Egy új hajó „belakása” ritkán megy zökkenőmentesen. Bármilyen jól képzett a személyzet, a sors tud olyan csavart vinni az események alakulásába, ami felette áll minden tárgyi tudásnak, hozzáértésnek, és a kabarék sokszínű világába taszítja a holtra vált közreműködőket.
     72-tőt írtunk az elmúlt évezred utolsó századának novemberében, amikor is kihoztuk az m/s Adyt a herszoni hajógyárból. Odesszán bunkeroltunk*, majd átestünk Burgaszba, és megkezdte a hajó rendeltetésszerű létét. Elkezdték berakni. Ahogy gyarapodott a rakomány a raktárakban, úgy merült egyre mélyebbre a hajótest, és kezdetét vette a kiballasztolás. Ó, a ballaszt! Olyan ez a tengerészek világában, mint nagykislányoknál a menstruáció: mindenki utálja, senkinek sem jó, egy csomó vesződség van vele, de elmaradása beláthatatlan következményekkel járhat. Ilyenkor a chief* matekozik, tervez, igyekszik összehangolni a beáramló rakomány súlyát a kiáramló víz köbmétereivel, a géptisztek lavórnyi szelepeket tekergetnek, szivattyúkat motiválnak, a hajóács pedig rezignáltan és véget nem érően szondázik*. Én, mint vadonatúj gépaszi*, nem vehettem részt ebben kiemelt precizitást igénylő társasjátékban. Mivel – szerintük – semmihez sem értettem (amúgy igazuk volt), általában semmiben sem vehettem rész. Akadt azonban két felelősségteljes munka, amit következetesen rám bíztak: a gépház mosás és festés. Na, ebben a témakörben elhalmoztak tennivalóval. Mi a szarból gondolták, hogy ehhez értek? Szóval éppen az édes- és tengervíz hidrofor tartályokról mostam le Herszon porát, mikor beállt a krízis. Elakadt a ballaszt eddig meghitt csobogása. Elborzadva figyeltem a felmosó vödrömet szorongatva, ahogy az általam ájulásig tisztelt géptisztek tanácstalanul bujkálnak a csövek között, reményvesztetten tekergetnek szelepeket, és odaadóan rugdalják a szivattyúkat. Futótűzként terjedt a hír: nem tudjuk kiballasztolni az after peak*-et. A műszaki értelmiség halálközeli állapotba került, mert, ha a ballaszt elakadása miatt le kell állítani a rakodást, az jelentős, keményvalutában fizetendő kiadást jelent a cégnek. Rohanvást jött a capo*, az első géptiszt (Mazsi) és a két orosz (szovjet) garanciagépész. Kiteregették az összes csővezetékekkel kapcsolatos rajzot, átnézték a szelepeket, szivattyúkat, és mindent rendben találtak. Elméletileg többszáz köbméter/óra intenzitással kellene távoznia a ballasztvíznek, de azt a qurva gyakorlatot sehogy sem sikerült összehozniuk az elmélettel. Mivel napokkal ezelőtt az egyik tankban találtak egy dugulást okozó pufajkát, megszületett a döntés, itt is dugulás van, tehát le kell bontani a szívócsövet és kipiszkálni a dugulás okát. Három gépmester és rengeteg szerszám indult végrehajtani a kétségbeesés szülte ötletet.Ekkor sodort sorsom a nyomorúság határára. Ekkor tévedt a capo tekintete a sarokban vödröt szorongató aszira, és úgy döntött, a hidroforok tisztán tartása várhat. Első a ballaszt.
– Menjen maga is velük! – írta felül az első géptiszt mosogatásról szóló utasítását. Úgy esett ki a kezemből a vödör, mint részeg száján az őszinte szó, és büszkén rohantam a gépmesterek után megmenteni a hajót. Nem volt könnyű megközelíteni a megbontandó csőcsatlakozást. Be kellett lépni a tunelba*, onnan egy függőleges létrán felmászni egy szinttel feljebb a kb. 1x1 méteres búvónyíláson át, majd felmászni a helyiségben lévő fekália* tank tetejére, és már ott is volt előtted a 350 mm-es cső, ami becsatlakozott a falba. Ott kezdték el bontani a fiúk a csőcsatlakozást. Nagy rutinnal távolítottak el egy rövid csőszakaszt, és víznek nyomát sem leltük.
– Hozz néhány méternyi drótkötelet, megpróbáljuk feldugni a csövön! – adta ki az utasítást az egyik mester, és még utánam szólt, – tudod hol vannak?
