Kisvirág ajánlása:

- "Egy decemberi estén elmeséltem Jocónak egy réges régi álmomat. Kis-nagylányként mindennél jobban vágytam arra, hogy a szalagavatómon, ahogy a többi lány is, táncolhassak az apámmal, és A Fiúval. Apám már nem volt, A Fiú még nem jött el, így csak néztem, ahogy a barátnőim suhannak a parketten. Ez volt a kívánság, ami semmiképpen sem teljesülhetett - volna, ha nem mesélem el. De elmondtam, és ő, mint egy Jótündér valóra váltotta az álmot. Ezt is! Hát így!" -           

A Jótündér igen nagy szarban volt. Már épp végzett a karácsony előtti őrülettel a Rózsadombon és kelt volna át Pestre, mikor megtörtént a baj….. Na, most mi van? Nem hiszitek, hogy a Rózsadombon is lehetnek beteljesületlen álmok és valóra váltásra váró óhajok? Hát igenis vannak. Csak más a dimenzió. Ott van például Sanya, az érettségiző kamasz. Tanult, mint állat, különórákon magántanároknál húzta az igát, sikerült az érettségi, de a beígért jutalom veszélybe került, mert apa cége közben a csőd szélére sodródott. Pedig apa megígérte, ha legalább hármas lesz az átlag, a tizenhatodik szülinapjára kapott Payero-t lecseréli egy 911-es Porschére. Az mégis jobban megy egy érett fiatalemberhez. És most ez a szép elképzelés látszott füstbe menni, de nem úgy van az! De nem ám! Jött a Jótündér, egy kis csődvédelem, EU-s tőkeinjekció, és meglett a Porsche. Vagy a bájos Katika, a kilenc éves kitűnő tanuló, aki rendkívül szakszerűen megfogalmazva azt kívánta: édesapa, aki ügyvéd az ingatlanosoknál, a karácsonyt töltse otthon, oly módon, hogy előzetes letartóztatását változtassák házi őrizetté. És így tovább, és így tovább. A többszintes palotákból épp úgy szállnak az ég felé a gyermeksóhajok, mint a szürke panelkaptárak apró sejtjeiből. Sőt, az utóbbiból származó kívánságok nagy része dögunalom, mert fantáziátlanok és szinte mindig ugyanaz: tűzifa a nagyinak, rántott hús ebédre, csoki, cukor, gáz- és villanyszámla kifizetés. Öli a tündérlelket az ilyen meló. A múltkor, például békává kellett változtatnia az egyik ELMÜ-s ügyintézőt, mert még vele is packázott, és egy angyalt is kihozott a béketűrésből.
Szóval a Tündér végzett Budán, jött volna Pestre, de a hidakon óriási volt a dugó. Sebaj, gondolta, simán átsuhan a folyón a Margit és a Lánchíd között. Kapta a varázspálcát, abraka-dabra, és körül sem nézve már futott is a vízen. A következő pillanatban legázolta egy ukrán tolóhajó, ami négy üres bárkával dübörgött Belgrád felé. Ez még egy tündérnek is sok. Varázspálcája az ütközéskor messze repült, angyalhajból készült télikabátja beszorult a bárkák közé, és a tolatmány egykedvűen hömbölgette Mohács irányába. Szegény Tündér egy lyukas garast sem adott volna az életéért. Az ijedtségtől egyetlen komoly varázsige sem jutott eszébe, mindenét átjárta a jeges víz, és levegőt is csak akkor kapott, ha csinált magának egy kis hókusz-pókusszal. Már a Gellért-hegynél hömpölyögtek, mikor végre leszakadt a kabátja, és kiszabadult a tolatmány fogságából. Magányosan csobogott a jégtáblák között, ereje lassan elhagyta és reménytelennek tűnt a partra jutás.

