Nagyon féltem. Amennyire tudtam, titkoltam, mert egy kilencéves férfi ne szarja össze magát a dzsungelban, tigris támadás esetén se! Ez nálam már akkor alapelv volt. Na, szóval az egész úgy kezdődött, hogy apám jelentősnek mondható könyvtárában találtam egy kötetet, ami maga volt a borzalom, kötve-fűzve. „Vadászkalandok vad tájakon” hirdette a cikornyás címsor a tartalmat. Vérgőzös horror bugyogott a sorok között, amiben oroszlánok, tigrisek és kígyók téptek szét és martak halálra profi vadászokat, valamint gyanútlan bennszülötteket. Ezt a szöveget faltam csontig hatoló rettegés közben. Persze rácsaphattam volna a fedőlapot a bömbölő oroszlánokra és a vérrel gargalizáló tigrisekre, de űzött a tudásszomj. Én is világcsavargó kalandor akartam lenni felnőtt koromban, ezért figyelmesen, sorról-sorra követtem a lopakodó vadászokat és az őket felzabáló fenevadakat, hogy alkalomadtán majd tudjam, mi is a teendő ilyen kritikus élethelyzetben. Amikor aztán apám kiszúrta mit olvasok, mosolyogva megkérdezte:
- Nem félsz?
- Áááá… nem! …na jó, de! – ismertem be némi hezitálás után a valót.
Ekkor leült mellém és még mindig mosolyogva beavatott engem az irodalom lényegébe.
- Tudod, nagyfiú, ezektől a vadállatoktól nem kell félni! Ezek sosem léteztek, nem igaziak, csak az író fantáziája szülte őket. Nem is tudják, mit tenne egy ízig-vérig fenevad az ő helyükben, ezért hát úgy élnek és ölnek, ahogy az író képzelete mozgatja őket. Az író bácsi meg életében nem volt sem szavannán, sem dzsungelben, még a Bakonyt is csak kisvasúttal járta. Na, jó, az állatkerti Pálmaházban talán körbenézett, amikor tigrisszemlén volt a ketrecek között. Valószínűleg akkor tette ki magát a legnagyobb életveszélynek, amikor összeveszett a New York kávéház 90 kilós pultos kisasszonyával és az ráemelte a kármentőt.
Kicsit megdöbbentett ez az illúziórombolás, mert addig nekem az írott szó szentség volt, de pont időben jött. Onnantól a félelmet felváltotta az irigység: - Isten, ha egyszer én ilyeneket tudnék írni!
Na, most elérkezett az idő. Megpróbálom! Megpróbálom papírra vetni az én „Vadászkalandom vad tájakon”-omat! És ez nem lesz a fantázia szüleménye, ezt az élet diktálja! Íme:

      A fehér 120-as Skoda visszafogott őrülettel falta a kilométereket a kora délelőtti napsütésben. A kék ég, a harsogóan zöld erdősávok és a virágos mezők mind az sugallták, aznap érdemes élni. Horgászkirándulásra indultam ismeretlen vizekre, ezért úgy terveztem, majd érdeklődöm valakinél a lehetőségek felől. Azidőtájt az internet és a GPS még a „Csillagok háborújában” sem volt elterjedt, ezért egy kis faluba beérve leparkoltam a presszó előtt, és megszólításra alkalmas egyént kerestem a környezetemben. Teremtett lélek se közel, se távol, ameddig a szem ellát. Tanácstalanul őgyelegtem, még a posta környékén is próbálkoztam, mikor a hátam mögül megszólalt egy érces férfihang:
- Tetszik keresni valakit? - a hang vállán puska, jobbján egy vizsla.
- Igen. Önt keresem! – örültem meg a „helyivadász” kinézetű embernek, (puska-vizsla, ez csak vadász lehet) és röviden ismertettem vele jövetelem célját. Megörült ő is nekem, mert végre volt valami dolga, és részletesen elkezdte magyarázni a tennivalóimat.
- Menjünk be a presszóba, üljünk le, szeretném meghívni valamire és ott kényelmesen be tud avatni a helyi horgászat rejtelmeibe. – javasoltam bizonytalanul.
- A kocsmára tetszik gondolni? – kérdezett vissza ő is bizonytalanul.
Miután tisztáztuk a kocsma és a presszó közti ekvivalens összefüggést, ötletemet támogatva tessékelt be a vendéglátóipari létesítménybe. Mielőtt bármi történhetett volna a bekiabált az üres pult mögé:
- Ágikám a gyöngyharmatból kérünk két felest és két sört a hidegebbjéből. Érdeklődésemre, hogy mi is az a gyöngyharmat, elkezdte ismertetni a nedű lényegét:
- A szilvát megerjesztik, majd óvatosan víz fölött, nem megégetve elpárolják, oszt hirtelen lecsapatják és kész is.
- Szilvapálinka? – puhatolóztam óvatosan.
- Annak is mondhatnánk, de azt nem szabad csinálni. Tudod, fiatal barátom, – előlegezte meg a pertut – mi itt faluhelyen nemigen fogyasztjuk a bolti mérgeket. A szilva a fán, a hordó a fa alatt, minek kéne aromával fölcsinált krumpliszeszt vedelnünk, mikor…szóval itt van.
Közben megelevenedett a néptelen pult, és Ágikám egy szatyorból kimért két irdatlan „felest”, és a sörök kíséretében…na nem, ki nem hozta, csak odakészítette a pult szélére, jelezvén, vihetjük. Én próbáltam tiltakozni, töményet nem merek inni, mert vezetnem kell! (A sörért járó ittas vezetést még ki tudom fizetni)
- Óóó, fogyasszál nyugodtan, szólok Sanyinak, velem vagy.
- Ki a Sanyi?
