A személyek és tárgyak könnyű beazonosítása érdekében ide, az események elejére szúrom be a szószedetet, mert így egyszerűbbé, gördülékenyebbé válik az olvasás:
Csomó – hajó sebességének mértékegysége. tmf/óra
Barba – a hajó parancsnoka (olasz nyelvből)
Kápó – gépüzemvezető (Szintén olasz. A capo = főnök szóból.)
Híd – a parancsnoki híd a hajó irányításának tere. Itt van a kormány és az összes műszer.
Elek – a hajón a mindenkori elektrikust nevezzük eleknek. Akkor is, ha Józsi.
Boatswain – fedélzetmester. A magyar használatban bócman lett belőle a hajókon.
Aszi – gépaszisztens, gépápoló.
Maliga – slag, tömlő
Lata – bármely méretű tárolóeszköz a konzervdoboztól a kicsi hordóig.
Kambuza – élelmiszer raktár. Négy részre osztott komplexum. Húsos, halas, zöldséges és
száraz. Az első három hűtve van.

Az ember azt hinné, egy tengerjáró hajó az komoly dolog. Ott az a rengeteg kütyü és szerkezet, amit üzemeltetni és karbantartani kell, ott az a tömérdek kikötő, ahova illik odatalálni, aztán ott még az a tengernyi viszki, aminek elfogyasztása elkerülhetetlen. (Legalább is ez a kép égett bele a laikusok retinájába a hajózással kapcsolatban.)

m/s Bodrog a Karibon. (Nem az én fotóm és nem "akkor" készült. A többi stimmel.)

No, mindehhez képest az m/s Bodrog úszóegységre másfél hónap időtartamra beköltözött a móka és a kacagás. Megjelent a hajón egy tündér, aki angyali mosollyal az arcán játszóházat csinált a zord tengerészek birodalmából. Kilenc éves volt, és égetni való. Teljesen indokoltan ragadt rá a „Hídrobbantó” becenév.
Kicsit előre szaladtam, az érthetőség kedvéért visszamegyünk az elejére.

