A tél haldoklott. A havat elhordta már a globális felmelegedés, és a fák, bokrok biológiai óráját felborította a napsütéses délelőtt. Február vége volt. Juci valahol a dolga után járt, csak ketten voltunk otthon. Süti lekuporodott mellém a kanapéra és kicsit bizonytalanul megkérdezte:
- Józsi, tudsz titkot tartani? – és reménykedve nézett rám.
- Persze! – vágtam rá habozás nélkül, de tisztában voltam vele, válaszomnak szinte semmilyen valóságtartalma nincs. Nem tudok titkot tartani! Nem szeretem a titkokat. A titok olyan, mint a hazudás. Rengeteg dolgot kell hozzá fejben tartani, folyamatos rögtönzést igényel, és mindezt oly természetességgel, ahogy Gábor Miklós mondta a Hamlet monológot. Nem vagyok pletykás, de könnyen elszólom magam. Na, mindegy, ha a gyermek igényli, hát igyekszem.
- Muszáj beavatni téged a dologba, mert talán segíteni is kell. – emelte rám tekintetét bizonytalanul a nagylány. Nem szerette kiteregetni a dolgait, akkor érezte magát biztonságban, ha egyedül tartotta kézben az események alakulását. – Jucinak van egy régi álma, végiglátogatni az Eoli szigeteket. Összespóroltam egy kisebb zsák pénzt és anyák napjára elviszem őt oda. De ez olyan meglepetés lesz, amit az utolsó pillanatig nem tudhat meg. Az első és legfontosabb ok, amiért be kellett avatnom téged, hogy van-e kedved jönni? Juci tutira szeretné, ha te is ott lennél.
- Tündérem, az én utaztatásom… hm, körülbelül olyan, mint „rosszlányt” befizetni egy felnőtt filmes moziba. Pénzkidobás. Voltam már néhány tucat szigeten, a talpalatnyitól az országnyiig. Igaz, nem Jucival, de a sziget akkor is sziget. Azt a rengeteg pénzt, amit rám pazarolnánk, fordítsátok inkább a gasztronómia és a helyi borászat átfogó kiismerésére.
- Biztos? – kérdezte bizonytalanul – és ha Juci nem jön nélküled?
- Majd együtt rábeszéljük. Részemről különben sem áldozat ez a gesztus. Utálnék kilométerek tucatjait gyalogolni egy olyan rom miatt, amilyet az előző faluban láttunk már hármat.
Ebben maradtunk. Még hozzá tette:
- Ha elszólod magad…
- Tudom – vágtam a szavába – minősíthetetlenül rondán nézel rám, miközben megölsz.
- Nem kifejezetten erre gondoltam, de ez a megoldás is tetszik.
Elrepült a március, április, és a rohanó időt lázas tevékenység töltötte ki. Kiderült, a család barátnője és külsős tagja, Andi is utazik a Sütiexpresszel. A két lány – egy olasz szakos féldiplomata és egy nemzetközi turisztikai szakember – precízen, pontról-pontra, szigetről-szigetre megkomponálta az utat. Szállodákkal, panziókkal tárgyaltak, repülőjegyeket vásároltak, hajójáratokat hangoltak össze, vasúti menetrendeket tanulmányoztak, biztosításokat kötöttek, tárgyaltak Juci főnökével és szabadságot vettek ki a nevében. Április végére készen volt az út.Május ötödikén hajnali kettőkor megjelent Süti a hálószobában, kezében egy bőrönddel, feloltotta a villanyt, és Jucit ébresztgetve kezdte diktálni a csomagolni valót. Juci valamelyest feleszmélve segélykérőn nézett rám.
- Vidd már ki innen, had aludjak, és már csukta is a szemét, próbált visszasüllyedni álmai tengerébe.
- Juci, fel kell kelni, mindjárt indulni kell! – rázogattam én is a beavatottak határozottságával.
Na, ettől Juci végképp kétségbe esett. Itt a hálószobájában két őrült, az egyik erősebb nála, a másiknál bőrönd van, ebből jól nem jöhet ki! Nagy nehezen kirángattuk az ágyból, de akkor meg a szoba közepén állt rémülten, mozgásképtelenül. Én elsiettem a fürdőszobába összekapni magam, Süti pedig próbálta csomagolásra bírni a dimenziókon kívül rekedt anyját. Visszatérve a hálóba, Jucit még mindig a szoba közepén találtam. Halkan motyorékolta: - Fázom! Álmos vagyok! Aludni akarok! Azt hiszem, most mindkettőtöket megöllek, aztán felkötöm magam és nyugodtan alszom tovább!
- Juci, mars a fürdőszobába, még a végén lekésitek a repülőt! – próbáltam férfiasan előadni magam. Mögöttem rosszalló morgás búgott fel, mint mikor az anyatigris figyelmeztet, ne tovább, meg ne próbáld simogatni a kölyköket, mert rögvest halottabb vagy az út poránál.
- Csak azért nem öllek meg azonnal, mert Jucinak hiányoznál és nélküled már nem érnénk ki a reptérre. – morogta Süti a bőröndbe hajolva.
Még leküzdöttünk néhány nehézséget, majd elindultunk. Útközben felvettük Andit. Juci ekkor kezdte elhinni, hogy tényleg megy valahova. A reptéren Andi feltartotta Jucit, miközben Süti elintézte a beléptetést. Indultak befelé, de Juci visszaszaladt a beléptető hölgyhöz és határozottan nekiszegezte a kérdést: - kérem, mondja már meg hova utazom? Szegény nő kétségbeesetten a pánikpedál fölé helyezte a lábát és bizonytalanul rebegte:
- Rómába szól a jegyük. Nem oda akar menni?
Szóval Róma. Juci még akkor sem tudta, Róma csak egy átszálló hely Catania felé, ami szintén csak egy köztes állomás Liparira menet. A továbbiakat Juci „naplójából” ismerem. Idézem:

„A római átszállás után megérkeztünk a szicíliai Cataniába. Éppen kezdek örülni a kellemes kis szállodának, mikor Süti szól, hogy ne pakoljak ki, mert holnap megyünk tovább. Tovább? Innen? Hova? Afrikába? Mert lefelé már nem nagyon van más. „Gonoszul” hallgat mindkét lány, sejtelmesen pillognak rám. Bele kell törődnöm, hogy továbbra sem fogom megtudni uticélunkat. De, legalább elindulunk felfedezni Cataniát. Mikor utoljára itt jártam, minden szürke volt és kihalt, akkor terítette be finom porával az Etna az egész várost. Az a néhány ember, akit láttunk az utcán, söprögette a házak faláról, ablakairól, erkélyekről a vulkáni hamut. Most viszont élő, nyüzsgő, magával ragadó. Későn keveredünk vissza a szállodába. Holnap korán kelünk, merthogy ugye megyünk tovább. Reggel kisétálunk a pályaudvarra, tehát vonattal folytatjuk utunkat. Csodás tájakon robogunk végig, buja vegetáció, hegycsúcson kuporgó falvak néznek le ránk. Messina a végállomás, ahonnan – kitalálom – megyünk tovább. Nagy a titkolózás, a lányok szaladgálnak a pénztárba, mi négyen pedig, a három bőrönd és én, várakozunk. A következő vonatról Milazzóban szállunk le. Most lepődök meg igazán. Jártam már erre, nagyon helyes kis város, de nincs itt semmi, ám jön a szokásos infó, megyünk tovább. Már kezdem szokni, hogy magányosan várakozok a pénztárak előtt. Egy fiatal pár jön oda hozzám, megkérdezik, tudom-e, hogyan jutunk le a hajóállomásra. Aha!!! Hajó! Tehát a tengeren folytatjuk utunkat. Próbálom kitalálni, hogy hova mehetnénk mi pont innen hajóval. És akkor egy gondolat veszi be magát az agyamba, vagy inkább a szívembe. Csak nem??? Az nem lehet! Mindjárt elbőgöm magam, de várok vele még egy cseppet, nehogy csalódjak. Sírni azután is lehet.”

Végül sikerült megőrizni a titkot az utolsó utáni pillanatig.
A két lány szigetről-szigetre hallgatott, és Juci egyik ámulatból a másikba zuhant. Bebarangolták az Eoli szigetcsoport hét prominensét, majd Sirakuzát és Taorminát. Semmi utazási iroda, semmi turistacsoport, csak öten: a három lány, a tenger és a látnivalók. Mindenhol annyit időztek, amennyit jónak láttak. Ez egy gyönyörű, kerek évfordulós anyák napi buli volt. Juci azóta is elpityeredik, ha visszagondol: - Az én lányom elvitt az Eoli szigetekre!
Juci barátnője hitetlenkedve rázta a fejét, mikor hallotta a sztorit.
- Így nem lehet elindulni! Ez őrültség!
- Igen, – válaszolt Juci – varázslatos őrültség.
A történteknek van egy csodálatos utóélete is. Juci kétkötetes, lélegzetelállító fotókönyvet alkotott abból az anyák napi két hétből. Itt át is adnám a szót neki, beszéljenek az ő képei:

ÍME AZ ÜNNEPELT.