(Villanások a tengerészek mindennapjaiból)
A múltba vesző eseményeket többmódon is lehet menteni. Fotóval, filmmel, írással, vagy a hírhedt „szájhagyománnyal”. Ez utóbbi a legvonzóbb, mert egy félresikerült pillantásból is viharos lányregényt tud kerekíteni. Van, amit érdemes menteni, és van, amit jobb felejteni! Ez ügyben majd az utókor határoz. Nem mindig a szép emlék a maradandó, és nem mindig a valós történések a kelendőek. Az utókor válogatós!

A Szíhalmikepten*

„Szíhalmikeptent” varázslatos figuraként tartották számon a hajdanvolt DETERT-nél (tengerhajózás). Legendája valószínűleg a Gellért Szállóból ered, ahova matróz haverjával beköltözve Rejtő könyvekbe illő eseményeket idézett elő. Egyik este például megjelentek a szálló bárjában a brit könnyűlovasság sivatagi egyenruhájában, melyet Bejrútban vásároltak rangjelzésestől, kitüntetésestől (rövidnadrág, fehér térdzokni és parafa kalap), leállították a zenekart, és a pincéreket maguk köré gyűjtve az oszloptól balra lévőknek konyakot, a jobb oldaliaknak whiskyt rendeltek. Másnap kora reggel a hotel igazgatója kétségek közt vergődve telefonált a DETERT titkárságára: - Itt van két úr, captain-nek szólítják egymást, igen érdekesen viselkednek és elképesztően drága dolgokat művelnek. A belügyi szervek tájékoztatása szerint tengerészek, ezért remegve érdeklődöm önöknél, van az uraknak erre keretük?!
A titkárság és a bérosztály rövid konzultációja után közölték az egyre nyugtalanabb igazgatóval, ha a napi költségeket a jelenlegi szinten tudják tartani, nem lesznek jelentősebb kiugrások, akkor kb. egy hétig még nem kell pánikolni. Utána lehet aggódni!
A meztelen igazsághoz tartozik, hogy Szíhalmikepten a captain rendfokozatot csak a budapesti bárokban és szállodákban használta, az úszóegységeken hajóácsként tevékenykedett.

"Hazajáró" hajó a Dunán. m/s Hazám

 A hazajáró hajók korának kiemelkedő alakja volt. Rendkívüli olvasottsága az átlag fölé emelte, amire aztán rápakolt még egy lapátnyi bölcsességet. Egy tengerészzsáknyi lexikonnal hajózott be, és nem létezhetett olyan kérdés, amire ő ne tudta volna a választ. Erre kényes volt. Gondolj csak bele, kedves olvasó, az internet és a mobil korszak előtt micsoda megterhelő tevékenység volt bölcsnek látszani. Negyven-ötven szakkönyvet, lexikont kellett cipelni. Strapás dolog volt akkoriban szellemileg hiúnak lenni.
Én a hetvenes évek elején futottam össze vele az Újpest nevű hajón. Akkoriban az Öreg már nagyon öreg volt, legalább is úgy láttam 16 évesen, nyári szünidős tanulómatrózként (kb. 15 évvel volt fiatalabb, mint most én). Hamar megkedvelt, mert néma áhítattal csüngtem a történetein. Szeretett előadni és hálás volt a hallgatóságának. Akkoriban Juliánusz barát rokonlátogató expedíciója és az azt követő tatárjárás állt érdeklődésének középpontjában. Ja, és volt egy állandóan ismételt „metaforája”, amit problémák felmerülése esetén használt: „- Semmi ez ahhoz, amikor Csuzimánál* görögtüzet szart a csőcselék!” Ezzel elkápráztatott! Istenem, egy egyszerű hajóács ilyen varázslatos költői képekkel áll hozzá az élet nehézségeihez! Ettől érdemes tanulni! Egyik alkalommal elárulta nekem, meg fogja írni a magyar tengerhajózás történetét, amiben én is kapok néhány sort, pozitív megvilágításban. Azonnal neki adtam az ebédsörömet,* és vártam a könyv megjelenését. Aztán telt-múlt az idő, az öreg elment nyugdíjba, majd messzebbre távozott, és a hajózás történetéből nem lett semmi. De itt maradt az ígéret, mint tartozás. Ezért úgy érzem, ha valaki lejegyez néhány sort a tengerész múltból-jelenből, az Öreg tartozásából törleszt egy-egy obulust.

Függelék:
Szíhalmikepten - Nem vagyok biztos az öreg nevének írott alakjában. Lehet Szíjhalmi,
Szinhalmi, Szíhalmi és még sok más Szí…..is.
Csuzima - Az 1905-ös Orosz – Japán háborút eldöntő tengeri ütközet, melyet a csuzimai
szorosban bonyolítottak és ami az orosz balti flotta teljes megsemmisüléséhez
vezetett.
Ebédsör - A hajókon csütörtökön és vasárnap sört is szolgáltak fel az ebédhez.