Az m/s Bodrog keresztbe-kasul rohangált a Karib-tengeren, időnként átesett a Panama csatornán és végigbóklászta a Csendes óceánt Amerika nyugati partjainál. A „rohangált” kifejezéssel némiképp elrugaszkodtam a valóságtól, mert a maga 12-14 csomós sebességével nem tartozott a hirtelenkedő hajók kategóriájába. Komótosan falta a mérföldek ezreit, és cseppet sem zavarta, ha a csillogó szállodahajók úgy mennek el mellette, mint megbabrált motorú traktor az ökrösszekér mellett. Szóval lassan, nyugisan, de jól elvoltunk.
Egy átlagosnak mondható nap reggelén (a nap ragyog, az ég tele hatalmas, tejszínhabos felhőkkel, a tenger annyira kék, hogy már szinte fáj, és a távolban apró szigetek, mint szétdobált smaragd a tükrös asztalon) a barba egy táviratot lobogtatva fogadott a hídon.
- Józsi, most jött a hír, csinálunk még egy utat Venezuelába, aztán vissza Tampára (Florida) és ott javítunk egy hónapig. Ha le akarod hívni a családot útra vagy kikötőire, ez az ideális alkalom.
- Útra és kikötőire! – kaptam vérszemet a lehetőség hallatán. Egy nyár a Karibon és Floridában. Ez lenne ám a vakáció Timinek! Mindjárt megírtuk a táviratokat az illetékeseknek és a családnak és vártuk a válaszokat. Megjött és nem volt örömteli. Az iskola nem engedi el Timit, mert majd egy hónapot kéne mulasztania a tanévből. Május elején kellett volna utazni. Ennyi hiányzás miatt évet kell ismételni!
- Rendben! – írtam vissza – akkor évet ismételünk. Az élet nem rohan el, megvárja az iskola előtt, a kapuban akkor is, ha 15 évesen jön ki a nyolcadikból. Erre beleegyeztek. Jöhet, és nem kell évet ismételnie. Azt máig sem tudom, hogy ennyire szerették Timit és nem akarták megfosztani ettől a nyártól, vagy semmiképpen nem szerették volna plusz egy évre prolongálni a nőt az intézmény falai között. Maradjon ez a múlt homályába veszve.
Én rögtön elkezdtem összeállítani a teendőimet, bevásárolni valóimat a család fogadására. A barba, Lambert Lajos segített, nem beleszólva, de felhívva a figyelmemet számos
intéznivalóra. Lajos tulajdonképpen mindig, mindenben segített. Visszafogott, mikor ifjú kápóként rohantam volna a „falnak” és diszkréten lökdösött, mikor nem vettem észre a rohanás szükségét. Parancsnokként soha nem parancsolt. Mindig kért. Én viszont voltam annyira intelligens, hogy tudjam: kérése parancs. Az ideális munkakapcsolaton túl barátok is lettünk. Nekem megtiszteltetés ez a barátság. Az „öreg”, nagynevű cpt.Lambert befogadott.
Na, szóval indult a felkészülés a családra. Mindenek előtt rendeltem harminc karton sört és egy karton viszkit…, na, nem a lányoknak, csak őmiattuk. Ha a hajón tartózkodik a család, megszaporodnak a vendégek, és azokat friss, hideg vízzel kínálni felér egy verekedés kezdeményezésével. Aztán Timinek rendeltem tizenöt kiló fagylaltot, ami elengedhetetlen a kisasszony üzemben tartása szempontjából. Vettem egy felfújható medencét, és mivel az idő tájt kapott rá a görkorira, beszereztem egy pár full extrás, brutálisan matt fekete sokkerekű bakancsot. Több csapágy volt benne, mint Schumacher F1-es Ferrariában. Mindehhez megvettem az összes elképzelhető védőfelszerelést, mint: sisak, kéz és tenyérvédő, térdvédő és könyökburkolat. Lassan minden elintézést nyert, és mi befutottunk Panama City-be, melynek repterére érkeztek a lányok. Na, itt is felmerült egy apró, hideglelős momentum. Még szerencse, hogy a barba időben feladott egy útbaigazító távíratott. A tengerhajózás forgalmi osztályára befutott az értesítés: az m/s Bodrog Panama City-be megy. Nosza, elkezdték intézni a váltóknak és a lányoknak a vízumot, repülőjegyet Panamába. Hát, hova máshova?! Ha valaki azt hallja, Panama City, nem gondol másra, mint a csatornaország fővárosára. Ki hinné, van egy másik ilyen nevű település Florida államban is. Rémálmaimban gyakran felbukkant egy vízió: állok a reptéren, kezemben két csokor virág és telefonálok.
- Hol vagytok?
- Itt, a reptéren. Most szálltunk ki.
- A panama city-i reptéren? Nem látlak benneteket.
- Pedig itt vagyunk. – és tényleg ott vannak, de a két reptér között van 2400 kilométer. Őrület. Mi a frászért nem tudtak a jenkik valami mást kitalálni. Annyi városnév van. Lehetett volna, mondjuk Jászkarabesenyő. (City, ha ragaszkodnak hozzá). Szerencsére időben érkezett a Lambert távirat. Lett is széleskörű futkosás, telefonozás a forgalmin, és még időben rendbe rakták ezt az idióta településnév anomáliát. Így aztán sikeresen megérkeztek a lányok és kezdetét vette a vakáció.

Panama City. Tánc bevásárlás közben. Buli az élet, és mi igyekszünk ehhez tartani magunkat!