Az öreg watchman szokásos körútját végezte a kikötött hajók között. Miután mindent rendben talált, megállt az egyik hajó fedélzetén és elmerülten bámészkodott. Szerette nézni a havas Gellért-hegyet, a ködből ki–kivillanó Szabadság-szobrot és a Gellért Szálló előtti fényes kavalkádot. A vízben vergődő fehér foltot nem volt könnyű észrevenni. Elsőre tova is siklott a tekintete, de a sok évtizedes berögződés már a tudat alatt is kezelte a helyzetet: ami a vízben van, az vagy érdekes, vagy fontos! Vagy neked, vagy neki! Örök törvény ez a vizenjáróknak! Agya még szinte fel sem fogta a látottakat, de a mentőgyűrű már repült a folt felé, és a dobókötél csomómentesen szaladt utána. A folt a gyűrű felé mozdult, ráfonódott. Az öreg gyorsan húzni kezdte a már sodródó mentőgyűrűt. A vizes dobókötél szinte égette a kezét. A hajóról leugrott egy lapos pontonra és odahúzta a mentőalkalmatosságot, rajta egy negyven körüli nő lilára fagyva, tépett ruhában. Lenyúlt, kihúzta a nőt a vízből, bebugyolálta a kabátjába és közben rémülten szólongatta:
- Hölgyem, hall engem!
- Szerencséd, hogy nem szólítottál „öreganyámnak”! Azt utálnám! – rebegte a nő csendesen haldokolva. – Különben miért ne hallanálak, mikor itt üvöltesz a fülem mellett? Ne pánikolj, vigyél inkább valami meleg helyre, mert itt döglünk meg mind a ketten.
- Atyaisten! – ütődött meg az öreg.
- Egy frászt atyaisten! Csak a Jótündér – zsörtölődött tovább a megmentett nő. – Na, viszel már?
A helyiségben, ahova megmenekülni tértek néhány vaságy volt, íróasztal, romos gáztűzhely és nagyon büdös. A levonult árvíz iszapszaga még áprilisban beette magát az épületbe, és a rendkívül intenzív fűtés hatására a falak önfeledten ontották vissza a tavasz e kellemetlen leheletét.
- Hívom a mentőket – tüsténkedett az öreg, és a mobiltelefonját kezdte keresgélni a nőn lévő kabátja zsebében, akit közben az egyik vaságyra fektetett.
- Ne, tapogass, te nekrofil vaddisznó! – csattant fel a nő, körülményeihez képest rendkívül energikusan – hát már félholtomban is kikezdenél velem? Rögtön szobabiciklivé változtatlak, és egy szépségszalonban tétlenségre kárhoztatva kell tűrnöd, hogy válogatott popsik izzadnak a nyergedben! Csúnya, rossz fiú!
– Drága asszonyom, távol álljon tőlem, hogy kiszolgáltatott és leamortizált hölgyekkel pettingeljek, de a megmentése érdekében szükségem van egy telefonra. Az meg a kabát zse-bében van. A kabát meg önön. Ön, pedig szinte mozgásképtelen, tehát logikusnak tűnt az elképzelés, miszerint a mobilt saját kezűleg teremtsem elő.
– Kisasszony! – mosolyodott el kedvesen a fagyott nő.
– Micsoda? Mi az a kisasszony? – értetlenkedett az öreg.
– Én, te nagyonhülye! Asszonyomnak szólítottál, de kisasszony vagyok.
– Ha már ilyen barátságosan összetegeződtünk, akkor figyelj ide, te eszement tyúk – borult el az öreg agya – itt készülsz kimúlni egy ótvaros irodában és akkor az a legfontosabb, ki minek titulál?
– Igen! Mindennek meg kell adni a módját. – próbálta csillapítani a nő a magából kivetkőzni készülő férfit – Nem tudom milyen meséken szocializálódtál (tán a Rambo hármon és a Lánc-fűrészes kettőn), de olvastál valahol férjezett tündérről? Bunkókám!
Az öreg tanácstalanul nézett körül nem tudván, magában tegyen kárt, vagy a nőt rúgja ki a fagyos éjszakába, s közben reményvesztetten rebegte: – Miért kell nekem egy nyugodtnak induló késő decemberi éjszakán agyament nőszemélyekkel kínlódnom? Mondd Uram!
Aztán a nőhöz fordult és ellentmondást nem tűrő mozdulattal kitépte a kabátzsebből a telefont, majd epésen fröcskölve megjegyezte: – Nem tudom, kisasszony mit ittál, vagy szippantottál, de most kihívom a mentőket, a rendőrséget és…
Nem fejezhette be. A nő erőlködve felkönyökölt az ócska ágyon, és egyetlen határozott mozdulattal kutyává változtatta a romos gáztűzhelyt, ami azonnal ráugrott az öregre, és kedvesen nyalni kezdte a borostás ábrázatát. Az dermedten állt, és némán tűrte a hatalmas állat tevékenykedését. Magában azonnal megfogadta, ezentúl mindig rendesen beveszi a vérnyomására felírt porokat, és lázasan kutakodott az emlékei közt, mikor is fogyasztott utoljára alkoholt? Aztán abban maradt magával, hogy megőrült.
