Igaza volt Jucinak! Az ő tengere jelentős mértékben különbözik az általam ismert kékségtől. Ezzel a ténnyel egy nyugágyban fekve szembesültem, ami a szálloda strandján terült el. Itt nincs „pilót a hajón”, nem tépi a haját az első tiszt, hogy: „- csinálj valamit, lassan megy ki a ballaszt!”, és nincs barbamorgás: „- tegyetek még rá, mert sosem érünk oda!” Itt csak szellő van, tenger és Juci. Béke. Szeptember közepére szinte teljesen kihalt a fürdővendég nevű állatfaj, és mi zsúfoltságmentesen élvezhettük a lét mámorító perceit.

Valószínűleg a hotel is erősen tartalékos felállásban üzemelt, mert az érkezés tartogatott néhány szakszerűtlen, de utólag vidámnak tűnő momentumot. A recepciós hölgy minden bizonnyal kelmefestő és kódexmásoló jövedelmét egészítette ki a hotel bejáratánál kuporogva. A lelkére köthették, legyen udvarias. Ezt maradéktalanul betartotta, de ezzel ki is merült minden hoteltani ismerete. Érkezéskor számos kedves mondat kíséretében – ami csak Jucinak mondott valamit – kezünkbe nyomta a kulcsokat és nagyon elégedett volt velünk és magával is. Mi ezt már kevésbé mondhattuk el, mikor beléptünk a második emeleti apartmanunkba. Egy picike lyuk, középen egy összetúrt gyermekággyal.
- Ezért volt ez ilyen olcsó! - nyilallott belém fájdalmasan a felismerés, de nem maradt időm vergődni az önsajnálat reményt veszejtő mocsarában, mert Juci feltépte az asztalon lévő telefont, és beszélni kezdett. De, hogy! Tulajdonképpen nem is tudom mivel fogta a készüléket, mert mindkét kezével igen intenzíven gesztikulált. Nagyon nem szerettem volna a vonal másik végén lenni! Alig fejezte be lendületes mondandóját, megjelent a textilfestő és még nálunk is jobban meglepődött. Határozottan állította, ilyen szoba nincs is a hotelban, nem érti ez miként kerülhetett ide. Azonnal átnyújtott egy másik kulcsot és továbbra is udvarias maradt. Na, ez a lakosztály, ahova a kulcs segítségével jutottunk, már kifogástalannak tűnt. Amerikai konyhás nappali, francia ágyas háló, kádas-zuhanyzós fürdő és az erkélyről kilátás az Adriára. Juci a bőröndök tartalmát kezdte szortírozni a szekrények között, én a hűtőt, a mikrót, tv-t és a gáztűzhelyt üzemeltem be. A gáztűzhelynél elakadtam. A próba során a szikra előírás szerűen pattogott, de a gázrózsa nem fogott tüzet. A folyadékok és gázok áramlástanában szerzett sokéves tapasztalatom azt sugallta, itt valami nem enged szabad folyást a gáznak. Követve a csövet, a tűzhely alatti szekrényben találtam egy sárga golyóscsapot. Elzárva! - Na, meg is van a hiba! – ittam korán a medve bőrére és diadalmasan megnyitottam az apró akadályt. Semmi. Rendben, a női szívek jelentős hányadát már nem én lobbantom lángra, de, hogy egy qurva rezsóval se tudjak összemelegedni, az már sok. Gondoltam, talán a szállodai tűzhelyeken van valamiféle „gyerekzár”, vagy egy biztonsági inyorátor, amit gyújtás előtt inyorálni kell. Segítségre volt szükségem. Felfelé jövet a folyosón hangokat hallottam az egyik lakosztályból, és az ajtó előtt kellemes ételszag terjengett. Vagy főztek, vagy melegítettek valamit. Mindkét esetben használniuk kellett a tűzhelyt. Udvariasan benyitottam hozzájuk tanácsot kérni. Egy német család tartózkodott az ajtó mögött és társasjátékoztak. Először majdnem azt kérdeztem tőlük: - ezért jöttek Velence és Verona szomszédságába, az Adria partjára, hogy a második emeleten társasjátékozzanak? De