Szerintem a „kafetéria” is magyar találmány, mint minden más „kiskapu” a világon. A Mahart már akkor bevezette ezt a béren kívüli juttatást, amikor a nyugati multik sztárügyvédei és pénzügyesei még csak találgatták, miként lehetne az alkalmazottaknak vonzóvá tenni a robotot, jelentősebb adó és költségnövekedés nélkül. A tengerész kafetériát úgy hívták: kikötő látogatás, vagy útra történő behajózás. A hajózó állomány családtagjai vehették igénybe a mentőcsónakok befogadó képességéig bezárólag. A cégnek egy vasába sem került, mert mindent az utazónak kellett fizetni, a személyzetnek viszont igen nagy örömet okozott. Ezek azon ritka események voltak a vállalat történetében, mikor mindenki elégedett volt. Gondolj csak bele fiatalságod okán tájékozatlan olvasóm, ez abban az időbe zajlott, amikor géppisztollyal lőttek a határsávban kirándulókra, az út mentén aknazár és szögesdrót nehezítette a túrizmus kibontakozását, és az útleveledet a házmester is bevonathatta.

Az országból rendszeresen kijutni csak a kevesek kiváltsága lehetett. Részben ezért is volt irigyelt elfoglaltság tengerész feleségnek lenni. (Az árnyoldalak kívülről eltörpültek az előnyök mellett.) S, hogy mennyit kalandoztak a hölgyek a nagyvilágban? Egy apró részlettel talán rá tudok világítani nagyságrendileg a kérdéses időintervallumra. A ciprusi Limasolban az erőd árnyékában megbúvó kiskocsmában az útra behajózott nejemmel és pár kollegával (m/s Balaton személyzete) éppen a világjárás fáradalmait pihentük ki sört és Retsinát iszogatva. Beszélgettünk, tervezgettünk, az egyik fiatal aszi-srác a tiszti kinevezését várta türelmetlenül. A diplomája már rég a fiókban, a szükséges vizsgákat is letette, lassan a hajózási ideje is megvolt. Már csak a kinevezés hiányzott.
- Te, Laci – folyt bele a beszélgetésbe nejem a srác szolgálati idejét hallva, – hát ennél még nekem is több hajózási időm van!
- Ne már! – hitetlenkedett a megszólított, mert szakmai önérzetét érezte megtiporva.
- Nehogy megbántódj! – sietett a segítségére nejem, - ez nem érdem, csak a kor!
És tényleg. Utánaszámoltunk a tengerészkönyvek segítségével – mivel nejemnek nem volt, az enyémből silabizáltuk ki az időpontokat – valóban több időt töltött a Mahart hajóin, mint ifjú tisztjelöltünk.
       Mindezt a szóáradatot csak azért zúdítottam rád, gyanútlan olvasóm, mert így érthető, miként kerültek a hölgyek a hajóra.
      Most jön mondandóm valódi lényege:
Idegenkedek a „felnőttfilmes” moziktól! Nyomós okom van rá, mely egészen ifjúkoromban gyökeredzik. Történt egyszer, a hetvenes évek nagyon elején, amikor még több Németország és csak egy Oroszország (Szovjetunió) volt, hogy nagyon ifjú feleségem lejött hozzám kikötő látogatásra Triesztbe. Nagy társasággal megünnepeltük a behajózását, mert az eseményszámba ment, ha hölgy érkezett a hajóra. Ilyenkor mindig megszaporodtak az ember barátai, mert a leutazó jelentős mennyiségű feketecímkés Cseresznyét, vagy barnacímkés Barackot hozott magával. Ezek a krumpli szeszből és aromából a vegyi kombinátban előállított „pálinkaszerű” termékek rendkívül népszerűek voltak a tengerészek körében, mert hazai íznek számítottak. Aztán, az ünnepségsorozat lezárása után jöttek a dolgos hétköznapok. A szolgálat nagy részét átvállalták tőlem a srácok, hogy minél több időt tudjak a nejemmel tölteni, így mi szinte állandóan a városban csavarogtunk. Egyik este a vacsoránál a felderítők jelentették, az árkádos moziban igen érdekes film megy. Egy normál vígjáték, melyet egyszer csak