A farsangi mulatságok eredete messze a történelem előtti időkig nyúlik vissza, hiszen Dionüszosz is csak belecseppent a jóba, sőt a saturnáliák sem tettek mást, mint koppintották elődök nagy vigadalmait. Ásatások, és egyéb, kevésbé fárasztó kutatások is igazolják, már a kőbaltás ember is szeretett kikapcsolódni, és ennek elengedhetetlen velejárója a buli. Mostanában partinak is mondják, de attól még buli marad, ha jól sikerül! A tartalmas hacacáré érdekében azonban számos dolgot fel kellett találni. Ilyenek például a pia, zene, nők és még valami, ami maga a kehely a karnevál oltárán, ami szexuális előjáték, mámoros önkifejezés, vagy csak egyszerű, de önfeledt csetlés–botlás: a tánc.

A homo sapiens jól oldotta meg a feladatot. Nem is nagyon volt más választása. Gondoljunk bele: az üvöltő hatvanasok (a 60. szélességi fokokon tomboló szelek) januárra lehúzódnak Európa köldökéig, a barlang előtt bömböl a szél, vonyítanak a farkasok. Kimenni? Halál! Bent maradni? Dögunalom! Kipingálták tehát a barlang falát, befaltak néhány marék őszről maradt, direkt erre a célra eldugdosott, már bomlásnak indult erjedt gyümölcsöt, és indulhatott a dáridó!
Néhány megátalkodott vallástörténész spirituális töltést igyekszik adni a fenti tevékenységnek: „Merthogy a barlangrajzoknak, meg a táncnak vallási vonzata volt. Az isteneknek szólt, akik ezáltal feladatul kapták az eredményes vadászat előidézését.” Egy frászt! A kipingált barlangok eleink szépérzékét dicsérik, az igényt a színek és formák természetből merített ábrázolására, és az ünnep megtisztelésére.
Szóval feldíszítették a barlangot, kicsit becsiccsantottak az erjedt gyümitől, összeütögettek különféle használati- és használaton kívüli tárgyat (botok, kövek, ellenségek koponyája, lábszárcsontja), és már szólt is a zene. Hozzá rikongatott néhány ércesebb hangú egyed, ily módon előidézve egy fület gyönyörködtető eseményt, a dalt. Ezek után minden készen állt arra, hogy megszülessen az a misztérium, aminek tánc lett a neve.
Kicsit engedjük szabadon megfáradt fantáziánkat és már bele is csöppentünk egy ilyen históriát megelőző vigasságba. Az alfa hímek kapják először és legnagyobb adagban a cefrét, ergo ők nyomnak be elsőnek, és ők dőlnek ki először a forgatagból. Innentől teljesen demokratikusan zajlanak az események. A rózsaszín mámor szárnyán repkedő hölgyek szívesen veszik az ifjak vad, és az idősebbek szelíd kényeztető közeledését is. Egyszóval mulathat a plebsz is, szabadon csajozhat a béta, gamma, sőt még az omega hím is. Mert már akkor is minden a …hm,…szóval a hölgyek körül forgott! És ezt a magasztos „forgást” vezette be, segítette elő a tánc, a farsangi mulatságok elengedhetetlen velejárója.
Aztán teltek–múltak az évtízezredek, de farsang ügyben nem változott semmi. Az igaz ugyan, hogy a cefrét felváltotta a Dom Perignon, a Tokaji Aszú, vagy a Piňa colada, a csontzenét a szimfonikus zenekar, vagy a szintetizátor, de a lényeg: az önfeledt összeborulás, a tánc, az maradt. Maradt, bár az is leírt egy hatalmas kört az időben. A fékevesztett vad ugrálást lassan kiszorította a már némi koreográfiával bíró tűztánc, azt a szabályosabb körtáncok, ami lassan francia négyessé szelídült, és a szálló idő a valcerral, tangóval tette fel a koronát farsang herceg borzas fejére. Majd ezek után bezárult a kör. Többszázezer év elteltével ismét a fékevesztett, vad ugrálás uralja a táncparkettet.
Vizsgáljuk most meg, hogyan néz ki napjainkban a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időintervallum? (Itt a közelmúltban végzett szociográfiai kutatásaimat bocsátom önzetlenül az olvasó rendelkezésére.)
Mindenekelőtt megszületik a farsangi - karneváli jelmez ötlete. Mert senki nem lehet az, aki! A gazdag kéjes borzongással bújik kódis hacukába, a szép maszkkal csúfítja el magát, és majd elalélnak a gyönyörűségtől, hogy ez csak maskara. A hülye einsteini képletekkel telefirkált pólót húz és parókát vesz, a bölcs pedig kényszerzubbonyba bújik. Legtöbben vásárolják a jelmezüket, de a szerencsésebbek, akiknek vannak szakértő barátaik, azok házilag készült öltözékben viríthatnak. Mert akadnak Katik, akik képesek hosszú órákat kuporogni a varrógép mellett, hogy a méhecskének rendben legyenek a csíkjai, és vannak Ildik, akik napokig hajtogatják a krepp papírt, hogy a Kisvirág kis virág lehessen! Aztán, mikor összeállt minden, a Virág illatozik, a Méhecske csapkod a szárnyaival, akkor indulhatunk a tetthelyre. Nyílik az óbudai Rézpatkó étterem ajtaja és betódul rajta a színes forgatag. Az arab kereskedő feleségeivel, a krampusz a kéményseprővel, a cowboy a cigánylányokkal, a hippi lány és a montmartre-i ibolya, a nepáli gyógyító, egy szál virág és a méhecske.
- Maestro, kérem, csapjon a hangjegyek közé és indulhatunk!
Halk háttérzene, vidám beszélgetések, vacsora. A konyha kifogástalan, a párolt káposztás kacsasült például maga a költészet. És jönnek a koktélok, borok, pezsgők, csengenek a poharak. Zene a fülnek, a zenén túl. A ház asszonya, a bájos varázslónő mindenről és mindenkiről gondoskodik. A jelmez megelevenedik, és Marcsi tényleg varázsol! Felhőtlen jókedvet, önfeledt, mámoros ünnepet lop a szürke, robotos hétköznapok helyére. Nincs magány, nincs depresszió, nincs sötét! Színekből, zenéből és pár csepp alkoholból karnevált kever a zord télbe és felszolgálja mindenkinek, aki betér hozzá.
Mikorra lecseng a konyha által okozott kulináris orgazmusok sora, és Bacchus oltárán is kielégítő mennyiségben áldozott az önfeledt tömeg, felerősödik a zene, és kezdetét veszi a buli nevű tevékenység. A méhecske pár korty ambróziával (Unicum) leküzdve veleszületett szorongását felkéri Kisvirágot, – aki tavasz a télben – hogy hajladozzon a muzsika sodró fuvallatában, amíg ő tétován körülzümmögi. A kérés meghallgattatik.
Itt kénytelen vagyok megszakítani a kívülálló szigorúan tudományos szemlélődését és néhány személyes gondolattal megtoldani a száraz tényeket.