– Jó ember lehetsz – törte meg a csendet a Tündér – általában megharapja azt, akire ráugrik. Tán te vagy az első, akit nyalogat. Na, haladjunk, mert még rengeteg dolgom van. Kérek egy jó erős és forró kávét!
– Az nincs! – válaszolt az öreg még mindig dermedten állva, hangja gépies, tekintete rémült – egy sonkás szendvicsem van, az jó lesz?
– Hülye! – durvult be megint a Tündér – forró tea sincs?
– Nincs, ezeket nem szokott csomagolni a párom, mert kifolyik az alufóliából, és úgyis kihűl.
– Hülye! – bocsátkozott ismétlésbe a Tündér, és lemondóan legyintett.
Látszott, az öreg is feladja a küzdelmet, mellyel racionális magyarázatot próbált kreálni az elmúlt percek történéseire. Bátortalanul és kérőn megszólalt:
– Drága izéke..
– Tündér! – vágott közbe a tündér.
– Drága Kisasszonytündér, gyorsan vissza kéne csinálni a kutyust, mert amikor a tűzhelyet ebbé tetszett alakítani, nem tetszett elblindelni a gázcsövet, és a gáz azóta ömlik, és kb. tíz perc múlva eléri a kritikus sűrűséget, aztán robban. Meg akármilyen szakadt is az a gáztűzhely, leltárban van, és én nem adhatok át helyette egy kutyát. Mindezt korán sem kritikaként bátorkodom felemlíteni, miért kéne tudni egy tündérnek, hogy a kutya nem gázzal működik, és nincs is becsövezve, csak az önfenntartás ösztöne munkál bennem.
– Basszus – tápászkodott fel a Tündér az ágyról, és rövid hadonászással visszacsinálta az ugrándozó ebet tűzhellyé, különösen ügyelve a gázrendszer tömörségére, majd feltépve az iroda ajtaját kilökte a szederjesedő öreget a friss levegőre. Az némán, egykedvűen ácsorgott az ajtó előtt a hóban, és már meg sem próbálta követni a körülötte zajló eseményeket.
– Bejöhetsz, kiszellőzött – mordult ki a Tündér egy kis idő után. Az öreg, mint egy robot visszatért az irodába, némán megállt az asztal mellett, és csodálkozva bámulta a Tündért, aki a közben eszébe jutott rekreációs varázsigékkel némiképp rendbe szedte magát.
– Ha adsz valami pálcafélét, csinálok magamnak egy új varázspálcát, és akkor teljesítem egy kívánságod – enyhült meg valamelyest a Tündér, látva a férfi zavarát. Az körbenézett a helyiségben, majd lemondóan legyintett.
– Csak egy kis darab vékony rézcső van itt.
– Az kiváló – ujjongott a Tündér – a réznek fergeteges a rezisztenciája a pszichoszomatikus rezgésekkel szemben, így csökken a háttérzaj, és a bennrekedt gondolatokat is lehet mozgósítani. Mohón kikapta a férfi kezéből a csövet, és azonnal megkezdte a delejezését.
– Mit kell kívánnom? – értetlenkedett a mesevilágban már járatlan öreg, aki mindenáron szeretett volna megfelelni a konvencióknak.
– Hülye! – csattant fel sokadszorra is a tündér, de aztán fékezve magát kedvesen magyarázni kezdett.                     – Megmentetted egy tündér életét, ezért te kívánhatsz valamit, amit aztán én megpróbálok teljesíteni. Általában sikerülni szokott, mert ti emberek olyan fantáziátlanok vagytok, hogy egy kezdő mágus kapacitását sem terhelitek le. Pénz és hatalom a sláger. Néha–néha valaki a bölcsességet választja, de ez ritka, mint az albínó varjú. Na, egyszer meg egy pasi a nőt akarta. Ne tudd meg mekkora balhé lett belőle. Ezrek pusztultak el, és bedózeroltak egy komplett városállamot.
– Tudom – sóhajtott az öreg – Parisz, Helené, Trója. Hát mégis igaz?
– Na, itt is megírták a helyi lapok? – nézett nagyot a Tündér – pedig nem ma volt. Akkor ne is szaporítsuk a szót, melyik kell: hatalom, bölcsesség vagy a pénz? Mi szeretnél lenni, diktátor, akadémikus, vagy pénzmogul?