Kaland No.1.
Timi azonnal birtokba vette a hajót. Kapott egy saját lakosztályt is, mindjárt a barbakabin mellett, panoráma kilátással a tengerre. Itt ugyan szinte soha nem tartózkodott, de rettentő büszkévé tette, hogy saját kabinja van egy „óceánjárón”. A hatórányi időeltolódás és az utazás egyáltalán nem viselte meg. Nejem kért egy kávét, azt megitta és csendben elaludt a szófán, Timi, pedig megtalálta a görkorit. Természetesen azonnal ki kell próbálni. Ráadogattam a védőfelszerelést, hónom alá kaptam a bakancsokat és kisétáltunk a hajó melletti konténer rakodóhoz. Vasárnap lehetett, mert teremtett lélek nem kószált a tükörsima aszfalton. Mint a feszített víztükör az uszodában, ideális görkorizásra. Picur felvette a bakancsokat és beindult. Gőzöm nincs mikor és hol tanult meg suhanni, de ment, mint a gondolat, és csak a kanyarokban lassított fénysebességre. Eleinte a frász kitört, de hamar hozzáedződtem a látványhoz. Timi és a bakancsok szinte azonnal megkedvelték egymást, és mindenki tette a dolgát: a cipők szorosan tartottak, a csapágyazott kerekek pörögtek, mint a hajderménkü, a fékek surrogva reszelték az aszfaltot, Timi, pedig könnyedén ringott jobbra-balra, lendületet véve a suhanáshoz. Persze időnként hasra esett a hölgy, mikor túlvállalta magát, de ilyenkor meg a védőhacukák léptek működésbe és megóvták a térdet, tenyeret a pórul járástól. Már vagy egy fél órája száguldozott, és még valami piruett féléket is művelt, szoknyája lobogott és forgott, mint Katarina Witt kűrruhája a Kármenben. Aztán megint túlvállalt, megbillent és kezdett hasra esni, de már a rutin kezelte a malőrt, és rogyasztott lábakkal ellentartott, miáltal
nem előre esett, hanem finoman popsira tottyant. Ott még forgott egy felet a lendülettől, majd felugrott és száguldott tovább. Kis idő elteltével aztán odasuhant hozzám, elegánsan fékezett és kérőn megszólalt.
- Papi be kéne menni a hajóra, megtekinteni a szoknya alatti berendezéseket, mert valami nagyon csípi a fenekemet. Bementünk. Nejem is felriadt a jövés-menésre, rögtön elújságoltuk neki milyen remekül tudunk görkorizni, milyen szuper a szerkó, de most csíp a fenekünk. Nejem rosszat sejtve megemelte Timi szoknyáját, és sejtése beigazolódott. A bugyi popsi része gyakorlatilag hiányzott, le volt égve, a két poszka meg úgy nézett ki, mint a rozéra sütött kacsamell filé. Kicsit véres és nagyon piros. Rövid szörnyülködés után anya beleállt a melóba, vizes törölközővel letisztította a sebek környékét, és közben részletesen ecsetelte, mi mindent fog csinálni velünk, ha elfertőződik a seb. Szerencsére a behajózáshoz Timi kapott tetanusz oltást.
- Mi lesz most? - szepegett Timi megszeppenve az anyai indulattól.
- Most? - kérdezte nejem eltökélten – most a kisasszony egy életre megtanulja, hogy nem görkorizunk szoknyában! Jódot!
Engedelmesen adtam a jódot és leki kezeimmel eltakartam a lelki szemeimet. Timi hősiesen állta a kezelést, csak lapított, feküdt hason és bánatosan hajtogatta: - nyik-nyik-nyik-nyik!
Nejem, miután Timivel végzett, hozzám fordult. Tekintete nem sok jót ígért.
- Ide figyelj Kápó! Ha még egyszer így leamortizálod a lányom, én egy kispárna segítségével végleg elzárom rólad az indítólevegőt, és a bíróság nekem nekem ad majd igazat!
Hmm…rohadjon meg az összes sportvédőszerelés gyártó! Miért nem tudnak a görkorihoz valamilyen poszkaóvó hacukát is kreálni? Biztos megvettem volna azt is.
Bámulatos a kölykök vitalitása. Timi másnap már fel-alá rohangált a hajón és a városban. Enni még állva evett, éjjel hason feküdt, minden más időpontban menetben volt.
Még egy pár napot tett-vett a hajó Panama City-ben, berakott pár ezer tonna műtrágyát, majd elindultunk Venezuela felé. Timi kifutott a Karib-tengerre.

