Üdvözlök minden idelátogatót. Utoljára a Karib-tengeren találkoztunk, ahol az m/s Bodroggal rajtaütöttünk Martinique szigetén. Most keletebbre utazunk és fényt derítünk arra a titokra, mi is az összefüggés Krakatau vulkánja és egy női melltartó között. A történet pikáns, de nem úgy, ahogy első ránézésre gondolná a sablonokhoz szokott olvasó. Mindenki kész van, indulhatunk? (Nyugi, az óceán csendes, csak némi döghullámzás* ringatja a hajót!) Akkor vágjunk bele!

Az m/s Csokonai kidugta az orrát az Ádeni-öbölből, elhagyta Socotra szigetét, és elkezdte végtelennek tűnő útját az Arab-tengeren, ami tulajdonképpen az Indiai-óceán, ám néhány felfedező, akiknek már nem volt mit felfedezni, de ragaszkodtak hozzá, hogy valamit ők is elnevezhessenek, hát „learabtengerezték” az óceánnak ezt a részét. Mindegy. A lényeg a téli monszun volt, ami észak-kelet felől, a szárazföldről száraz és enyhe szelet hozott, megkímélve minket az egyhetes esés-kelés lélekölő időtöltésétől. Ezt szerettem. 

Gyönyörű balerinánk falta a mérföldeket. A tengerit, mert a szárazföldi az kevesebb méter és a tengeren nincs is. (1tmf = 1852 méter)   Igen, az m/s Csokonai balerina volt a hajók között.  Karcsú, formás, rengeteg derrikárbóccal*, kötélzettel a fedélzet felett és nagyon gyors. Míg az átlagos kereskedelmi hajók 10-14 csomót* úsztak, addig a mi gyönyörűségünk 19 körül tudott lerakva. Persze, csak ha szabadjára volt engedve, mert általában 15-17 csomós „economic speed” volt ráerőltetve a fogyasztás miatt, mert az étvágya, az nem tűnt egy balerinához méltónak. Ha jól emlékszem, 20-24 tonna nehézolajat vidáman elropogtatott naponta és az etetéséhez a komplett gépszemélyzet kellett. No, de ne vesszünk el a részletekben, mert a java még hátra van! Nem is annyira a java, mint inkább Jáva. Kaptunk ugyanis egy táviratot, hogy Indonézia felé húzzuk a rottát*, ami számos új körülménnyel gazdagította lehetőségeinket. Először is a parancsnok elhatározta (a komplett személyzet ujjongó támogatásával), hogy nem a megszokott útvonalon, a Malaka-szoroson át, hanem a Szunda-szoros útba ejtésével érünk célba, s közben megtekintjük az ott helyet foglaló Krakatau híres-hírhedt vulkánját. Mint a történelem folyamán szinte minden és mindenki, aki, vagy ami nevet szerzett magának, azt emberek ezreinek elpusztításával tette. Soha nem jegyezte le a hálátlan história, ha valaki tízezreket nevettetett meg. Szóval vulkánunk az 1883. év augusztus  havának  26. napján indulatba jőve 36 kilométer magasba küldött kb. 25 köbkilométernyi vulkáni anyagot, sziklát és más, a visszahullás pillanatában rendkívül kellemetlen anyagot. Ezek azonnal megöltek a környéken párezer embert. Másnap, 27-én jött a csinnadratta, ami világméretűvé tette ezt a helyi füstölgésnek indult kis tevékenységet. A gigantikus erejű kitörés egyszerűen megrepesztette a szigetet, jelentős mennyiségű tengervizet szabadítva rá az izzó lávára. Mondanám, ne tudd meg mi történik ilyenkor, de hát megtudtuk. Az írott történelem legintenzívebb hanghatása képződött – 5000 kilométerre is elhallatszott a dörrenés – a sziget 80 kilométeres körzetben szétszóródott, a lökéshullám hétszer kerülte meg a földet, és a felrobbanó sziget (Hirosima ötezerszerese) az egekig küldte a környéken mindenhol jelen levő óceán vizét. Ennek eredményeként született egy olyan szökőár, negyven méteres hullámokkal, ami végigszáguldott az Indiai- és a Csendes-óceánon, átrendezve  Kelet-Afrika és Latin-Amerika partvidékét. Holland források szerint 30-40 ezer áldozata volt a szökőárnak és elpusztított 165 települést. Valószínűleg lényegesen több volt az eltűnt személy, de akkoriban arrafelé még nem létezett lakónyilvántartás.