– Á, egyik sem. – az öreg elmosolyodott, leült az ágy szélére, és halkan magyarázni kezdett.
– Kívánság csak egy van, de a hatalom bölcsesség nélkül maga a borzalom. Előbb bohócot, majd nyomorultat csinál az emberből. A bölcsesség pénz nélkül szintén fájó, mert tudod mit kell tenned, de sem pénzed, sem hatalmad hozzá. Ki van ez találva. A rengeteg pénz magában veszélyes. Olyan üres lesz tőle a lélek, mint egy hajléktalan desszertes tányérja, arról nem is beszélve, hogy a vagyon folyamatosan sóvárogja a hatalmat.
– Jézusom! – sápadt el a Tündér, neked is a nő kell?
– Nem, nem, az megvan. Na, látod az egy tündérmese!
– Ezt örömmel hallom – könnyebbült meg a Tündér, de fürkészőn az öreg szemébe nézett, és próbált behatolni a vergődve születő gondolatok közé.
– Vizeket látok…. tengert és óceánt…… szigetet,…. szigetet, de ez nem az óceánon van….., Csepel sziget, ….jaj neee!
– De, igen – komolyodott el az öreg – táncolni szeretnék!
– Ó, ehhez nem kell kívánságot pazarolni – próbálkozott kétségbeesetten a Tündér – szívesen ropom veled egy órácskát.
– Tudod jól, nem most akarok táncolni!
– Az még jobb – játszotta tovább a tudatlant a Tündér – ha lefut a karácsonyi hajtás egy hétig táncolok veled.
– Ne játszd a lököttet, drága istennő! Máshol, máskor és mással akarok táncolni.
– Az tetszik, ahogy szólítottál, úgy látom némiképp értesz a nőkhöz. Körvonalazódott bennem a kívánságod, de homályosak a részletek. Mondd ki, és indokold! Tudod, a kimondott szónak bizonyos dimenzióban súlya van.
– Nos, jómódú már voltam, – kezdte az öreg – ha Fortuna a kegyeibe fogad még gazdag is lehetek. A hatalom nem csábít, mert nem is vagyok elég bölcs hozzá, meg túl bölcs is vagyok, de tán hatalmassá is válhatok. Bármi lehet, ami a jövőben van. A múlthoz, azonban nélküled nem férek hozzá. Azt szeretném,…. azt kívánom, hogy végigtáncolhassam az estét egy kislánnyal 1977. február másodikán a Csepeli Munkásotthonban a Jedlik szalagavatóján!
A Tündér lerogyott az öreg mellé a vaságyra, és a fejét fogta.
– Ez tiszta őrület!
– Igen, az! – helyeselt az öreg bólogatva. – Nem megy?
– Nehéz és veszélyes. Miért nem mindjárt Mohácsot akarod átírni? – fakadt ki a Tündér.
– Azt lehet? – lelkesült fel a férfi.
– Hülye! – hűtötte le a Tündér. – Táncolni tudsz?
– Hát… nem annyira! De ez benne van a kívánságban. Tudjak!
– Ha ezt a bulit összehozom, a csodámra jár majd a komplett szellemvilág, menny és pokol és minden, ami közte van, – morfondírozott a Tündér – de ha elbarmolod öreg, akkor engem elevenen megnyúznak. Rendben, megcsináljuk! A te örömödre és a magam dicsőségére. Ez ám a kívánság! Nem egy plazma tv, vagy egy sima amnesztia. De jól figyelj, ha csak egy halvány kísérletet teszel a kislány meg….. izé, szóval megkísértésére, én azonnal galandféreggé változtatlak, és egy etióp bakter vastagbelében fogsz éhezni egész hátralévő életed során. Értetted!? Sem testben, sem lélekben, sem gondolatban nem szabad beleturkálni a múltba.
– Rendben, értettem. De ez nem csak az én örömömet szolgálja. Azt szeretném, ha ott, akkor, az a kislány nem magányos, hanem nagyon–nagyon boldog lenne! Indulhatok?
– Hülye! – említette fel a Tündér kedvenc jelzőjét, de már sokkal kedvesebben. Egészen meghatódott a kívánság érzelmi töltésén. – Ó, ti férfiak, a gatyátokban hordjátok az eszeteket! Hova rohannál? A tánchoz ruha, sőt ruhák kellenek, cipők, ékszerek, stb, stb. A nyitótáncnak koreográfiája van, annak utána kell néznem. Mindez legalább öt perc. Addig maradj nyugton, vagy mosd meg a fogad, legalább azzal ne nekem kelljen bajlódnom.
