A most következő történetet anyám mesélte, aki az apjától hallotta, merthogy a történés idején ő még csak két éves volt. Forduljunk vissza a múlt század húszas éveihez, hőköljünk tehát egy százast az időben és a folyamatosan átírt történelmünk lapjai között, amin soha nem tud megszáradni a tinta. Képzeljük magunkat egy Balaton-felvidéki kicsiny településre. Itt éldegélt nagyapám fiatalon, sikeresen és ennél fogva boldogan. Jó kezű bognár mesterként megbecsült tagja volt a közösségnek, olyannyira, hogy a kocsmában saját székkel-asztallal bírt (ő csinálta), és ha ültek ott, amikor betért, azonnal felugrottak átadni a helyet. És nem az ereje okán – alacsony, vékonydongájú ember volt – hanem a tudása volt az, ami tiszteletet parancsolt. No, meg a hentes, a kovács és a kocsmáros, akik kollegiális alapon felpofozták azt, aki tiszteletlenkedni próbált a bognár úrral. Mert az iparosok módfelett összetartottak. Szóval szaladt a szekér az „öreggel”, megnősült, jöttek sorban a gyerekek, utoljára anyám. Ekkortájt költözött a faluba egy zsidó kereskedő, aki egy kis szatócsboltot nyitott a főutcán. Roppant büszke lett a falu népe, mert mostantól nekik is volt bótjuk.

(A kép csak illusztráció. Ilyesmi volt egy falusi bót) 