No, ezen látványosság maradványainak megszemlélése felvetett egy újabb lehetőséget. A Szunda-szoros passzálásához* a déli féltekéről kell közelíteni Indonéziához. Viszont a hajón számtalan olyan egyén tartózkodott, aki még soha nem kelt át az egyenlítőn és nem tette tiszteletét a föld ezen részén. Ők pogánynak minősültek Dél Keresztjének ragyogása alatt, s mint ilyet, be kellett avatni őket a világjárás rejtelmeibe. Ez általában abból állt, hogy megfelelő szertartás keretében a rendelkezésükre álló sör és whisky készletük jelentős részét felajánlották közös elfogyasztásra, ami intenzív lerészegedéshez szokott vezetni, de nincs mit tenni, első a hajó érdeke és biztonsága. Az pedig megköveteli a pogányok megtérítését, mert a hajó mindaddig kiemelten fenyegetve van az elemek és az istenek által, amíg egyetlen pogány is tartózkodik a fedélzeten. Mindezek okán a személyzet azon tagjai, akik már otthonosan mozogtak az egyenlítő környékén elkezdték előkészíteni a keresztelő szertartást. A feladatot nehezítette a hajón tartózkodó négy, vagy öt feleség, akik némiképp kímélő eljárást igényeltek. Először is a bőrüket nem volt ildomos Hempels* alapozóval összekenni, a fejükön záptojást összetörni és nyolcbáros tűzoltóvízzel leveretni róluk a ruhát. A fiúknak mindez kijárt.