Csend borult a koszos kis irodára, mindenki tette a dolgát, a Tündér a múltat fürkészte, az öreg a fogát mosta.
– Na, összeállt a kép, – dőlt hátra elégedetten a Tündér – gyere, beszéljük át a teendőket! Úgy gondolom a keringőhöz egy 76–os Dior esküvői kreáció lenne a legmegfelelőbb, fátyol és uszály nélkül. Egyszerű nyaklánc, diadém és karkötő fehéraranyból, néhány apró smaragddal. Csak semmi felhajtás. Egy szolid Prada cipő, és a keringőt le is tudtuk. A további tevékenységhez egy egészen halvány korall színű Chanel nagyestélyit terveztem combközépig felhasítva, nyakon és a bal bokán vörös korall koszorú. Fekete cipő és kesztyű, szintén Chaneléktól. Te egyszerűbb eset vagy. Fehér tengerész egyenruha fél könyékig arany csíkokkal. Apropó, hány csíkod volt abban az időben?
– Csak kettő – sajnálkozott az öreg és megpróbált rettenetesen figyelni.
– Semmi vész – nyugtatta a Tündér – a csíkokat megvastagítjuk, a Neptunszemet megnyújtjuk és már meg is van a fél könyék. Te felöltözve érkezel, a lány cucca egy öltözőben lesz. Minden világos?
– Tudok majd táncolni?
– Tudsz, nagyon is tudsz majd, hogy esnél ki a gatyádból! Már előre irigylem azt a fruskát.
Na, indulás, és ne feledd: mindent a szívnek, semmit a kéznek! Más testrészedre gondolni sem merek! – azzal az öreg felé sújtott a volt rézcsővel, amiből a szivárvány minden színében dőlni kezdett a fény, a tér megnyílt, és mintha egy átszakadt gáton át rohanna az ár, az idő elkezdett visszafelé hömpölyögni.

A színházteremben sablonos volt a hangulat. Néhány beszabadult elsős leány a negyedi-kes fiúkat bámulta távolról álmodozó áhítattal, a harmadikos fiúk szakértő alapossággal tekintették át a negyedikes lányok felhozatalát, és részletesen elmagyarázták egymásnak, melyikkel miért nem „akarnak” táncolni. A szülők eszelősen rohangálva keresték azt a helyet, ahonnan a legjobban láthatják lassan felnőtté váló csemetéiket, a bennfentes mamák intézkedtek, a bennfentes papák a tanárokkal piáltak. Egyszóval kezdetét vette a 77–es esztendő szalagavatója. A megnyitón túl voltak, az osztályfőnökök már sírtak egy sort, és mint tyúkanyó igye-keztek együtt tartani szerte bóklászó csemetéiket.
A lány alig látott az idegességtől. A nagyközönség előtti megnyilvánulás mindig a padlóra vitte. Utált szerepelni, de a táncot imádta. Örült, mikor beválogatták a cantry buliba, de már bánta a jelentkezést. Több száz ember figyeli majd minden mozdulatát, tehát hibázni fog! Ez Murphy. Ami romolhat, az romlik!
– Te, Ildi a balforduló után hányat kell hadonászni balkézzel? – kérdezte barátnőjét, már vagy ötödször.
– Egyet sem! – magyarázott Ildi türelmesen – a jobb kezet kell négyszer felemelni.
– Istenem, csak már túl lennénk rajta! – fohászkodott reménytelenül.
Először a pezsgős poharat vette észre. Teljesen nonszensz. Hogy kerül a büfés műanyag poharak közé egy karcsú, pezsgős kristálypohár. Aztán a kezet látta meg, ami a poharat tartotta. Fehér és arany. Mi ez?! Kicsit fordult, hogy a látóterébe kerüljön a kéz tulajdonosa. Egy egyenruhás férfi közeledett felé mosolyogva. Talpig fehér, fél könyékig arany. Félre akart húzódni, utat engedni, de a férfi követte. A tenyere katasztrofálisan izzadni kezdett és az az eszelős gondolat fészkelte be magát az agyába: hogyan lehet kezet fogni ilyen izzadt tenyérrel.
– Szervusz, Kisvirág – 25 körüli férfi állt előtte, leplezetlenül bámulta az arcát, aztán a kezéért nyúlt, ráhajolt és megcsókolta.