A szakács

A közhiedelemmel ellentétben a tengerészek a hajókon nem csak piálni szoktak. Időnként dolgoznak is és van úgy, hogy étkezési szokásaikat elevenítik fel. Ezen tevékenység bonyolítására külön szolgálati ág volt rendszeresítve, pincérek, rádiós-gazdasági tiszt és a szakács. A gazdasági tiszti beosztást elsodorta a digitalizáció vihara, de a többi maradt. A parancsnok az első ember a hajón – közel Istenhez – szava a törvény, tekintete az előbbi végrehajtási utasítása. A gépüzemvezető a hajó lelke, ő alakítja mozgási energiává azt a rengeteg „jóakaratot”, amit a hajótulajdonosok az úszóegységre öntenek. Mégsem ők a legjelentősebb személyiségek a fedélzeten. A szakács! Ő határozza meg a banda közérzetét, formálja a közhangulatot, és esetenként a határokig kitolja a legénység tűrőképességét. Bármi történhet, mindenre van „B” terv, de ha a szakács elbarmolja a paprikás csirkét, akkor már hiába teszik le a mentőcsónakot, hiába próbálják újraindítani a gépeket, és a havaria generátor üzembe helyezése is meddő próbálkozás! Rengeteg kiváló és néhány nagyon rossz szakáccsal hajóztam az évtizedek során, valószínűleg a sors éreztetni akarta kontrasztot.

Műszaki értekezlet a hajó Louvre termében. Zoli piros kendőben.

Marcsisák Zoli nem tartozott egyik kategóriába sem. Ő felette állt a skatulyáknak, ő egy logisztikai, kulturális és gasztronómiai központ volt. Konyhája a hajó társasági életének fókuszaként funkcionált, és a jobbnál jobb kaják szinte melléktermékként kerültek ki a keze alól. Időnként, hogy az amúgy is egekbe szökő népszerűségét még fokozza, „kedvenc kajám” címmel gasztronómiai heteket rendezett. Körbekérdezte a személyzetet a parancsnoktól a deckboyig, kinek mi a dédelgetett eledelálma, és kajapénzt és fáradságot nem kímélve megfőzte azt. Ilyen alkalmakkor készült a több száz palacsinta, szilvás gombóc stb. A nagy számok törvényének értelmében egyszer rám került a kívánás sora. Némi aggodalommal közelített hozzám, mert tudta, apám szakács volt, nem is akármilyen, és feltételezte, a gasztronómia területén meglehetősen el vagyok kényeztetve. Nem tévedett. Mikor kedvesen megkérdezte: – Jocókám, neked mi a kedvenc kajád? – én mosolyogva rávágtam: – a Wellington bélszín madeira mártással. Zolinak a szeme sem rebbent, ugyanabban a kedves tónusban folytatta: – Jocókám, kérlek, menj a picsába! – legyintett és otthagyott. Persze, én viccnek szántam az óhajt, valószínűleg ő is tudta, mert a Wellington bélszínnél kevés strapásabb húsétel van, elkészítése több napon átível, és akkor még sehol sincs a madeira mártás. Nem is lett belőle harag, ittunk rá egy pohár bort és elfelejtettük az egészet. Hetek múlva egyik este bor, vagy sörivás ürügyén beestem a konyhára az illetékes üvegekkel a hónom alatt, és ha már ott voltam megkérdeztem Zolit, mi lesz a vacsora. Töltött magának egy kortyot és szenvtelen hangon válaszolt: – Wellington bélszín madeira mártással. Most rajtam volt a felindulás sora, és hozzá hasonlóan én is elküldtem arra az imádott központi helyre: – Zolikám, menj a picsába, az nem lehet! – És, de! Összehozta. Hetek kitartó kutatómunkájával megcsinálta. Kiderült, minden hozzávaló van a hajón, kivéve a madeira bort. Ez azonban nem törte meg a céltudatát. Mivel ismerte a pia ízvilágát, kísérletezésbe kezdett. Mindenekelőtt létrehozott egy szakértő bizottságot, hogy kizárja az egyén félreízlelésének lehetőségét, majd titokban lefoglalta a vámszekrényben lévő, igen jó minőségű Dél-Afrikai fehérborom teljes kontingensét, elkunyizta a parancsnok konyak készletét, és a bizottság elkezdte összeöntögetni a komponenseket. Öntöttek, kóstoltak, kevertek, megint töltöttek, megint kóstoltak. Így ment ez napokon keresztül, mígnem megalkottak egy olyan cuvée-t, amiről portugál hajléktalanok sem mondanák meg, hogy nem madeira bor. Már „csak” a barna mártást kellett összeütni, a madeirában felfőzni és lehetett tálalni a Wellington bélszínt madeira mártással. Nagy valószínűséggel nem volt a világtengereken még egy kereskedelmi hajó, ahol ilyen vacsorát szolgáltak fel. Isten voltál Zolikám, és valahol most is az vagy!