2024. június 21. írta: BJ.64

Az örök turista

A turizmus, mint a helyváltoztatás klasszikus módja, már ősidők óta jelen van az emberiség mindennapjaiban. Voltak nagy kirajzások és voltak említésre sem méltó esetek, de ezek is hozzájárultak a megismerés folyamatához, ami vele született igénye a homo sapiensnek. - Te Jó-zsi, nézzük már meg mi van a hegyen túl! – és megnézték. Aztán hazamentek és elmesélték, minek hatására mások is látni akarták. Ők elvezették a kíváncsiakat, nem is sejtve, hogy megteremtették ezzel a turista ügynökségeket.
A régi görögök utálhatták a gyaloglást, ők hajóval igyekeztek rácsodálkozni a látnivalókra és megtekinteni a nevezetességeket. Ahol jól érezték magukat, ott kolóniákat létrehozva megtelepedtek. Ebben jelentős szerepet vállalt a tengerészgyalogságuk, akik behízelgő modorukkal vonzóvá tették turistáikat a bennszülöttek számára. Bebarangolták az egész mediterránt, de Héraklész oszlopain túl nem nagyon merészkedtek.
- Te kapetánios, nézzük már meg, mi van a szoroson túl! – ötletelt az egyik tengerész.
- Hülye vagy fiam, Iosifék kihajóztak, oszt tavaly óta senki nem látta őket.
Hát, igen. Az utazás, a kíváncsiság kielégítése gyakran járt áldozattal és ebben a tengerészek élen jártak.
Múlt az idő, de az emberek utazás utáni vágya csillapíthatatlannak tűnt. Hiába érvelt kétségbeesetten a viking felesége: - Ó, Harald, te retardált kretén, hát egy kisbaltával, meg egy heringszagú hajóval nem szedheted össze a világ összes aranyát, és nem csinálhatod fel a világ összes nőjét!
- Neeem? Na, fogd meg a sörömet – mosolyodott el a viking, és indult.
Azt hiszem, a világméretű jövés-menésre a britek tették fel a koronát. Ott majdnem minden férfi, majdnem mindig úton volt. Rossznyelvek szerint, aki látott már angol nőt, nem is csodálkozik rajta. Persze ez a durva torzítás minden bizonnyal francia tollforgatóktól származik, akik nem tudták megemészteni Napóleon Szent Ilonára utaztatását a HMS Northumberland* Travel-el.
Mindebből logikusan következik, hogy a nagypolitika fősodrában történő változások legjobb indikátora a turizmus. Miből gondolom ezt? Láttam. Mivel a kereskedelmi és logisztikai piramis alsó harmadába tartozó tengerészek munkaidejük nagy részét helyváltoztatással töltik, így a 34 év alatt térben és időben igen jelentős keresztmetszetét tekinthettem át a világban történő mozgásoknak. Miért fontos ez? Egyáltalán nem fontos, de hátha érdekel valakit, ezért ide írom.

Íme:

Kezdjük ott, ahol én is kezdtem, a 60-as évek nagyon végén. Eddigre a brit oroszlán az összes fogát elvesztette, és a szőre is intenzíven hullott. Ez dióhéjban annyit tesz, hogy nagy szövetségese, az USA, gyakorlatilag mindenéből kiforgatta. Gyarmatait felszabadíttatta a demokrácia ürügyén (lásd: Graham Greene – Csendes amerikai)* és a neokolonializmus tárgykörében gazdasági, politikai és katonai hatáskörébe vonta őket, miközben a készpénzüket a Kölcsönbérleti Szerződés keretén belül szedte el tőlük. (A szerződés utolsó törlesztését 2006-ban utalták át Tony Blair-ék.) Ez azt jelentette a vizsgálatunk tárgykörét képező turizmus szempontjából, hogy eltűntek a parafakalapos, teáscsészét szorongató, nagyon elegáns hölgyek és urak az idegenforgalom színpadáról, és megjelentek a jenkik. Az Indiai óceán térségében a hetedik, a Mediterránban a hatodik flotta vigyázta felhőtlen barangolásukat.