- Sanyi? Hát ő a rendőrség.
Ittunk. Aztán elkezdte mesélni az életét. A harmadik kör után már István bácsinál tartottunk, a nagy példaképnél, az előző „fővadásznál.”
- Na, ő volt a vad- és halgazdálkodás alfája és omegája. Mindent ismert erdőről-mezőről, tavakról. Amit tudok, azt mind tőle tudom. Van az öregről egy nagyon jó történetem, azt elmondom neked okulásul, hogy még a legnagyobbak is bakizhatnak.
- Horgászni jöttem volna, esetleg, ha arról is szólna néhány szót! – próbálkoztam kétségbeesetten.
- Ma délelőtt volt etetés a tavakon, itt két napig senki nem fog semmit, kidobott pénz az engedély kiváltása. – igyekezett megnyugtatni, majd belefogott a történetbe.
- Történt egyszer, még évekkel ezelőtt, hogy Pista bácsi öreg kutyája, a Lédi (Lady?) megmacskásodott. Lógott füle-farka, nem evett és a járása is oly bizonytalan lett, mint a szélütéses Rozié a tehenészetről. Próbálta az öreg kúrálni minden ismert praktikával, de a végén csak elvitte az állatorvoshoz. Az kivizsgálta az ebet nagy gondossággal, majd közölte a gyászos hírt a Pista bácsival.
- Nagyon öreg már ez a kutya, Pistám, megkezdődött nála az agónia. Ha meg akarod kímélni a hetekig tartó szenvedéstől, akkor szépen elaltatjuk és mukkot sem kínlódik az elmúlással.
Na, az öreg rögtön padlót fogott a hírre, mert imádott kutyájának elvesztése nem szerepelt a napirendjén. Könnybe lábadt szemmel rázta a fejét:
- Vadászkutya ez, doki, nem városi öleb, nem szabad ezt altatgatni. Hazaviszem, aztán ha eljött az idő elbúcsúzok tőle és lelövöm.
Ebbe maradtak. Másnap a kutya már a vackából sem akart kikelni. Az öreg fél napot ivott, fél napot zokogott, és Lédi iránti rajongását felváltotta valami méltatlankodó harag: - Miért akar ez itthagyni engem! Az ittas ember logikáját követve elhatározta, aznap este pontot tesz a trauma végére, megszabadítva Lédit az elhúzódó haláltusától önmagát pedig ettől a lélekbe markoló izétől, amit megnevezni nem tudott, de nagyon szar volt. Hátravezette a kutyát a gazdasági udvarba és kikötötte a kukorica góréhoz, majd bement a puskáért. Megtöltötte igen nagy szemű söréttel, ami egy pillanat alatt kilöki Lédit az árnyékvilágból, a dörrenést már nem is fogja hallani. Ezalatt Lédi gyanút fogott az udvaron. Még életében nem volt megkötve, érezte, itt valami rendkívüli disznóság van kibontakozóban, ami rá nézve több mint kínos lehet. Pista bácsiban feltétlen megbízott, de az a kötél a nyakában frusztrálta és cselekvésre késztette. Pillanatok alatt kiszabadította magát a hurokból, és mire az öreg előkerült a lövésre kész puskával Lédi már a kerítés mellett nyargalt korát meghazudtoló sebességgel. Az öreg tisztában volt vele, arról, hogy elkezdjen össze-vissza lövöldözni az udvaron szó sem lehetett, még leteríti a szomszéd menyecskét, aki már régóta benn volt a célkeresztben, de nem a sörétessel. Utána vetette magát a kutyának, de a gyász hatására fogyasztott búfelejtők nagyban hátráltatták lábainak összehangolt mozgását. Szerencsére a menekülő beszorult a tyúkól elé, onnan már nem létezett kiút. De befelé még igen. A tyúkok már elültek, nem volt forgalom a feljárón, a kutya egyenest berontott az ólba. Pista bácsi utána. A feljárón meg sem próbát feljutni, az ólba sem akart bemászni, csak a fegyver csövét dugta be, és ekkor már a vadászösztöntől hajtva beleduplázott a félhomályba. Tizenkét tyúk azonnal megdöglött, hat kacsát másnap hajnalban kellett levágni, mert megnyomorodtak. Irén nénje – Pista bácsi felesége – majdnem ráment a mészárlásra. A doktor úr a jegenyesor tetejéről hozta le a vérnyomását. Egyedül Lédi maradt sértetlen, mert meglapult mindjárt a bejáratnál. A lövések viszont kizökkentették a klimax szorongató depressziójából és szinte azonnal tünetmentes lett. Irén nénje hetekig nem beszélt Pista bácsival. Mindig Lédivel üzent neki. Ha az öreg a déli órákban kint beszélgetett a ház előtt – lábánál a kutya – akkor ő is kiment, leguggolt a kutyához és szép tagoltan mondta neki: - szólj annak a hülye mesterlövésznek, kész az ebéd! Vagy, amikor este az öregnél iszogattunk néhányan a nyári konyhában, megjelent Irén nénje és odaszólt a kutyának: - mondd meg a kevéseszű Old Firehandnak, elég volt a pálinkázásból, a rögösagyú haverjait, meg küldje haza, mert jelentős ajtócsapkodás van kialakulóban.
Belekortyoltam a sörömbe és ösztönösen ránéztem az asztal mellett kuporgó vizslára. Az megvonta a vállát és okos, nagy szemei azt mondták: - hát,…így mennek a dolgok nálunk vidéken.
       Ekkor felrémlett bennem Donászy Feri bácsi alakja, és megsajnáltam a rég halott tollforgatót. Miért kellett olyan szédületes baromságokat kitalálnia, mikor az igazi drámák itt zajlanak a közvetlen környezetünkben?!