Na, végre! Behajóztam. Innentől az Isten sem mossa le rólam, hogy valódi tengerész vagyok. Jó, igaz, csak nyári gyerekként, iskolaszünetben, egy útra szálltam be az m/s Újpestre, de attól a tengerész még tengerész! Kóstolgattam is a szavak ízét-súlyát, ha a lányok kérdik, ki vagyok: – hááát, tengerész – szólok majd mintegy mellékesen, és figyelem, ahogy a bugyijuk centikkel lejjebb csúszik az áhítattól. 16 éves voltam és szerelmes. Mindenkibe. 1970-et írtunk, javában dúlt a szexuális forradalom, és én úgy éreztem, nekem mindenképpen a barikádon a helyem.
Szóval a család feltett a vonatra a Nyugatiban, és én indultam Rijekába tengerésznek. Apám, aki jó nevű szakács volt a flottánál és számos baráttal bírt a világcsavargók között, rábízott nagy haverjára, a Feribácsi nevű fedélzetmesterre. Na, az tette is a dolgát odaadóan, anyatigrisként óvott minden olyan mozzanattól, ami megzavarhatta volna a vakációmat. A "hatalmasnak" tűnő hajó, szinte "véget nem érő fedélzetén" a horgonygépet kaptam feladatul, azt kellett piketálnom naphosszat. Ez azt jelentette, hogy a hajóorrban kalapáltam a rozsdát, és közben gyönyörködtem az Adria, majd a Földközi tenger mindennapjaiban. Gyakran el is hagytam a piketálást, csak támaszkodtam a murádának, bámulva a kék-fehér végtelent. Egyik nap a harmadik tiszt ballábbal kelhetett fel, mert beleordított napfénytől ragyogó reggelembe, amikor szintén a tengert vizslattam:
– Hé, ott elöl, magának nincs munkája!? – szólított meg epésen, a hídról lekiáltva. Nem tudta olyan gyorsan megbánni a dolgot, amilyen hirtelenséggel történtek a továbbiak. Feribácsi fúriaként rontott ki a festékraktárból, és rendkívül magas színvonalon kezdte alázni a nálam csak pár évvel idősebb tisztet:
– Miért nem tudsz elmenni abba az ápolatlan, virágok illatától messzire sodródott, szőrét vesztett pcsába?! A gyerek azt csinálja, amit én mondok neki, te meg húzzál vissza a kormányállásba és radírozzál ki valamit a térképről. Na!

Az út során többet nem firtatták teendőim mibenlétét. Aztán, ahogy lenni szokott a kelet-mediterránban bóklászó hajókkal abban az időben, egyszer csak befutottunk Beirutba. Ó, Beirut! Az 1001 éjszaka minden csodája rám szakadt ott, kivéve a háremben zajló eseményeket. Az ilyesmiket Feribácsi gondos pótapaként kihúzta a bédekkeremből. Miután megvolt Baalbek, söröztünk a cédrusok alatt, (Feribácsi megesküdött Brezsnyev anyjának az életére, hogy Csontváry ezek közül a fák közül vitte vászonra az egyiket, világhíressé téve Libanont, a cédrust és önmagát) majd megtekintettük Beirut nevezetességeit. Egyik délután Feribácsi diszkréten berúgta a kabinom ajtaját és barátságosan, de ellentmondást nem tűrve szólt: – Na, dobáld le a melós hacukát és öltözz fel rendesen! Most megismertetünk Beirut igazi nevezetességével, a fokhagymás csirkével. A hajó mellett fogtunk egy taxit (mindig volt), bezsúfolódtunk vagy hatan (a libanoni bérkocsikban nem létezett számszerű limit), és elindultunk a jó nevű étterem felé. A csirke, az valóban isteni volt, a kiszolgálás olyan amilyet egy béketáborból érkezett kölyök elképzel a mesés keletről. Egy fickó végig ott állt az asztalunk mellett, és ha cigarettahamu, vagy morzsa leesett a földre, ő azonnal felseperte. Folyamatosan hat pincér keringett körülöttünk – mindenkire jutott egy – tálaltak, töltöttek, hoztak-vittek, újratöltöttek. A csirke után söröztünk. Én is kaptam egy üveggel és az egyik matróz srác megkínált egy cigivel. Marlboróval! Bátortalanul az öregre néztem, az legyintett: – na, jó most az egyszer, a baromfira. – Mintha egy Hoyo de Monterreyt pöfékelnék, úgy szívtam a cigit és aprókat kortyoltam a sörből, hogy tovább tartson. És ekkor megláttam. A szűk utca másik oldalán egy fényes üzlet kirakatában megláttam. Szóltam az öregnek, átszaladnék a szemközti boltba megnézni valamit. Kicsit morgott, tiltakozott, mondván a bazárban olcsóbb, és itt tán alkudni sem lehet, de aztán beleegyezett, és csak annyit fűzött
