Elmentem a moziba. Nem most, úgy durván hatvan éve. Nyolc-tíz éves lehettem és vasárnaponként matinéra jártam az Ady moziba. Mindig. Két forint volt a beugró és oda ülhettél, ahova akartál. Én az első sort kedveltem, mert úgy éreztem, ott még részt veszek az eseményekben. Hátrébb már nem annyira. Mindegy, milyen filmet adtak, én mentem. A matinén híradó helyett egy-egy rövid rajzfilmet vetítettek a nagyfilm előtt, mert a közönség szinte kizárólag kölykökből állt. Aznap egy szovjet animáció volt műsoron, bár csak a gyűjtő meghatározás volt „szovjet” a mese és film maga tadzsik, kirgiz, vagy valami hasonló „isztánból” származott. No, ez a rövid történet annyira felkavarta azt a tíz év körüli kiskrapekot, hogy máig kísért a hatása. Gőzőm sincs, miként értettem meg a mondandóját annyicska évesen, de biztos megértettem, mert mélyen belevésődött a mindenapjaimba

A sztori a következő:
A tartomány ura a kiemelten gonosz Nagysárkány magántulajdonként birtokolja a népét. Minden elvehetőt elvesz tőlük, és a pribékek az Ő nevében lökdösik a piacon az öregeket. Őt magát csak rendkívül ritkán lehet látni, amint letekint fellegvára valamelyik bástyájáról, ahova dől a sok drágaság. A rengeteg adón, aranyon és terményen kívül még évente tíz szüzet is be kell szolgáltatni a rettegett despotának. Na, ez végképp kiveri a biztosítékot tartományszerte, mert a lányos apák utálják beszolgáltatni szemükfényét, a fiús apák utálják, mert a legjobb csajok nem az ő menyeik lesznek, de legjobban a fiúk utálják, mert úgy érzik, nekik lényegesen nagyobb szükségük lenne azokra a szüzekre. (Ezt meg tudom érteni!) A rájuk szabadult rengeteg nyomorúság összekovácsolja a tartomány népét, és szerény anyagi lehetőségeikhez mérten jelentős összeget különítenek el bajvívók felfogadására, akik remény szerint kibelezik a sárkányt. (Igazi mesebeli sárkányról van szó.) Jön is egy messzeföldön híres, eszméletlenül erős bajnok, aki, ha kimegy az erdőszélre málnázni, a medvéket napokig nem lehet lecsalogatni a magasabb fákról. Bejelentkezik a várkapuban lévő bukmékernél bajvívásra és fogadják is azonnal. (Sokat nem lehetett vacakolni, mert az egész rajzfilm tán negyedórás volt) Lecsapódik a felvonóhíd, felhúzzák a vasrostélyt és a lovag bevágtat a várba. Rövid fegyvercsörgés, halálhörgés, kapukat visszazárják, megszólalnak a harsonák és a kikiáltó kihirdeti:
- A lázadónak vége! Éljen a Nagysárkány!
A jelentős vérdíj azonban csábító, ezért véget nem érő sorban jönnek a lovagok, zsoldosok, hazafiak és próbálják a szerencséjüket. A zsoldosokat a kincs, a hazafiakat a dicsőség, a lovagokat a szüzek motiválják. Az eredmény kivétel nélkül, mindig ugyanaz. Fegyvercsörgés, halálhörgés, harsonák és kikiáltó:
- A lázadónak vége! Éljen a Nagysárkány!
Még egy csodabogár, egy nagy tudású varázsló is próbát tesz, akinek van egy szerkezete, amit teletöm mindenféle boszorkánysággal, majd meggyújtja és egy igennagy pukkanás kíséretében száz láb távolból kétökölnyi lyukat üt a bíró tenyészbikájának a fejébe. Pokoli masina és a népek meg vannak győződve, most aztán vége a köcsög sárkánynak, ebbe biztos beledöglik, mint a bíró bikája. Tévednek. Megint fegyvercsörgés, pukkanás, halálhörgés, harsonák és kikiáltó:
- A lázadónak vége! Éljen a Nagysárkány!