Áhítattal figyelem, ahogy libbennek a levelek, kibomlanak a szirmok és hálát adok Istennek, hogy a Csoda nekem táncol. Felrémlik bennem néhány ide vágó sor: 

„Nézem……ki Ő?
Tánc a lépte, mosolya zene,
Ringó csípője az erotika maga,
S ígéret a szeme.
Haja láng, ruhája eleven
él, mozdul a holt anyag,
Nézem, Ő a szerelem"

Közben benépesül a táncparkett, mások is szerelmesek lesznek és a tánc, ez a cinkos, erotikus vibrálás mindenkit elvarázsol. A karnevál színes forgataga hömpölyög tovább az időben. Felbukkan a playboy nyuszi és koktélokat szolgál fel, a kis tündér matrózzal táncol, a cowboy és a cigánylány fergeteges kondíciójukkal és tánctudásukkal igyekeznek elkápráztatni önmagukat (szemmel láthatóan sikerül is nekik), szóval ropja mindenki, kicsi, nagy, öreg és fiatal.

Néhányan – akik hízásnak indult középkorú kispolgárnak öltöztek – mosolyogva ülnek az asztaluknál, de a lábuk mozog, Terpszikhoré a tánc múzsája ültükben is megihlette őket. A zene parádésan kezeli a hangulatot. Hol irányít, hol igazodik. Ha leülni látszik a buli, doppingol, ha túlpörög, andalít. A ládába zárt szimfonikusok a Maestro irányításával dallá változtatják a perceket. Varázslat, mint minden ma este a Rézpatkóban.
A jelmezversenyt természetesen a Méhecske és Kisvirága nyeri. Elégedetten söprik be a gratulációkat, és zavarukat a Méhecske ismét néhány kehelynyi ambróziával (a ház bora) oldja.
És azt kérded, így hajnali három körül, hogy mindebből mit érdemes megjegyezni?
Talán John Donne elgondolkodtató sorait, amiket Hemingway tett közismertté:
„ …minden kihagyott bulival én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a zene: érted szól!”*
Nem biztos, hogy pontosan idéztem!   BJ.

 Fotó: Pető Andrea

Utolsósó kép: Terpszikhoré, a zene és tánc múzsájának barokk ábrázolása. (Jean-Marc Nattier)

Csillagos idézet magyarázata:

*...minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

Az eredeti John Donne idézet, amit Hemingway is felemlített az "Akiért a harang szól" című művében.