Talán már tudok róla beszélni. Talán már beforrtak az önbecsülésemen keletkezett mély sebek, melyekből patakokban dőlt a vér. Az alkimisták évszázadokon keresztül hajszolták, kutatták a szert, mely gyógyír minden kórságra, és nem vették észre, mindvégig ott volt az orruk előtt. Idő a neve! Az idő, ami képes gyógyítani a lélek nyavalyáit, és ha a lélek rendben van, a test is összekapja magát valahogy. Szóval, már tudok beszélni arról a februári délutánról:

Nálunk a karácsony nem úgy ér véget, mint átlagosnak mondható, normális családoknál. Mire elmajszolják az utolsó száraz bejgli véget, mire kizabálják az utolsó csokis szaloncukrot is a csillogó arany papírból, a csomagolást a fán hagyva, hogy a következő próbálkozót a guta üsse meg, addigra leselejtezik a fát is. Úgy január tíz és tizenöt között általában kidobásra kerülnek a szeretet ünnepének szimbólumai. De, nem így nálunk! De, nem ám! Süti ilyentájt átteszi hálóhelyét a fenyőillatú nappaliba és a feldíszített, csillogó karácsonyfával alszik. A lányok annyi energiát ölnek bele a fa kiválasztásába, feldíszítésébe, hogy egyszerűen képtelenek beletörődni a visszafordíthatatlanba, az elmúlásba, és az istennek sem akarnak megválni a sarokban kókadozó, már csak nyomokban zöld fenyőtől. Nálunk február közepe - vége felé jön el a pillanat, amikor megszületik a fájó döntés: - ok. vége a karácsonynak! Ezután még napokig elhúzódik a kivitelezés, a dobozok előhalászása, díszek törésbiztos csomagolása, stb. Ekkor jön az én embert próbáló feladatom. A fa eltávolítása oly módon, hogy a lehető legkevesebb tűlevél hulljon a nappali padlójára, melyek később önálló életre kelve fellelhetőek lesznek a hűtőszekrénytől a franciaágyig mindenhol. Még október táján is!
Így történt ez idén februárban is. A fenyő csendes magányában elhullajtotta lombkoronájának cirka negyedét. A ledíszítés alatt újabb negyedtől vált meg, tehát nekem úgy kellett az udvarra juttatnom, hogy a maradék ötvenszázaléknyi tűlevél az ágakon maradjon. A fenyő mérete miatt az ajtók szóba sem jöhettek. Maradtak az ablakok. Az elülső nyílászáró túl messze volt és előtte egy dögnehéz három személyes szofa terpeszkedett. Eltávolítani strapás, átemelni felette a folyamatosan hulló fenyőt egy örökkévalóságig tartó porszívózást vetít előre. De ott az oldalsó ablak! Közel a fához, előtte csupán egy kezelhető súlyú két személyes kerevet. Miután Juci végzett a díszek dobozolásával, kérdőn felém fordult. Hogyan tovább? A hosszú évtizedek műszaki tevékenysége bizalmat, a tajtékzó tenger és az áradó Duna edzette céltudatom, pedig nyugalmat ébresztett a gyenge nőben. Fenntartás nélkül fogadta el problémamegoldó javaslataimat. Félretettük a dohányzóasztalt, felcsavartuk a szőnyeget és arrébb húztuk a kerevetet. Kitártam az ablakot. Friss, fagyos szél söpört végig a szobán. Én egy munkavédelmi kesztyűvel megragadtam a fa törzsét, Juci, pedig hasra vetve magát kilazította a rögzítő csavarokat a talpon. A fa ismét szabad volt. Fiatal koromból visszamaradt könnyű, párduc léptekkel az ablakhoz siettem és lassú, kimért mozdulattal kilódítottam a hajdan gyönyörű jelképet a téli délutánba, majd diadalmasan Jucihoz fordultam. Bevégeztetett, és alig néhány tűlevél hullott a parkettára. Juci rajongással nézett vissza rám, igazolva látta a belém vetett hitet. Ekkor halk, diszkrét reccsenés hallatszott az udvarról. Túl korán jött és nem az a megszokott tompa puffanás volt, amivel a fenyőfa füves talajt fog. Azonnal tudtam mi történt. Csizmát húzva kirontottam az udvarra, megkerülve a házat az ablak alá siettem. Reméltem, talán nem olyan nagy a baj. De, az volt! Valamikor október végén, mikor véget értek a „teraszonücsörgések” a kerti bútorhoz tartozó hatalmas és igen drága étkezőasztalt a ház végébe cipeltem, egy általam védettnek ítélt helyre. Pont az ablak alá. Aztán elfeledkeztem róla és percekkel ezelőtt a közepébe dobtam a karácsony maradékát. Most ott állt előttem zölden és havasan, és az asztallapból szálfa egyenesen meredt ki a fenyőfánk torzója, körülötte a lehullott levelek. Juci az ablakon kitekintve, nem kevés iróniával a hangjában megjegyezte:
- Ha ezt karácsony előtt csinálod, nem kellett volna kínlódnod a fa talpba faragásával. Nézd, milyen szép egyenesen áll!
Kicsit fájt, hogy ezt mondta, de így utólag belegondolva feltehette volna azt a kérdést is, amit én feltettem magamnak:
- Mit tettél az asztallal, te állat!?