A jenki turista összetéveszthetetlen volt. 60 +os korú és hawaii inget viselt. Az alaszkai favágó, a detroiti autógyári munkás, a texasi marhakoordinátor és a New York-i bankfiók vezető, mind pálmafás, virágos és kívül hordós ingben pompázott, és mindegyiknél volt valami teljesen felesleges dolog, amire a csillagos-sávos lobogó volt applikálva. Nagyon kedvesen, jóindulatúan néztek le mindenkit, egyedül akkor vonták fel rosszallón a szemöldöküket, amikor nem tudtál válaszolni a - Ver ken áj fájnd de pöramid? – nak hangzó kérdésükre. Nagyon tudták szánni azt, akit az isten (bármelyik) nem amerikainak teremtett. Mindenhol ott voltak. A fokvárosi Táblahegy tetején, a brazil karneválon, az amszterdami vigalmi negyedben, az Akropolisz fehér márvány lépcsőin, a maláj templomokban, vagy a japán teaházakban, mindenhol összefutottál velük. Nekem a Kheopsz piramis sírkamrájának feljáró „folyosójában” volt velük életre szóló kalandom. Abban az időben még látogatható volt a nagypiramis belseje, de a tulajdonosok nem költöttek vagyonokat a kb. 45º - os szögben emelkedő feljáró komfortossá tételére. Lefektettek néhány pallót, keresztbe szögeltek egy csomó deszkát, és készen volt a lépcsőház. Még ezt a szűk sikátort is kettéosztották, jobb oldalon özönlött felfelé a múltra éhes tömeg, baloldalon pedig, már alig élve csoszogott lefelé a párolt hús állagú sokaság. No, az atlantai metró légkondicionált mozgólépcsőjén szocializálódott hölgyek sokként érték meg a kihívást, de a sírkamrába minden áron fel akartak jutni, hátha pont akkor jár haza Hufu szelleme kísérteni. Ha már idáig eljöttek, bosszantó lenne ezt kihagyni. Nekivágtak. A hőmérséklet kb. ugyanannyi, mint a folyosó emelkedési szöge: 45ºC, páratartalom 100+%, aminek nagy része az emberi kipárolgás, szellőzés semmi, és ebben a biomasszává silányított levegőben kétségbeejtően oldódnak fel a vezető parfümgyártók prémium kategóriás termékei. A hölgyek eleinte hősiesen állták a sarat, de félút után már kettesével ájultak el, kívül helyezve tudatukat a zord illatok által körüllengett körülményeken. Testi valójukban, azonban nagyon is jelen voltak, igaz összecsukolva. A piramis szakképzett személyzete erre is fel volt készülve. Tíz méterenként állt pár rendezőasszisztens, akik hivatottak voltak orvosolni az ilyen helyzeteket. Mivel hely hiányában lecipelni a magatehetetlen testeket lehetetlenség volt, két markos illetékes felragadta, fej fölé emelte az alélt hölgyet és ráhelyezte a felfelé-lefelé áramló tömegre, majd ellentmondást nem tűrő utasításokkal koordinálta a mentést. Mi pedig engedelmesen, mint egy futószalag, adogattuk lefelé a bajbajutottat. Drága Olvasóm, nem is tudod elképzelni, milyen könnyű egy nyolcvan kilós test, ha kétszer öt helyen van alátámasztva! Mire felértem a sírkamrába átment felettem vagy hat hölgy, akik már összefutottak Hufuval.*
A 70–es évek végén kezdtek eltünedezni az amerikaiak. Kevesebben lettek, és a meglévők is illegalitásba vonultak. Mi az oka? Nos, a világban felütötte a fejét az „utálomajenkit” hozzáállás, és a turizmus mellett terjedni kezdett egy másik izmus, a terrorizmus. Mivel a terrorizmus egy gyakorlati tudomány, így a módszertani kutatók hamar kifigyelték, könnyebb egy fegyvertelen nyugdíjast felpofozni, megkéselni, legéppuskázni, vagy felrobbantani, mint belekötni egy tengerészgyalogosba, aki felett három helikopter kering, és folyamatosan online van a kikötő előtt horgonyzó anyahajóval. Ennek okán ritkultak a jenkik és megjelentek a japánok.
Ők valami más időszámítás szerint léteztek, náluk a nap csak 14 órát tartalmazhatott, mert állandóan rohantak. Nyakukban 3,25kg-os fényképezőgép lógott, ami mindent tudott, amit akkortájt egy fotómasina tudhatott. Egyedül azt nem tudta, hogy a tulajnak gőze sincs mit kell vele csinálni. De erre is felkészítették „őt” a gyártói. Volt rajtuk egy zöld mező, amire állítva a masina automata üzemmódba navigálta minden összetevőjét, és szkeptikusan feltette magában a kérdést: - ó, én nagyonhülye gazdám, minek vettél engem 1000 dollárért, mikor ezt az opciót a 100 dolláros játékok is produkálják?