Az elkövetkező néhány nap lázas készülődéssel telt. A hagyományok szerint kellett négy néger, egy doktor, egy Neptun, egy sellő és egy csillagász. A rituálé a következő: a négerek elővezetik a jelöltet. Először az orvosi vizsgálaton kell átesnie. Itt összekenik az elképzelhető összes kellemetlen szutyákkal. Utána a csillagász a fejére olvassa – általában rímekbe szedve – a vétkeit. Ezek a „versek” jó esetben megközelítik egy közepes mondóka szintjét, rosszabb körülmények között ez a ceremónia legsúlyosabb megpróbáltatása. Utána kézcsók a sellőnek (sellő keze bekenve erős paprikával, gépzsírral, stb.), majd Neptun elé járulva megteszi felajánlását az isteneknek. Ez általában a csempész áruból megmaradt egy-két üveg vodka, jobb esetben whisky és négy-öt karton sör. Ha a bizottság elfogadja a mennyiség és minőség isteneknek tetsző paramétereit a jelölt indulhat ez egyenlítő átúszására. Ha nem, kezdődik minden előröl. (A skandináv értékesítésből visszamaradt vietnami Lui-Mui whiskyt a bizottság vissza szokta dobni, mert azt a legjobban képzett tengerészek sem szívesen fogyasztják.) Szóval, a fentiek szerint folyt a készülődés. A fiúk fúrtak faragtak, kalapáltak, a lányok készítették a fellépő ruháikat. Fürdőruha szóba sem jöhetett, mert azt a tűzoltó víz úgy viszi le, mint poros körömre kent silány minőségű körömlakkot a tömény aceton. Megtépett farmerből és jól betűrt hosszú ujjú férfiingekből készítettek válogatott kreációkat. A sors és a „rendezőbizottság” úgy határozott, rám osztja a sellő szerepét. A felcsatolható halfarok az előző keresztelőkről már megvolt. Arra gondoltam, más nem is szükséges a szerep megformálásához, de a lányok úgy döntöttek tökéletes sellőt faragnak belőlem. Hosszú, fehér hajat stopából* készítettek, és a nagy nap reggelén nekiálltak gondosan kisminkelni. Ha már magukat nem csinosíthatták, hát a sellőre öntötték minden szépérzéküket. Eleinte még tetszett is a dolog, öt hölgy sürgött-forgott körülöttem, de egy idő után fárasztóvá vált a szépészeti beavatkozás. Olyan nagyestélyi sminket kaptam, ami egy Oszkár gálára is elment volna. A sellővé válás megkoronázásaként rám adtak egy hófehér Triumph melltartót, amit kitömtek vattával. A lelkemre kötötték, nagyon vigyázzak rá, mert igen drága holmi, és itt az óceán közepén nehéz pótolni. Aztán kezdetét vette a ceremónia. Jöttek a négerek, segítettek felvenni a halfarkat, ami felvetett egy újabb problémát. Innentől kezdve nem tudtam járni. Ráfektettek egy hordágyra és kicipeltek a deckre. Feltettek a raktártetőre, Neptun lábához és ott hevertem egész délelőtt miközben tettem a dolgom. Folyt a pogányok „orvosi vizsgálata” és ha feltártak valamilyen kóros elváltozást, rögtön hozzá is fogtak a  gyógyításhoz. Márpedig feltártak! Volt, akinél szívritmus zavart diagnosztizáltak és azonnal lefestették a páciens mellkasát deckzöldre. A bal lábban felmerülő csontritkulást (miért pont a bal lábban?) nehézolajos bedörzsöléssel orvosolták és akinél valamilyen agyi rendellenesség mutatkozott, annak szétvertek a fején fél tucat záptojást. (Ezt külön a kéményaknában rohasztották már napokkal a műsor előtt.) Az egyik feleségnél krónikus korpásodás gyanúja merült fel a fej tájékán. A doktor rögtön rányomott szegény asszony gyönyörű, hosszú hajára egy teljes flakon Mahart kézbalzsamot, ami mérsékelten büdös és fokozottan zsíros volt. Egyheti intenzív és folyamatos fejmosással sikerült csak némiképp oldani a kezelés emlékét. Kívülállókét az egyenlítő átúszása volt a ceremónia leglátványosabb momentuma. A matrózok készítettek egy kb. tíz méter hosszú, egy méter átmérőjű alagutat. A gépészek által hegesztett acélkarikákra ragasztották, varrták rá a vízhatlan szeparációs ponyvát. Az így keletkezett csövön kellett végigmászni a jelöltnek, miközben elölről, hátulról locsolták nagynyomású tengervízzel. A tömlőkezelő matrózok már hatalmas rutinnal bírtak az áldozat vízzel történő megnyomorításában, mert maximális összhangot igényelt a művelet. A már majdnem megkeresztelt pogány bemászott az alagútba, miközben mindkét oldalról rászabadították a tűzoltó szivattyú teljes kapacitását. Mikor elegendő mennyiségű víz gyűlt fel a csőben, az elöl álló elvette a tömlőt az alagútról. A csőben felgyülemlett vízre a páciens felúszott és a hátulról érkező nyomás elkezdte előre, a cső kijárata felé repíteni. A jelöltben ekkor ébredt fel először a hiú remény, miszerint rögtön szabadul. Azért hiú, mert mielőtt kibukhatott volna a cső elején, a hátul álló matróz vette el a sugarat és az elöl lévő ismét a csőbe irányította az övét. Ennek eredményeként a már majdnem kicsusszant pogány a vízfilmen úszva visszasodródott a cső hátsó végéhez. Ezt a végtelenségig lehetett ismételni, csak az emberség szabott határt e halmozottan kellemetlen próbának. Ez szimbolizálta az egyenlítő átúszását. Egyetlen könnyítés a cápaveszély mellőzése volt. Ezek után már csak egy stampedli tengervizet kellett meginni a parancsnokkal (a pk. nem tengervizet ivott) és a nyomorult pogány tengerésszé lett nyilvánítva. Mindezt annak is végig kellet csinálnia, aki mondjuk már húsz éve hajózott, tiszt volt, de még sosem lépte át az egyenlítőt. Ebből a szempontból én szerencsésnek mondhatom magam. Mindjárt az első utamon az m/s Adyval négyszer átléptem a bűvös vonalat, mert a Szuezi-csatornát háborús elfoglaltság miatt zárva tartották, így a távol-keletre igyekvő hajók kénytelenek voltak megkerülni Afrikát. Mint a hőskorban. De ez egy másik történet. Maradjunk a Csokonáson!