hozzá, ő inkább itt maradna a sörével. Megbeszéltük, mentem. Beléptem az igen elegáns üzletbe és ott nyomban eltörpültek Baalbek oszlopai, jelentőségüket vesztették a ciprusok, a galambok sziklája és az Al Amin mecset, mert a kirakatban vakítóan tündökölt egy vérpiros mikrokord farmer Levi Strausséktól. Azonnal hoztak egyet a méretemben, adtak hozzá egy virágmintás inget is, hogy azzal próbáljam. Édes jó istenem, ...ott álltam a tükör előtt 16 évesen, és véleményem szerint úgy néztem ki, mint Jimmy Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison együttvéve. Legalábbis első ránézésre. Szinte rögtön saját magam hatása alá kerültem és láttam önnön valómat, amint Szörényi Levente felnéz rám. 1970-et írtuk. Szerencsére ki tudtam fizetni a nadrágot és büszkén-peckesen átvonultam az út másik oldalára.
 Visszaérve az asztalhoz azonnal kezdetét vette a szertartás, amin minden újonc hajózónak át kell esnie, ha vásárol: - mit vettél, átb..sztak, ennyi pénzért már újat is kaphattál volna, miért nem azt hoztad el amit kifizettél? Tisztában léve frissen szerzett tulajdonom eszmei értékével, könnyedén felülemelkedtem e kicsinyes zrikáláson, és büszkén előhúztam a csomagból a vérpiros mikrokordot. Néma, döbbenet szülte csend borult az asztaltársaságra, amit csak Feribácsi tört meg, amint ültéből megugrotta a cukaharát.
– Én Uram Istenem, mit vettél gyerekem! – jajdult fel fájdalmasan.
– Egy mikrokord Levi’s-t. – igyekeztem kimerítően tájékoztatni az öreget.
– De, …hát ez a gatya piros! Mi a szar vagy te, huszárfőhadnagy? – fogta a fejét és sopánkodott tovább – De nagyon kár értem, még mennyit élhettem volna, mennyi öröm várna rám!
– Mi baj van, Feribácsi – ütődtem meg az öreg jajongásán – mi veszélyezteti az életét?
– Hogy-hogy mi? Csak nem gondolod, hogy apád életben hagy engem, amikor majd hazaállítasz ebben a gatyában?! De megérdemlem, miért nem tudtam veled menni abba a qurva boltba? Pávatollat nem adtak hozzá, amit majd a seggedbe tűzöl, mikor felveszed ezt a piros nadrágot? Vigyük vissza, talán visszaadják a fele pénzt! – fogta könyörgőre a dolgot. Én hajthatatlan voltam, ragaszkodtam a szerzeményemhez, és vért izzadva próbáltam körülírni azt a fogalmat, amit ma három  szóval el lehet intézni: EZ QURVÁRA TRENDI!
Epilógus:
Feribácsinak, mint mindig, most is igaza lett. Apámat újra kellett éleszteni a Levi’s láttán. Maga elé bámulva, monoton hangon diktálta a nadrággal kapcsolatos tudnivalókat, mikor végre visszajött az orgánuma: – családi összejöveteleken nem viselheted, ha együtt megyünk vendégségbe, nem viselheted, iskolába nem veheted fel, és ha az utcán összefutunk és ez a gatya van rajtad, azonnal letolod, és inkább alsógatyában jössz tovább velem! Hát így lett a Wekerle telepi ház lépcsőháza az öltözőm. Otthonról elindult Józsi és a lépcsőházból már Bob Dylan, vagy Jim Morrison ment tovább a suliba. Na, és azt ne mondja nekem senki, hogy nem a ruha teszi az embert! Mire a széleskörűen és sokrétűen intellektuális pasikból előtört az ő nagyon mély, anyagtalan és spirituális jelenlétük, addigra az én piros nadrágom rég lefölözte a csajok javát, mind a bulikon, mind a kirándulások alkalmával.