Persze, hogy tudtam, hiszen velem rámoltatták el. Minden szart nekem kellett szétszortírozni az új hajó berendezésekor, ők csak megmondták hova tegyem. Mentem, kerestem egy megfelelőnek tűnő drótkötelet és indultam vissza. A capo ott futott mellettem és aggódva érdeklődött a fejleményekről.
– Cső lebontva, víz még sehol. – tájékoztattam a legjobb tudásom szerint, aztán döbbenten megtorpantunk. A tunelban lévő búvónyílásból – ahol fel kéne másznom – teljes terjedelmében szakadt a víz. De nem ám csak úgy átbukott a peremen, hanem mint a vízesés, dőlt megállíthatatlanul. Uramisten, fent emberek vannak, nyilallt belém a rémület, és engem várnak a szerszámmal. (Senki nem volt veszélyben, mert az a szűk járat tovább folytatódott a hajó felső szintjéig, ez volt a gépház vészkijárata, a drótkötél, pedig okafogyottá vált. De én ezt akkor és ott nem tudtam.) Nagy levegőt véve belevetettem magam a vízesésbe és a létrafokok segítségével igyekeztem felúszni a vízfalon. Ostoba módon figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy a novemberi Fekete tenger hőfoka 10-12 C⁰ körül lehet. Ahogy felvettem a vízzel a bőrkontaktust a szívem visszafelé indult el, és az agyam lázasan kereste a megmaradás lehetőségét. Azt csak remélni mertem, hogy a nekrológomban nem az lesz: 
- „Szerencsétlen megfulladt a fekália tank alatt.”
Valami fennköltebb megközelítést tudtam elképzelni, pl:
- „Elesett, miközben testével fogta fel a Sors hajóra irányuló csapását.”  
Szerencsém volt. A felső szinten a víz mélysége nem haladta meg a 30 cm-t, így szinte azonnal a felszínre bukkantam és nem túl megnyugtató látvány tárult a szemem elé. A lebontott cső helyén a falból 350 milliméter átmérőben, igen jelentős nyomással tört elő az eddig hiába keresett ballasztvíz. A gépmesterek heroikus erőfeszítéssel igyekeztek visszaügyeskedni a csövet a helyére.
– Nagypajszereket hozzál! – kiáltott felém az egyik bugyborékolva, és én indultam vissza a vízeséshez. Nagylevegő, lemászás. Mazsi pont akkor érkezett vissza valahonnan, amikor kiúsztam a tunelből. Nagy hangon újságolta a caponak:
– Van még egy tolózár a szívócsövön a kormányszektorban, ami nem szerepel a rajzokon!
– Kinyitottad?! – kérdezte a capo lemondóan – mi meg lebontottuk a szívócsövet. Ekkor vett észre Mazsi engem, meg a zuhatagot. A honi hajózás történetében valószínűleg ember még nem látta Mazsit olyan gyorsan futni, mint az ott jelenlévők. Többen szavahihetően állítják, hogy az első emelet magasságában hangrobbanás is képződött. Percek múlva elapadt a zuhatag és lassan konszolidálódott a helyzet.  
Röpke másfél óra elteltével visszaszereltük a csövet, újra kinyitották a titkos tolózárat, és egy fél nap késéssel folytatódhatott a ballaszt. A capo elvonult a gépmesterekkel ünnepelni a győzelmüket a balsors fölött, én meg ott maradtam Mazsival a szivattyúk mellett.
– Most mit csöpögsz itt nekem szemrehányóan? – mordult rám sértődötten.
– Nem szemrehányóan, csak úgy csöpögök. – vontam meg a tocsogósra ázott vállamat.
– Na húzzál fel a zuhany alá, vegyél egy qurvaforró fürdőt, aztán menj be a kabinomba, a fricskóban találsz egy fél üveg vaskát*, azt húzd meg alaposan. Az egészet meg ne idd, mert megöllek. Este szükségem lesz rá.
A nap igazi hőseit itt hagyták a csatatéren száz sebből vérezve. Mazsinak a lelke és az egója sérült, én meg fáztam. Mentem, zuhanyoztam, aztán ittam.  

Csillagozott fogalmak magyarázata:
1. Bunkerolás – hajó üzemanyag felvétele
2. Chief – a fedélzeti első tiszt megnevezése
3. Szonda – a tankok folyadékszintjének mérése
4. Gépaszi – gépápoló
5. After peak - a hajó leghátsó ballaszttankja
6. Capo – gépüzem vezető
7. Tunel – tengelyalagút
8. Fekália tank – a hajó szennyvizét összegyűjtő tank
9. Vaska - Whisky