megszakítanak és egy pornófilm részletet vágnak be hosszan, majd folytatják a kiplakátozott vígjátékot. Az idő tájt az emberi kapcsolatok ilyen mélységű megfogalmazása még elég ritka volt a filmművészetben, legalábbis számunkra, ezért rövid családi tanácskozás után elhatároztuk, megtekintjük a filmet. Nem akartam újra az elbizakodott félműveltség hibájába esni. Elballagván a Lékaiból (középiskola) biztos voltam benne, hogy hajóüzemeltetéssel kapcsolatban rendkívül kevés újat tudnak nekem mutatni, mondani. No, Mazsiék az Adyn cirka 25 perc alatt rávezettek, kb. annyit értek a gépekhez, mint Tomori Pál Mohácshoz! Nem szerettem volna a házasélet terén is ebbe a hibába beleesni, hát tanuljunk, ahol csak lehet. Íme, itt a ragyogó alkalom. Másnap késő délután nem mentünk a hajóra vacsorázni, hanem egy büfében vásároltunk két hatalmas dalmátsonkás bagettet tele salátával, és elindultunk az árkádos mozi felé. Én pillanatok alatt befaltam az enyémet, nejem csendesen majszolta az övét. Kicsit aggódtunk a moziban a beléptetéskor, mert kis túlzással ketten voltunk annyi idősek, amennyi a film legális megtekintéséhez szükséges. Én alig múltam húsz, nejem pedig a nyugati világban kiskorúnak számított. Olyanok voltunk, mint a naposcsibék a leves teknősök között. Beengedtek. Elkezdődött a vetítés, ment a vígjáték. Mi is udvariasan nevettünk, amikor a többiek ezt tették, igyekeztünk felvenni a ritmust miközben hölgyem tovább majszolta a szendvicsét. Egyelőre más nem történt. Aztán minden előzetes jelzés nélkül jött a bevágás, kezdetét vette a „himnusz a szerelemről”. Igyekeztem kritikusan, szakmailag szemlélni az eseményeket, de elkápráztatott a művészek profizmusa. A szöveg és a szövegmondás túlmutatott a hétköznapi hangosfilmek sablonos rutinján. Honnan a frászból tudják a szereplők, mikor kell „á”-t és mikor „ó”-t mondani? Jó, jó, a szövegkönyv és a rendező instrukciója, de akkor is! Én izgalmamban biztos összekeverném. Igaz, nem is lett belőlem előadóművész. Szóval peregtek az események a vásznon, a közönség néma áhítattal itta a képi költészetet, odaadó társam pedig még ebben a kiélezett helyzetben is kiszúrta, hogy én már rég megettem az elemózsia rám eső részét, ezért odanyújtotta elém a szendvicsét, hogy harapjak egyet. A dalmát sonkának szinte semmilyen szituációban nem tudok nemet mondani, ezért a sötétben kicsit előre hajolva beleharaptam a bagettbe. Mivel a látási viszonyok korlátozottak voltak és a látókörünkből is kiesett a felkínált kaja, a szendviccsel együtt nejem mutató ujjának kis részlete is a számba került. Ráharaptam a körömházára. Nem kicsit! Ami ezután következett, az felülmúlt minden általam ismert borzalmat! Velőtrázó sikoly hasított a diszkréten lihegő  „ó”-k közé. A vetítés azonnal leállt, feloltották a villanyokat és soktucat szempár szegeződött ránk kérdőn. Én bárgyún mosolyogva próbáltam magyarázni a dalmátsonkás szituációt, de a latin macsók lincselésre készültek. Kedves kötelességüknek érezték kimenteni a karmaim közül a rendkívül csinos fruskát. Mások tartózkodó érdeklődéssel szemléltek minket. A kínosnál nagyságrendekkel kellemetlenebb szituációt nejem oldotta fel. Kézen fogva kihúzott a széksorok közül, és elindultunk a kijárat felé. Az előbb még érdeklődőn, vagy ellenségesen megnyilvánuló mozirajongók most irigykedve néztek utánunk: - Mit tudhat ez a két kölyök egy franciaágyon, ha itt a szűk széksorok között ilyen fortissimot sikerült kicsalniuk a zenekarból?!
Na, ekkor voltam utoljára felnőttfilmes moziban!