A nyár épp készül végezni magával. A lellei strand kihalt, mint a köztemető feltámadás után. Néhány megrögzött Balaton-szerelmes lézeng csak a füvön, és pár hízásnak indult nyugdíjas igyekszik úszás által fiatalos maradni. Nem nagyon sikerül nekik, de azért irigylem a szorgalmukat és az elkötelezettségüket. Én csak begázolok a rohamosan hűlő vízbe és kicsit lubickolok, de Juci beljebb hatol és úszik egy nagyot. A parton aztán fázósan bújunk össze, és minden lehetséges eszközzel igyekszünk szárogatni egymást. Juci vizes hajával az a kevéske napfény, amit a szeptember meghagyott a strandon, biztos nem tudna megbirkózni, de szerencsére besegít a langyos badacsonyi szél.

Estére már fitten és szárazon fotózzuk a naplementét a kikötőmólóról. Van egy régi, kedvelt helyünk a vasútállomás mellett. Egy koktél bár. Nem, ez nem éjszakai mulató, csak egy teraszos, kiülős piálda, ahol elfogadható áron mérnek nagy szakértelemmel elkészített italkeverékeket. Ártalmatlant és ártósat is. (Alkoholmenteset és vodkás, whiskys, tequilás, gines, stb. varázslatokat.) Ide térünk be elsiratni a nyarat. Az utcán és a kicsi téren meglepően nagy a forgalom, azt figyeljük, miközben hallgatjuk az üzletsor végéről ideszűrődő muzsikát. Utcazenészek játszanak. Mint a tücsök, próbálják elhitetni önmagukkal, nincs még vége a nyárnak, szabadon szállhat a zene. Jó! Tetszik! Kihozzák az italokat. Én egy mojitoval varázsolok karibi hangulatot magam köré, míg Juci valamilyen epres lónyállal marad a Balaton parton. (Lónyál = bármely alkoholmentes ital a magyar tengerész szlengben.) Beszélgetünk, iszogatunk, belelazulunk az éjszakába. Ahogy megkóstolom a mojitot, a poharam felett átnézek a terasz túloldalára és látom, a szemben ülő férfi meredten néz. No, nem engem, Jucit. Olyannyira belefeledkezik a látványba, észre sem veszi, én meg őt figyelem. Nem tudom mióta tanulmányozza elmélyülten a nőt, de látom a szemén, túl van az átfogó összképen, már a részletekre koncentrál és fejben vetkőztet. (Ismerem ezt a nézést, én is így tettem régebben.) - Ó, te szegény idegen, ha tudnád, hogy csapongó fantáziád leglázasabb és legszínesebb elképzeléseit is messze meghaladja a valóság, a látvány, amit a textilek rejtenek! - Mosolyogva oldalt fordulok, Juci a látóterembe kerül, és elnéző megértéssel kezelem az idegent. A kép lenyűgöző. A Balatonban nedvesített, az északi szél által beszárított, mozdulatlanságában is lobogni látszó vörös hajkorona olyan keretet ad a bájos arcnak, ami rabul ejti a tekintetet. Annyira szép, hogy már én is bámulom és kiszúrom, a terasz sarkában ülő másik pasi is őt nézi. Juci beszél, gesztikulál és ragyog. Mi pasik, meg bámuljuk. Azt mondják, csak egy  férfi tudja igazán ragyogtatni a nőt. Hmmm...., lassan valami elmondhatatlan, megmagyarázhatatlan büszkeség kúszik fel bennem, egész a fejem búbjáig. De mire lehetek büszke a mellettem ülő nővel kapcsolatban? Birtoklom? Nem! Irányíthatom? Nem! A tánc. Talán a tánccal tudnám érthetően leírni a hozzá fűződő viszonyom: nem nekem táncol, hanem velem. – Hölgyem, köszönöm az estét és a táncot!