Lassan elmaradnak a lovagok, a bérgyilkolók is rádöbbennek, a biztos megélhetés ígérete sem éri meg a biztos halált! Egyedül a szegény favágó fia jelentkezik viadalra, aki annyira szegény, hogy még éle sincs a fejszéjének. A helyi kovács érdekből élezi meg, mert neki meg szűzlánya van. Elindul hát az ifjú fanyűvő, és most először mi is megyünk vele, át a kapun, be a várudvarra. A kamera is jön velünk. Bent vagyunk a várban, megyünk a széles úton a főtér felé, már csak egy kanyar és meglátjuk…
Őrülten kapaszkodom a székbe, lélekben már rég elhagytam az Ady mozit és minden porcikámmal lóbálom a fejszét. Muszáj győznünk, egy tízéves férfi számára a halál nem opció!
…befordulunk a térre és meglátjuk. Ott vár minket. Ott van a Nagysárkány. De a félelmetes, fekete gyilkológép helyett egy hatalmas, elhízott, mozogni alig tudó torzó tornyosul fölénk. Nekünk több se kell, kicsi szívünk minden idegességével nekiugrunk, és a frissen élezett fejszével darálthússá alázzuk a rettegett nagyurat. (A kamera kicsit távolabb marad, hogy a fröcsögő vér ne fedje el az optikát.) Megvan a fegyvercsörgés, halálhörgés és teljes a győzelem.
A Nagysárkánynak vége, a tartomány szabad, és a szüzek is mind hálásak lesznek valamilyen formában. (Tíz évesen még nem tudtam konkrétumot megfogalmazni ebben a témában.)
A Sárkány udvartartása azonnal leborul a szegénylegény előtt, palástot terítenek a vállaira, és bevezetik a kincseskamrába. Ott lezajlik a filmekből megszokott sablonos jelenet, a főhős hülyén futkosni kezd ládától-ládáig, elkápráztatja a rengeteg kincs, mélyen beletúr az aranyérme- és drágakőhalmokba, majd elkezdi a feje fölé szórni a vagyont. Ezt sosem értettem. Miért nem lehet a ládákban, halmokban örülni a talléroknak, miért kell szétdobálni? Na, mindegy, a filmesek csak jobban tudják. Aztán, ahogy a főhős ott helytelenkedik a drágaságok között, egyszer csak szörnyű változásra lettem figyelmes. A szegénylegény feje kezd megnyúlni, a bőre pikkelyesedik, és a kezei, ahogy ott matat az aranyban, lassan karmokká válnak.
Ekkor megértettem! A balek Nagysárkányt minden lovag, hazafi és bérgyilkos legyőzte, de aztán a kincseskamrában ők maguk váltak Nagysárkánnyá. És tényleg, a vár fokán már szólnak a harsonák és a kikiáltó világgá kürtöli:
- A lázadónak vége! Éljen a Nagysárkány! – és a várkapu ismét becsukódik.
Emberek! A Gonosz - mint olyan - eredendően nem létezik! Nem része a világnak, mint a szénatom, a vízmolekula, vagy a vörösbor. Magában életképtelen, csak parazita. De ott szunnyad mindannyiunkban, valahol mélyen a boldogság, a kiegyensúlyozottság és az elfogadás alatt. Aztán, ha alkalmat kap és nem figyelünk, nincs elég erőnk, akkor jön és…
Nyugi, egy szovjet tagköztársaság népmeséje nem végződhet a gonosz győzelmével! A főhős még időben észlelte elsárkányosodását, kirontott a kincsek közül, felkapta a baltáját, ami addigra feltöltődött mágikus kapacitással, és szétverte vele az egész erődítményt, szétosztotta az államkincstár tartalmát, szabadon engedte a szüzeket és mindenkinek fizetett egy sört a kocsmában. Az ujjongó tömeg megválasztotta első titkárnak, és mindenki énekelt. Az ifjú hőst később úgy hívták, hogy: J.V. Sztálin. (Ez itt a végén csak vicc, az "író" ökörködése! De…)