Többek között Velencében andalogva a Szent Márk téren futottam össze egy ilyen, a felkelő nap alól érkező csoporttal. Nagyon fegyelmezettek voltak, itták az idegenvezető szavait, és ha az rámutatott valamire – mondjuk a székesegyház lovaira – akkor, mintegy vezényszóra, egyszerre 20 fényképezőgép kattant, és már száguldottak is tovább. Mire átértem a zenés kávéházak szegélyezte téren, ők már a Rialto-t fotózták. Volt még egy érdekes sajátosságuk. Nem szemeteltek! Ha valamelyikük véletlenül, hangsúlyozom, véletlenül lejtett egy papírzsebkendőt, vagy egy fagyis szalvétát, úgy vetette utána magát, mint ha százdolláros bankjegy lenne.
Nem tartott sokáig vad rohanásuk. A 80–as évek közepére megérkeztek a németek. A nyugat-németek. Egy ingolstadti autógyári melós egy havi jövedelméből körbe tudta utazni a fél világot. Tán az egészet is. Az alexandriai „műkincs” kereskedők, a mombasai vadászegyesületek és a bangkoki lányok sietve tanulták a német nyelvet. Arra mondjuk kíváncsi lennék, hogy a fingerspitzengefühl-t hogyan pöszézték le az ifjú thai hölgyek. Mindegy, nem tartozik közvetlenül a tárgyhoz. Az viszont igen, hogy kilencven környékén csatlakoztak hozzájuk a kelet-németek is. Nekik még nem volt annyi pénzük, mint a nyugat–németeknek, de kiszabadulva a ketrec fizikai és ideológiai szorításából, igyekeztek bizonygatni, ők németek. Az NSZK-soknak erre nem volt szüksége. Nagyon érdekes jellemzője ez a világban bóklászó embereknek. Rengeteg senki hajlandó megtakarított pénzecskéjének nagy részét arra áldozni, hogy valakinek tűnjön az élet színpadán. Legalább két hétre. A németek, most már közösen, sokáig uralták a globális csavargást. Nagyhatalom lettek. Nem a nukleáris arzenáljuk révén, hanem a Mercédesz, Volkswagen, Bosch, Siemens, stb. által, a Bayer aszpirin segítségével, és főképpen az adófizető állampolgárainak köszönhetően. Német utazási irodák hatalmas szállodahajók tucatjait bérelték, és üzemeltették szerte a világban, és hordták az utazni vágyókat repülővel a hajókhoz. Én a Karibon találkoztam velük néhányszor. Miamiba érkeztek a repülők, ott szálltak át hajóra, és csatangoltak a Karib-tengeren két hetet. Curacao-n beszélgettem két magyar lánnyal, akik fényképészek voltak egy ilyen „Álomhajón”. Az volt a dolguk, hogy az utasokat fotózzák, és aki kért a képből, az egy emléklappal megkapta. Még erre is volt kapacitása az irodának.
Ezután jött a kivétel. Ami, ugye, erősíti a szabályt. A Szovjetunió polgárai akkor kezdtek el vadul utazni, amikor hazájuk szinte megszűnt nagyhatalom lenni. Tehetségtelen percemberek kezébe került a hatalom és vele együtt a gazdaság is, amit családi boldogulásuk reményében igen hirtelen elkirálykodtak. Megszűnt a korbács ihlette kohézió, és hullott szét minden. Felszínre kerültek az Osztap Benderek,* a nagy kombinátorok, de már nem 12 széket kerestek, hanem 12 olajmezőt, 12 bankot, vagy 12 trösztöt. Vettek-vittek mindent, amit a párttitkárokból lett felszámoló biztosok eladogattak. Megszülettek az oligarchák, akik nagyon hirtelen rájöttek, ha birodalmukat üzemeltetni akarják, meg kell fizetni az alkalmazottaikat. Kommunista szombatokkal nem lehet fenntartani, termelésre, haszonra bírni egy iparágat. Ennek hatására órák alatt életre kelt a fizetőképes kispolgár, aki utazni akart. Előbb Európát, majd az összes kontinenst elárasztották az orosz-ukrán utazók, minek hatására a nagyvilág turista centrumainak vodka forgalma exponenciálisan emelkedett. Íme, egy utazás orosz miliőben:
Moszkvai átszállással Shanghai-ba repültem az Aeroflot járatával. A gép talán félig sem volt, ült mindenki ahol akart. Én egy négyszékes soron végigdőlve felvettem az első osztályokon megszokott testhelyzetet, és megpróbáltam magamra erőltetni a semmit. Hosszú út állt előttem. Röviddel ezután odaült a széksorom mellé a földre valaki – orosznak gondoltam – és megszólított. A földön ülve volt kb. akkora, mint én a székben, így fel sem merült, hogy visszautasítsam a társalgást. Udvariasan bemutatkozott, azt hiszem, majd elkezdett áradozni. Rövid kérdezz-felelek után kiderült, én vagyok áradozásának tárgya. Ekkor ért oda a sztyuvi, és a helyére akarta terelni a rajongómat, aki már fokozottan nem volt szomjas, ugyanis a másik oldalon ülő társasága körében több vodkás üveg forgott közszájon. Felugrott ültéből, kezet csókolt a sztyuvinak, majd ölbe kapva a hölgyet előre sétált a személyzet részére fenntartott részlegbe, és óvatosan letette a nőt. Kicsit még beszélgettek, aztán visszatért hozzám, és folytatta a rajongást. Pár perc múlva ismét befutott a sztyuvi, és a lenyitott asztalkára letett egy fekete címkés Johnnie Walker-t, némi jeget és egy poharat. Barátom kikapart a zsebéből néhány százdollárost és beszélgettünk tovább. A légi alkalmazott olyan hirtelen tűnt el, mint űrrakétáról a levált fokozat. Barátom töltött, ivott, igénybe véve a poharamat, de én hálás voltam érte, mert így az üveget emelgettem a számhoz, és imitálhattam az ivást. Nagyon tetszett neki. Aztán lassan az is kiderült, mivel kápráztattam el. Évekkel korábban vettem egy inget Karacsiban. Strapabíró, koszálló viselet, utazáshoz kiváló. Rajta az embléma: CAMEL Trophy Adventure Wear. És ez a felirat a világ egyik legnehezebb terepjárós-túlélős autóversenyére utal. Aki ezt végigcsinálja, az karcolja az üveget is, olyan kemény. Hát én ezt nem tudtam, csak ültem ott kétségbeesetten az ingben, az orosz pedig meg volt győződve róla, én végig csináltam az adventure-t, ha már ilyen viseletben mutatkozok. Hiába próbáltam magyarázni neki, ez csak egy ruhanemű! Karacsiban vettem. (Voltak nyelvi nehézségek is.) Karacsi hallatán ismét megvadult: - Ez fantasztikus, te végigmentél a Karakorum autóúton!? (Csak terepjárókban tudott gondolkodni.) Ekkorra már majdnem sírtam. Ittunk némi vaskát, és én elátkoztam a pillanatot, mikor megvettem azt a qurva inget. Vettem volna inkább a nejemnek egy virágmintás blézert. Az is volt. Gondoltam leveszem az inget, a hozzá való nadrágot és odaadom neki. Inkább meztelenül érkezem Shanghai-ba, mint még igyak a vaskából. A sors, azonban – mint legtöbbször – most is kegyes volt. Oroszom ivott még egy pohárkával és elaludt. Ahogy jött, úgy ment, csendben. A sztyuvi segített kimászni az ülések közül, hátra vitt, és ott eldugott egy hatszékes sorban. Csak Shanghai előtt keltett fel a leszálláskor.
Lassan megérkeztünk napjainkhoz. Az elmúlt évtized és a most, az a kínaiaké. Ők is mindenhol ott vannak, de ők sokan vannak ott. Meg sem próbálnak beilleszkedni a környezetükbe. A4-es méretű telefonjaikkal mindig és mindent fényképeznek. Nem lehet megnézni egy képet az Uffizi-ben, mert mondjuk a „Tavasz” előtt 16-an szelfiznek, de benne ám a képkeretben. Hiába szólnak rájuk, tilos fotózni, nem értik. Pedig pár perce még folyékony angolsággal veszekedtek a bejáratnál a „proszpektuszért”. Amellett gátlástalanul szemetelnek. Úgy dobják el a feleslegessé vált szarjaikat az utcán, mintha az egész világ szemétláda lenne. Jaj,…és a velencei gondolák! Egy tömegközlekedési torzóvá silányították a dalos, ringatós romantikát. Százával állnak sorba a kikötők előtt, tízesével zsúfolják be magukat a hajókba, és egyik csónakból a másikba kiabálva kommentálják az amúgy is látható eseményeket, esélyt sem adva a gondolásnak az éneklésre. Bár nem hiszem, hogy kedve lenne dalra fakadni. A Kreml Sándor kerti jegypénztáránál sorban álló kínai sokaságból az egyik zsebkendő nélküli alak olyan intenzitással csapta ki az orrát a sétányra, hogy az ott posztoló kozák gárda hadnagya is összerezzent és zavartan a kardjához kapott.
Ezzel véget is ért több ezer éves keringésünk a turizmus körül, ami mára megszűnt emberléptékű lenni, ipari méreteket öltött és a légi járatok az 1-es villamos szintjére süllyedtek. A földrészek, távolságok nagyon összementek és mi nagyon sokan lettünk ebben a kicsiny világban. Vigyázzunk rá, és egymásra! Ne csináljunk nagyobb bajt, a már meglévőknél!