Boltnak csak a postás kisasszony és a tanító úr mondta. A boltos eleinte nem tudta berendezni a helyiséget, minden pénze elment a házra, a többi az árukészletben feküdt. Volt ott minden, amit csak a falu népe elképzelni tudott, sőt olyan is, ami felülmúlta a képzeletüket. Csupán szekrények, polcok, pultok és fogasok nem. A drágaságok katonás rendben a földön elterítve várták a vásárlót, mint a piacon. Amikor a boltos áru után futkosott, megrendeléseket teljesített, vagy ügyet intézett a városokban, a feleség vitte a boltot. Terhes volt az asszonyka, nagy pocakjával sürgött-forgott a vevők között. De mindent a földről kellett összeszednie. Szegény hajlongott, guggolt, térdelt fáradhatatlanul, mert a boltnak mennie kellett. Nagyapám – mikor épp tán bajusz pödörítőért tért be – látta a kis asszonyka vesszőfutását, hát gyorsan mért néhányat (a colstok mindig a zsebében volt, tán azzal is temették), aztán haza ballagott a műhelyébe és gyalult deszkákból összeütött egy mutatós polcrenszert, majd talicskára rakta az „Ikeakészre” összeállított polcokat, és áttolta a bótba. Az ott tartózkodó vásárlók segítségével kihúzkodták az árukészletet a fal mellől, és az öreg (akkor még fiatal) felállította a polcrendszert. Még egy asztal is került a taligáról. Szegény asszonyka nem értette mi történik, csak megszeppenve hajtogatta. - Nekünk most nincs pénzük! - Nagyapám csak legyintett. - Nem bírtam nézni, ahogyan itt hajlong, meg térgyepül a portékák között a nagy hasával. Rakjanak fel mindet a polcokra, úgy sokkal kényelmesebb lesz magának! Azzal ment a dolgára, mert a kocsmai kultúrkörben ezidőtájt szavalóverseny volt. Másnap kiemelt izgalmi állapotban megjelent a boltos a bognárműhelyben.
- Kérem, Horváth úr, jöjjön át a talicskával és vigye el a bútorzatot. Én nem tudom mikor engedhetek meg magamnak egy ekkora beruházást, a közeljövőben biztosan nem tudok fizetni! Biztosan!
Az öreg előkapott két poharat az almáriumból, bort töltött, majd felvázolta a jövőt:
- Uram, ön nem rendelt nálam semmit, így hát nem is tartozik semmivel! Azok a polcok azért vannak ott, hogy a feleségének, meg a babájának nehogy baja legyen az emelgetésben, hajlongásban. Amikor majd megveszi a bútorzatot, akkor átmegyek és elhozom a faanyagot a bótból, addig meg mindegy, hol szárad a fa, a műhelyemben, vagy az ön boltjában. A munkadíj, meg ingyen van, örülök, ha segíteni tudtam! No, a zsidó boltos sírva fakadt, nagyon köszönte a segítséget, megitták a bort, és az élet ment tovább.
Aztán, ahogy lenni szokott, a sors nem nagyon tűri a rózsaszín cukormázas folyamatokat, így itt is beütött a krakk. Nagyanyám elkapta a tüdőbajt, ami a múlt századelő Magyarországán népbetegségnek számított. Olyannyira, hogy hazánkra utaló neve is volt a nemzetközi orvoslásban: morbus hungaricus-nak is hívták. Nagyapám hordta a mamát egyik kórházból a másikba, szanatóriumból ki, tüdőgondozóba be. Az orvosok adták a tanácsokat, írták a recepteket, egyet nem mondtak: azt, hogy nem tudnak segíteni! A rengeteg orvos és a rengeteg tanács rengeteg pénzbe került. A családnak lassan (nem is olyan lassan) elfogyott
mindene, ami gyorsan eladható volt, azt eladogatták. Aztán jöttek a kölcsönök. Szomszédok, barátok, ismerősök, a falubeliek hozták a pénzt, mindenki segíteni akart. Azt a keveset, amit összespóroltak a koldusbotra jutott Magyarországon, azt hozták az öregnek, mentse imádott nejét. Nagyapám mindenről írást adott, bár nem kérték. Minden hiába volt. Mama meghalt, nagyapám ottmaradt a gyászával, három gyerekkel és egy szekérderéknyi adóssággal. Dolgozott éjjel-nappal, ha este behúzták a lovaskocsit, vagy ökrösszekeret az udvarára, mert eltörött a „kuplungja”, netán a kereke, az reggelre kész volt, mehetett a mezőre. Az adósságot fizetni kellett, mert a falubeliek is az utolsójukat adták oda. De bármennyit dolgozott, bárhogy koplaltak – már a gyerekek is alig ettek – a tartozás nagyon lassan kopott. Úgy nézett ki, szegény mama „elviszi” a házat és a műhelyt is. Mert olyan nincs, hogy a tartozást ne fizessük vissza. És ekkor, egyik este bekopogott az öreghez a bótos zsidó.
- Horváth úr, nincs ez így jól! A gyerekeknek rendesen enni kell, magába is már hálni jár a lélek, így nem fog tudni sokáig dolgozni. Tudom, mindenáron fizetni akarja az adósságát, de ebbe tönkremennek. Ezért körbejártam a faluban és felvásároltam a váltókat.
Na, az öreg ekkor csinálta össze magát úgy szívből igazán. Az összes tartozás egy kézben, ez biztosan viszi a házat, műhelyt szerszámostól.
- Szóval mindenkitől megvettem a váltókat, itt vannak ni! - azzal benyúlt a táskájába és kirakott az asztalra egy csomó gyűrött papírlapot. - Itt van minden az utolsó pengőig. Mostantól nincs kényszeres kötelezettség, etesse rendesen a gyerekeket, hozza rendbe az életét és a tartozást törlessze olyan tételekben, ahogy tudja. Mától csak a lelkiismeretének tartozik, én meg biztos vagyok benne, az utolsó fillérig megkapom a pénzem. Ezeket a papírokat – mutatott az asztalon heverő váltókra – meg égesse el, vagy tegye el emlékbe. - Most az öreg kezdett el zokogni, aztán az élet ment tovább.
Megmenekült a ház, a műhely, a család. Mikor anyám ezt a történetet mesélte, a végén mindig hozzátette: - Tudod Joskókám, a mi családunkban bárki, bármikor zsidózhat, de csak a legnagyobb tisztelet és nagyrabecsülés hangján.
Drága embertársaim! Mennyivel egyszerűbb és élhetőbb lenne a világunk, ha mindenkibe szorult volna, csak egy csipetnyi, abból a falusi bognármesterből és a zsidó bótosból!

Nagyapám a szőlejében borozgatás közben, már nem fiatalon. Balján imádott unokája, a nővérem.