Kaland No.2.
- Kápó, gyorsan gyere fel a hídra, a barba hívat! – kiabált be az ügyeletes matróz a nyitott kabinajtómon. Ez nem úgy hangzott, mint egy halasztható program korai beharangozása. Felfelé rohanva a lépcsőn azon tűnődtem, mi szarhatott be. Leállt a kormány, elment az áram a hídról, vagy ménkű csapot a radarárbócba? Felérve kérdőn néztem a barbára, mi romlott el, mi lesz a teendő aznap délelőttre. Ő egyik kezével a szíve környékét masszírozta, a másikkal kimutatott az ablakon. Kinéztem. A napfényben fürdő fedélzeten matrózok jöttek-mentek, szorgoskodtak, a fedélzetmester egy baromi nagy lata festéket cipelt, az elektrikus, pedig felfelé mászott a kettes darura. Eddig ez egy szokványos életkép bármely úszóegységről, de az elek előtt a függőleges vaslétrán ott mászott Timi. Derekán egy kilencven kilós férfire méretezett biztonsági övet cipelve araszolt eltökélten. Tulajdonképpen minden rendben lévőnek tűnt, mindkét szereplő viselte a biztonsági övet.
- Mi a probléma? - fordultam vissza a barbához.
- A papucs! – világosított fel Lajos szemrehányóan – Timi papucsban mászik a darura! Ez egy légtornásznak is veszélyes, nem egy kislánynak!
Lenéztem és…Uram Isten! Tényleg! Az én imádott, és lökött leánykám pici műanyag klumpájában lüfögött vagy öt méter magasan, és még ment felfelé. Azonnal indultam a kormányállás ajtajához és készültem a beavatkozásra.
- Most hová mész? – kérdezte Lajos
- Lekiabálok a hídról, hogy azonnal jöjjenek le! – vázoltam az ésszerűnek gondolt megoldást.
- Semmit sem kiabálsz sehonnan se! – fogott vissza Lajos. – Más se hiányzik most, mint egy halálra rémült gyerek, papucsban a második emelet magasságában! Aztán meg abban a klumpában lefele jönni még veszélyesebb.
- Akkor mit csináljunk? Fent nem maradhat, mert Venezuelában majd kell a daru. – próbáltam érvelni a leüvöltés mellett.
- Hát, most szépen lemész a kabinba, fogsz egy pár zárt cipőt, azzal felmászol a darura és feladod a lábaira, majd ezt követően azokat a qurva klumpákat még onnan a daruról beleveted a tengerbe! Utána, már nyugodtan mászhat, ahova akar. Mikor mindezzel végeztél hozol nekem egy állott vizes borogatást a szívemre!
Elindultam. Vittem a cipőt. A fedélzeten az egyik matróz meglepetten kérdezte:
- Hová mégy kápó azokkal a rózsaszín topánkákkal?
- Megyek a kettes darura és megölöm az eleket és a lányomat!
- Ezzel a rózsaszín edzőcipővel?
- Igen. A talpával vörösre verem a seggüket, majd a fűzővel megfojtom őket.
A válasz kielégítette a kérdezőt. Az említett személyek nem tartoztak a kompetenciájába, tehát foglalkozni velük időpocsékolás. Amennyiben a hullákat le kell majd festeni, az más. Az már hozzá tartozik. Azért sajnálkozva megjegyezte:
- A lányodért kár. Nem lehetne inkább a bócmant?
Az ilyesmi nem kívánság műsor, így mogorván folytattam utamat a tetthely felé. A daruba benyitva Timi kitörő örömmel fogadott, és szakszerűen tájékoztatott tevékenységük lényegéről:
- Képzeld,… képzeld papi beszart a panel, valami nem jó és az elek kiméri. Nekem kapcsolgatnom kell, mert másképp nem tud mérni. Nagyon-nagyon fontosat csinálok, most nem tudok veled menni, meg kell javítanunk azt a qurva gémbillentést. Ne félj, megcsináljuk, és….
És csak mondta-mondta, aztán elkerekedett szemekkel, gyanakodva megkérdezte:
- Mit csinálsz az edzőcipőmmel? Miért van nálad!?
Nem öltem meg. Megzabáltam!

Az ominózus daru alatt. A "medence" Karib-tengerrel van feltöltve.

