légy több! Ha kell, legyél az anyja, aki vigyázón babusgatja, ha kell, legyél a szomszéd bakfis, aki ügyetlenül flörtöl, vagy a takarítónő, akire véletlenül rányit, miközben az bugyiban port töröl, esetleg egy gátlástalan ribi, aki addig űzi, amig mozdulni tud. Miden lehetsz, amit a fantáziád csak szülni tud. Egy valami nem lehetsz: állandóan Zsuzsi! És ez nem fárasztó. Meglátod, nagyon fogod élvezni, jóképűkém, meg elájul tőled és megdöglik érted. Hagyd, hadd vadásszon!
- Mea, te fantasztikus vagy! A sors kegyeltje lehet az, akit te szeretsz.
- Nem szeretek senkit.
- Olyan nincs. Valakit csak kell szeretni.
- Nem kell. Senkit sem kell szeretnem! Szüleim már elmentek, minden más ember ki van zárva. Próbálkoztam kutyával, az sem ment. Még a somlói galuskát sem szeretem. Megeszem, de nem szeretem.
- Idefigyelj, te prosti! – Zsuzsa napok óta először mosolyodott el, és a „prostit” olyan szeretettel mondta ki, mint gyermek az anyja nevét. – Hajlandó vagy velem rendszeresen találkozni? Annyira szeretnék még beszélgetni veled!
- Minek?
- Oka van, fontos lenne. Neked is nekem is. Engem felkészítenél az életre a „Hogyan kell a pasikkal bánni” című tárgyból, én meg, mint ahogy a balesetes rokkantat a rehabon újra tanítanak járni, megtanítanálak újra szeretni. Ahhoz meg én értek nagyon. Nagyon!

Attila*   -   József Attila szobra a Duna parton. 

Kezdő kép: Tűzmadár  / Ráth Márton festménye