– A rohadt életbe, legalább megtöröltem volna – gondolta a lány indulatosan – különben, meg mit nyalogatja itt a mancsomat. De a megszólítás tetszett neki.
– Még senki nem szólított így, biztosan engem keresel? – érdeklődött feszengve és zavarát csak növelte a kihagyott köszönés udvariatlannak tetsző ténye.
– Jó estét – nyögte ki végül haragosan, és kétségbeesetten nézett körbe, hova lettek a barátnői. Azok a férfi érkezésekor kicsit elhúzódtak, távolabbról bámulták érdeklődve a történéseket.
– Miben segíthetek? – tette fel a menekülő kérdést, és vegyes érzéseket váltott ki belőle, hogy a férfi szinte falja a tekintetével.
– Húsz perc múlva kezdődik a keringő, szeretném, ha veled táncolhatnám – bámult továbbra is az arcába a férfi.
– Az lehetetlen – könnyebbült meg a lány – azt csak a kiválasztott párok táncolják és hónapokkal előtte kellett ruhát bérelni hozzá. Azt nem lehet nadrágban lejteni, és a koreográfiát sem tudom.
– Tudod! Minden próbát végignéztél.
– Jó, tudom, de akkor sem lehet.
– Ha van ruha, jössz velem?
– Jaj, az nem úgy működik! – szólt lemondóan a lány. – Amíg egy ruha együtt kezd élni a viselőjével hetek telnek el, próbák és átalakítások sora kell hozzá, nem lehet hebehurgyán felkapni egy komplett báli szerelést. És mit szólna a többi pár, ha mi elkezdenénk csetleni-botlani köztük.
- Mindenki téged vár és a ruha is nagyon szeretne élni rajtad. Legalább egy pillantást futtass rá! - a fiú megfogta a kezét, és szinte futva húzta a színpad mögötti öltözők felé. Amikor a lány meglátta a ruhát, tudta, elveszett. Táncolni fog, és abból akkora botrány lesz, hogy kitiltják a galaktika összes középiskolájából. 
– Talán nem is az én méretem – próbált egy utolsó, kétségbeesett kifogást, de a fiú azonnal lesöpörte.
– Ez úgy rád van szabva, mint a bőröd, erre mérget vehetsz! Kérlek, vetkőzz, vagyis öltözz át, én kint várlak az ajtó előtt. – azzal kirontott az öltözőből. Az ajtó előtt fel–alá járkálva lassan belebújt a kisördög. Óvatosan lenyomva a kilincset finoman nyitni kezdte az ajtót és belesett. A lány már levetkőzve tett–vett, szedte össze a felvennivalót. Kicsiny mellei, mint a márvány, rezzenéstelenül állták a hajladozást, futkározást, és a két vékonyka comb, mint gazellát lökték el a karcsú testet a földtől. A látvány olyan volt, mint hívőnek az angyali üzenet.
Egy elementáris erejű fenékberúgás vetett véget az idillnek. A fiúnak a fogai is összekoccantak a mérhetetlenül durva beavatkozás hatására. Ölésre készen fordult meg, rendkívül felbőszítette, hogy megfosztották ettől a vizuális szimfóniától, de sehol senki. Teremtett lélek se közel, se távol.
– Jaj, ne! Te is itt vagy Tündér, hogy törne el a lábad!? – fakadt ki fájdalmasan. Válasz helyett az ajtó magától lassan becsukódott.
– Nem tudom feltenni ezt az izét a fejemre – hallotta a lány hangját kis idő múlva a háta mögül. Megfordult, aztán elakadt a lélegzete. Maga az esztétika állt előtte zavartan. Mint egy hófehér felhőfodor a tavaszi égen, olyan volt Kisvirág az ajtóban.
– Köszönöm Tündér – nyögte a fiú és húzni kezdte Kisvirágot a színpad felé. A táncra kijelölt párok már felálltak, csak a zenét várták.
– Ez a vacak nem áll meg a fejemen, nem tudod, mit kell csinálni vele? – a lány egyre kétségbeesettebben igazgatta a diadémot.
– Csak tedd fel és ne törődj vele! – bíztatta a fiú – majd beáll magától. Ha én fenékbe tudtam rugódni, akkor az a diadém is be tud állni! Jól mondom, Tündér!?
És úgy is lett. Mire a színpadhoz értek a fejdísz tökéletesen állt. A lány pedig nem értette miért szólítják most meg tündérnek. A Kisvirág jobban tetszett neki.