Kaland No.3.
A raktármosás nem tartozik a személyzet kedvenc elfoglaltságai közé. Először poros, aztán lucskos, és a végén csurom vizes állapot, melynek záróakkordjaként még hulla fáradtan fel kell mászni az akkor már száz méter mélynek tűnő raktárból. Kutyának való meló. Ezért nem értettem milyen viháncolás hangjai szűrődnek a kettes raktárból kifelé, amint délelőtti körutamat végezve elhaladtam mellette. Mindegy, ha viháncolnak, hát viháncolnak, ők jobban értenek hozzá. Visszatérve a kabinba kérdem a nejem, Timi éppen merre teszi tönkre a környezete idegeit.
- Reggel itt voltak a srácok elkérni Timit. Azt mondták meló van, kéne a segítség, vinnék a kiscsajt, ha van kedve.
Volt! Érdekes módon, ha a pulcsiját kellett összehajtogatni és betenni a szekrénybe, az meghaladta fizikai kapacitásának határait, de ha a matrózokkal kellett követ törni az árboc tetején, arra azonnal kapható volt. Na, így már értettem a raktárban folyó bulit. Visszaballagtam a hangoskodás helyszínére és letekintettem a raktárba. A látvány elképesztő volt. A vén tengeri medvék, mint eszement kiskamaszok „pancsoltak” a már majdnem tisztára mosott raktárban. Persze itt a pancsolás 8 báros tengervízzel történt. Próbálom élethűen visszaadni az általam látottakat. Két tűzoltóslag volt leengedve a raktár két ellentétes végén. A személyzet két részre oszolva. Az egyik csapatot a bócman vezette, a másikat Timi és eszeveszetten tűz alatt (bocsánat, víz alatt!) tartották egymást a maligák segítségével. Ami a csövön kifért! Persze Timi nem tudta volna megtartani a nagynyomású vízsugarat, mögötte állt az egyik matróz, ő fogta a slagot, Timi meg a sugárcsőbe kapaszkodott, és együtt hadonásztak az installációval. Akit eltaláltak, az fölborult. Timit is többször lelőtték a slag végéről, akkor huppant egyet, de már kapaszkodott is vissza tüzelési pozícióba. (Szándékosan nem írtam vizelési pozíciót!) Néztem az alattam zajló eseményeket és valami igen jó érzés
kerített hatalmába. Itt vannak ezek a hétpróbás világcsavargók, akik egy szar melóból is képesek játszóházat varázsolni egy kislány kedvéért, hogy lássák a mosolyát és hallják a nevetését. Timi, pedig maximálisan kiszolgálta őket. Visított a nevetéstől, viháncolt és szemmel láthatóan királyul érezte magát. Ezeknek a fickóknak akkora a szívük, hogy lelóg a hajóról! Igaz, a hajó nem volt nagy.
Mivel a legjobb dolgok sem tartanak örökké, egyszer ez a buli is befejeződött, és a résztvevők elkezdtek kikászálódni a raktárból. Kis túlzással úgy néztek ki, mint az ázott varacskos disznók. A legkisebbet kivettem közülük, gondolván ő lehet a lányom és vittem zuhanyozni. Miután Timi lecsapatta magáról a háromtonnányi sós víz maradékát, előállt egy meghökkentő ötlettel:
- Te Papi! Én is matróz akarok lenni! Hát itt se dolgozat, se felelés, se magolás, és a meló is csak fantasztikus játék.
Ebben maradtunk. Had legyen a gyermekkor, gyermekkor!
Aztán felvetett még egy elképzelést. Szeretné a „kollegákat” meghívni egy fagyira.
- Semmi akadálya – helyeseltem – tied a fagyi, hívd őket.
Kis idő múlva gondterhelten visszaérkezett.
- Te, papi, ezek nagyon rendes, figyelmes emberek. Azt mondták nem akarják felzabálni az én szűkös fagyi készletemet, elemben értesüléseik szerint te nagy tételben halmoztál fel sört a kambuzában, ami be is van hűtve, és ugyanott fellelhető pár üveg viszki is. Véleményük szerint én abból tudnék intézni számukra egy jelentéktelen mennyiséget. Tudok?
- Tudsz! – nyerítettem fel a röhögéstől. - Kérd meg őket, menjenek segíteni, és hozzatok fel négy karton sört, meg két üveg Ballantinest.
Aztán ismét magzabáltam! 