Véget ért a keresztelő, levonultak a résztvevők, ment mindenki a dolgára. Volt, akit vittek. Az első pincér például cudar állapotba került. Igaz, rá hárult a legnehezebb feladat az egész rituálé során: neki kellett piát tölteni a résztvevőknek. Sört, whiskyt, vodkát, Colát igény szerint. Ez utóbbival kapcsolatban minimális érdeklődés merült fel. A jól képzett pincér tette is a dolgát becsülettel és minden körnél ellenőrizte a felszolgált italok minőségét, nehogy valami lőrébe fusson bele az igényes vendégsereg. Az eredmény szívszorító lett. Mikor harmadszor esett rá a mellette lévő karosszékben helyet foglaló parancsnokra, az udvariasan megkérte a körülötte ácsorgó tiszteket, távolítsák el róla a kolléga urat és helyezzék át valami csendes és biztonságos helyre, mert jelenléte aggodalomra ad okot.

Velem, mint sellővel – az előadás egyik sztárjával – már senki sem foglalkozott. Magányosan kimásztam a halfarokból és kicsit belekóstolhattam, mit érez egy komédiás, miután lement a függöny és kiürült a nézőtér. Fürdőszobám csendes magányában alaposan lecsutakoltam magam, aztán irány a gépház és a szolgálat. Mivel az alkohol és én nem nagyon függtünk egymástól, így nem is merültek fel problémák sem a szolgálattal, sem a másnappal kapcsolatban. A következő nap hajnalán kipihenten ébredtem, csak egy kis furcsa feszülést éreztem a bőrömön. Némileg leéghetett az irhám, amint feküdtem ott a tűző napon. A fürdőszobába lépve, azonban szörnyű látvány tárult a szemem elé. Alig akartam hinni a tükörnek. Az arcom úgy nézett ki, mint egy pubertáskori kielégületlenségben szenvedő hormonzavaros kamasz képe. Talán csak a fogaimon nem voltak pattanások. Minden kislány alapvető kozmetikai ismereteihez tartozik, amit már anyukától megtanulnak: napozáshoz nem sminkelünk! Az én anyukám felületesen átsiklott e fontos tudnivaló felett, minek következtében én órákat feküdtem az egyenlítő napfényes ege alatt vastagon kimázolva válogatottan drága kozmetikumokkal, melyeknek hatóanyagai diszkréten beégtek a pórusaimba. Szerencsére nem lett nagyobb baj, pár napi jótékony kezelés hatására lehúzódtak a gyulladások és nyomtalanul eltűnt az egész. Hanem a vállam! És a mellkasom! Meg a hátam! Ó, jaj! Gyönyörű mélyvörös és tejcsoki barna alapon ott világított hófehéren a rendkívül drága melltartó kontúrja. A mellemen a kosarak a vállamon és a hátamon a pántok körvonala sikoltotta gúnyosan világgá: ez a pasi cicifixet viselt! Na, most a tengerparti plázsokon, a bangkoki tengerész klub strandján én nem állhatok le mindenkinek elmagyarázni: - kuss, én sellő voltam! Maradt a diszkrét ing vagy póló. Míg a többiek egy szál úszógatyában ficánkoltak az élet napos oldalán, én állig begombolkozva gubbasztottam büszkeségem romjain az árnyékban. De legalább sikerült mosolyt csalnom egy csomó ember orcájára. Rajtam röhögött az egész hajó. Hosszú hónapok teltek el, mire a melltartó kontúrja hozzábarnult a testem többi részéhez.  No, ennyit a rettenetes Krakatau vulkánról.

A csillaggal megjelölt szavak magyarázata:

 döghullámzás – nem szélkorbácsolta tarajos hullámok, hanem lapos, távoli viharok szülte
szinuszgörbék, amik már megcsendesedtek, de ellenállhatatlanul hömpölyögnek az isten tudja hova.
derrick árbóc – rakodódaru (úgy tudom csak hajókon terjedt el)
csomó – sebességmérés a tengeren tmf/óra (tmf – tengeri mérföld 1852 méter)
rotta – útvonal (a térképen is és a valóságban is)
passzál – elhalad mellette, érinti
Hempels - tengerálló olajfesték márka (nagyon jóféle)
stopa – szövőgyári melléktermék, olyan fonalak sokasága, amit valamiért nem szőttek szövetté. Géptörlésre használatos.