Megszólalt a zene, és kezdetét vette a kislány álma, a keringő. A párok hajladozni kezdtek, körbe–körbe keringtek a színpadon, és ahogy a hegedűk egyre emelték a hangjukat, a párok távolodtak egymástól, nőtt a kör és a hézag a táncosok között.
– Most! – szorította magához a fiú Kisvirágot, és a crescendóval berobbantak a kör közepére. A forgás vad volt, tele energiával, mégis valószínűtlenül könnyed, mint a szitakötők násza a patak felett. Olyan érzésük támadt, mint ha megszűnne a gravitáció, nem a földön siklanak, nem is a levegőben, hanem maga a zene sodorja, dobálja őket. Önfeledten röpködtek a valcer szárnyán, és értelmét vesztette egy csomó olyan fogalom, mint: most, majd, lesz és miért. Egy dimenziókon kívüli közegben lebegtek, csak a Te és Én létezett.
A fináléban ismét szűkült a kör, a fiúk térdre ereszkedtek, a lányok ruháikat szétterítve a földre omoltak. Kisvirág is készült leomolni, mivel a partnere már fél térden volt, de a fiú rászólt: – Ugorj! – A lány gondolkodás nélkül a levegőbe szökött, partnere fél térdről felállva tovább vitte a mozdulatot, és mire a lány felocsúdott már két és fél méter magasból szemlélte aggódva a többi résztvevőt. A fiú jobb kézzel a popsi alatt tartotta, ballal boka körül támasztotta a feje fölé emelt Kisvirágot. A lány érezte, minimum helytelen a szituáció, hiszen egy idegen pasi van a szoknyája alatt, aki ráadásul fogja a fenekét, de annyira elragadta a tánc gyönyörűsége, hogy nem volt képes rosszallásának hangot adni. Még a Tündér is megette a figurát, nem tűnt fel neki a combtőnél pihenő jobb kéz, csak annyit morgott maga elé: – Ha felnéz, megvakítom!
A látvány elbűvölő volt. A közönség nagy része tombolt, a kisebb irigykedett. A fiú és Kisvirág, mint fehéren izzó fáklya emelkedett ki a fekete–fehér körből. Az igazgató a tanári kar élén szemlélte minden évben a negyedikesek keringőjét.
– Rendkívüli, igazán rendkívüli!– lelkendezett – a próbákon nem is láttam ezt a variációt. Micsoda lendület, mennyi báj! És ez a kislány!? Tegnap még egy nagypofájú bakfis, ma egy kinyílt rózsa, egy igazi nő!
Az egyik tanárnő értetlenül állt a diri lelkesedésének problémája előtt. Miért van az, hogy az igazgató elvtárs a negyedikes lányokban szinte kivétel nélkül mindig felfedezi a nőt, ö meg akár pávatollal a fenekében is ugrálhatna előtte, akkor is csak kollegina marad. Szemét a világ, és rohadjon meg minden férfi!
– Igazgató elvtárs, ezt jelenteni kellene a pártbizottságnak – szólalt meg végül epésen – kicsit értek a ruhákhoz, és ezt a modellt, amit az ön által nőnek minősített tanulónk visel, láttam az egyik Nők Lapja mellékletben. Ez egy tavalyi Dior modell. Többe kerül, mint a gimnázium főépülete és a Csepel Áruház árukészletestől. Miből tellett ezeknek erre, és honnan szerezték?!
– Jaj, kollegina, mit szőrszál hasogat. Kicsit ismerem a családot, nagyon derék, takarékos népek. – füllentett az igazgató. – Ez a hacuka meg tavalyi, maga mondta. Biztosan leértékelt modell, mélyen ár alatt hozzá lehetett jutni. Kérem, ne rontsa az ünnepet ilyen csacsiságokkal!
Mialatt a tanári karban dúlt a politikai vita a Kisvirággal tovább forgott a világ. Mindenki vele akart táncolni, adták kézről–kézre, elhalmozták bókokkal. Még átöltözni is alig maradt ideje. Éjfél körül a fiú egy nagyon lassú szám közben sokadszorra lekérte.
– Lassan mennem kell – simította meg a lány arcát szomorúan. – Köszi a gyönyörű estét és a fantasztikus táncokat. De, te csak bulizz tovább, és ha végeztél a cuccokat hagyd az öltözőben. Ok?