Tampa. A  Busch Gardens

Kaland No.4.
Timit meg kell keresztelni. Ebben mindenki egyetértett, részint, mert ez egy igen nyomós ok a piálásra, másrészt nehogy már pogányként szálljon ki a hajóról szegény kislány, ha már áttáncolt a Karib-tengeren. Ez némi konspirációt igényelt, de ebben a tengerészek köztudottan kiemelkedők. Csak hárman-négyen kotyogták el az esemény mibenlétét egy órán belül. Az ügyeletes aszi a szalonban pontosította a teendőket: - akkor kávé után tűzoltóvizet a deckre? A bócman: - a felépítmény körül minden tűzoltó csapra tegyetek maligát! A szakács: - adtok nekem is egy vödröt? Szóval cseppet sem volt feltűnő a nagy ráhangolódás a szertartásra. Timi kapkodta is a fejét, mert az elhangzottak nem nagyon tartoztak a napi rutinhoz. Ráadásul, ahányszor ajánlkozott segíteni, mindig elutasították. Ez merőben szokatlan eljárás volt vele szemben, de itt a hajón annyi szokatlan új és érdekes dolog vette körül, hogy besorolta ezt a délelőttöt is ebbe a kategóriába. Az aszi sráccal meg volt beszélve, kávé után elrikkantja magát: - delfinek a hajónál! Ez volt a bevett tőrbecsalási eljárás az újoncok számára. De, mivel a delfinek általában a hajó orra előtt játszanak, oda szokott rohanni mindenki. Ez rögzült a srácban, és a pillanat elérkezésekor felrikoltott: - delfinek a hajóorrban! Timi ugrott, és már repült is a hajó eleje felé, a komplett személyzet, hat maliga, és vagy nyolc vödör, pedig a hajófarban, a csónakfedélzeten várta, és tulajdonképpen bárki hiányozhatott volna a szertartásból, egyedül ő nem. Mivel én voltam az egyik legfőbb érdekelt az ügyben, a helyzetet nekem kellett megoldanom. Utána futottam a kisasszonynak és módosítottam az információt: - hátul ugrálnak a delfinek és a csónakfedélzetről látni a legjobban. Timi elkapta a kezem és szaladtunk vissza. Mikor felértünk a csónakfedélzetre, még mindig kapaszkodott belém, így sem lemaradni, sem elugrani nem tudtam. Úgy jártam, mint a hülye újságíró, aki tűzvonalba kerül, mert amikor felbukkantunk a lépcsőn elszabadult a pokol. Szerintem a Karib-tenger vízszintje centikkel csökkent, annyi tengert zúdítottak ránk. Jött csőből, vödörből, üres festékes latából és akinek csak pohár jutott, az abból öntötte. Percekbe telt, amíg levegőhöz jutottunk. Kicsit tartottam tőle, hogy Timi megsértődik a
vízbefojtás miatt, de a kisasszony még midig a kezemet fogva vidáman sikoltozott, és örömében ugrálva újságolta: - meg vagyok keresztelve!
Észrevettem!
A szertartás további részében áldozati ajándékot kellett felajánlani Neptun számára, ami ha csekélynek bizonyul azonnal folytatódik a tortúra.
- Tíz karton sör, öt üveg viszki! – súgtam Timinek bíztatóan.
Ő hangosan elismételte, és büszkén megtoldotta: - tíz karton sör, öt üveg viszki és két doboz fagylalt. A pincér srác annyira röhögött, majdnem eldobta a piás tálcát.
Neptun azonnal elfogadta a felajánlást, mert a felemlített mennyiség órákra fedezte az egész személyzet piaszükségletét. Már csak az áldomás elfogyasztása volt hátra, ledöntöttük a gint, Timi a részére kiporciózott tengervizet, így kívül-belül megtisztulva tengerésszé fogadtuk. Azóta bármely tengeren és óceánon háborítatlanul közlekedhet!

Egy kislány, egy kis tenger és egy kis hajó játszanak egymással.

Timivel átmentünk a mesébe. Talán láttatok minket. Ott voltunk túl a szivárványon.