– Persze, rendben. Én is köszönök mindent! Soha nem fogom elfelejteni ezt az estét – lelkendezett Kisvirág.
– De, sajna valószínűleg el fogod.
– Hülyéket beszélsz tengerész! Hogyan lehetne feledni egy ekkora bulit?!
– Ó, te virágos rét napos oldala – sóhajtott mélyet a fiú – tudod, a felejtésre direkt ki van találva egy izé, amit úgy hívnak: idő. Ma még meghalnál érte, holnap emlék, holnap után már keresgélni kell a múlt polcain, és előbb–utóbb elkallódik az időben.
– Micsoda? Mi kallódik el?
– Bármi – drága – bármi! Fájdalom, öröm, szerelem, gyűlölet.
– Látlak még? – hajolt kicsit hátra a lány, hogy bele tudjon nézni a fiú szemébe.
– Arra mérget vehetsz – nézett vissza elszántan a fiú – és ha egyszer valaki megcsókol a kaputokban egy tavaszi éjszakán, és ettől a lábad alól kiszalad Csepel, akkor valószínűleg valahol, mélyen a tudat alatt bekattant ez az este és ez a tánc!
Még szólt a zene, még nem ért véget az andalító szám, de a fiú elengedte Kisvirágot, és köszönés nélkül kisietett a táncparkettről, hátra az öltözők irányába.

A dohos szag volt az első, amiről érzékszervei az agyat tájékoztatták. Kinyitotta a szemét. Az irodában az egyik vaságyon kuporgott, mellette a Tündér.
– Öreg, fantasztikusak voltunk! Hibátlanul oldottuk meg a feladatot. – lelkendezett.
– Lökött vagy, Tündér – dörmögött az öreg mosolyogva – ez csak neked volt feladat. Nekem maga volt a mennyország.
– Mindegy, vén kalandor, az a lényeg, hogy nem történt semmi helyrehozhatatlan. Nyom nélkül tűntünk el a múltból. – A Jótündér határozottan megkönnyebbültnek látszott.      – Te! Mi együtt hatalmas bulikat tudnánk csinálni. Van fantáziád, de van önkontrolod is, hallgatsz a jó szóra, és ha muszáj, tudsz kreatív lenni. Hagyd itt a francba ezt a koszos kis irodát és ezt a nyomorúságos várost. Várnak a tengerek, óceánok, és ami fontosabb, a kikötők. Rengeteg jót tudnánk tenni mi együtt a világ örömére és a magunk mulattatására.
Az öreg döbbenten nézett a tündérre, aztán rettentő tiszteletlenül szólalt meg.
– Drága Tündér, te széleskörűen nehéz felfogású vagy! A sok abrakadabra lekorlátozta az agyadat. Hát semmit sem értettél meg az elmúlt órák történéseiből? Figyelj: az a Kisvirág, akivel a segítségeddel áttáncoltam azt a harmincnéhány évvel ezelőtti ékszakát…, nos, ő otthon vár! Ő a nappalom, az éjszakám, a tengerem és az óceánom. Nincs az a buli, nincs az a kikötő, ami megérné a tőle való elválást. Meg tudsz bocsátani, Istennő!?
A tompa pufogás az ágy végéből jött. Odanézve, az öreg elborzadva látta, hogy a Tündér eltökélten veri a fejét a falba.
– Ó, én agykárosodott varacskos disznó! Öreg, te bocsáss meg nekem. Tudnom kell múltat és jövőt, kicsit és nagyot, fontosat és mellékeset, egyszóval mindent látok, csak a jelen kerülte el a figyelmemet. Ok. Akkor kipipáltuk a kívánságot, én búcsúzom. Szóval nincs forró kávéd?
– Forró teám sincs. – mosolyodott el az öreg.
– A francba, ihattam volna 77–ben! Omniát főztek a büfében. – dohogott a Tündér, de már indult kifelé. – Élj boldogul, tengerész!
– Hm, ne…csak öreg! Te oktattál, veszélyes a múltban turkálni. Azért kösz. Jólesett.
A Tündér már az alsó rakpart lépcsőin suhant, mikor az öreg még utána kiáltott.
– Nem tudnál intézni egy új kocsit, a mostani már elég szakadt?
A Tündér kedvesen felemelte a jobbkarját és kézfejét ökölbe szorítva felmutatta a középső ujját, aztán eltűnt a ködben a Lánchíd felé.
Elkezdett szállingózni a hó.

Jucinak karácsonyra.