inkább előadtam jövetelem igazi célját, ami a családfőnél azonnal megértésre talált, és örülve a társasjátéktól való szabadulásnak, azonnal a segítségemre sietett. Indultunk is mihozzánk miközben véget nem érő szóáradatot zúdított rám. Németül! Talán az időjárásról, talán a nőkről, esetleg a családról beszélgettünk, én tudatosan kerültem az olyan szófordulatokat, mint panzer tiger, Kursk, vagy Stalingrad (kb eddig terjed német nyelvismeretem), mert nem akartam önbecsülésében devalválni, mielőtt megoldja a problémámat. Frissen szerzett ismerősömmel berontottunk mihozzánk, határozott léptekkel a tűzhelyhez penderült, kitárta az alatta lévő szekrény ajtaját és diadalmasan a kis sárga szelepre mutatva elzárta azt. Itt vesztettem el a német felsőbbrendűségbe vetett hitemet. Szegény „Hans”-nak érkezéskor valószínűleg elmagyarázták: - a kicsi sárga csapot el kell fordítani! Ezt ő német precizitással memorizálta is, de arra nem volt felkészítve, ha már valaki egyszer elfordította azt, akkor ő az újabb beavatkozással visszazárja. Jelen esetben ez történt. Megköszönve „Hans”-nak a meddő fáradozást, Jucihoz fordultam: - Kérlek, hívd újra kelmefestő ismerősödet, mert idegállapot közeli szituációba sodródtam! Juci rövid és szakszerű telefonbeszélgetése után szinte azonnal megjelent egy fiatalember, talán a bölcsészkarról, aki fizetős egyetemének költségeit próbálta itt előteremteni, és igyekezett üzembe helyezni kudarcaim tárgyát. Mivel abszolút nem értett a szóban forgó berendezéshez, az erre a célra rendszeresített protokollt követte, és a gázrózsákat levéve a fúvókákat kezdte tisztítani egy speciális bronz drótkefével. – Nincs gáz! – próbáltam a segítségére sietni, majd kértem Jucit fordítsa le tanácsaimat a fiatalember számára. Na, ez sem sült el jól. Nehogy, már a nő mondja meg egy latin hímnek, az élet nagy kihívásai esetén mi is a teendő. Majd ő tudja! Előkapva mobilját több hívást is kezdeményezett, gondterhelten tárgyalt és …..ekkor megoldottam a problémát: - Bertuccsó menjél már a pi..ába és nyisd ki valahol azt a rohadt gázt! – förmedtem rá magyarul és határozottan. Meglepetésemnél csak megelégedésem volt nagyobb. „Bertuccsó” levette a füléről a mobilt, kiment az erkélyre, félrehúzta a faltól a rattan bútort és kinyitotta a mögötte megbúvó sárga csapot. Azonnal lett gáz. Köszönt és távozott. A dolog szépséghibája, hogy minden bizonnyal nem az én szakszerű útmutatásomnak tett eleget, hanem telefonon kapott segítséget.
A következő pillanatban Jucival már a tengerparton voltunk. Mint a „nyál” filmekben, futás közben kapkodtuk le magunkról és dobáltuk szét a göncöket, majd estünk bele a rég várt tengerbe. A viszontlátás nagy mélységekből túrt elő képeket. Csak villanások. Egy kiskrapek, tizenhat alig múlt, a rijekai gyorson az üvegre tapadva vár, és a hegyek hirtelen elfogyva az ablak elől, bemutatták milyen a szerelem első látásra. Hosszú idő után most újra itt. Együtt velük. Juci kedvesen bemutatott minket egymásnak, mi úgy tettünk, mint akik először találkoznak és hármasban hancúroztunk tovább. Kis idő múlva én kimentem a vízből, kettesben hagyva őket, had beszéljenek ki a hátam mögött. Biztos volt mesélni valójuk egymásnak. Aztán Juci is kijött, kagylóhéjat keresgélt a homokon, én az említett nyugágyon hanyatt fekve gyönyörködtem benne, ahogy szökdécsel, futkos, nevet, hol a parton, hol a vízben. Pedig épp a másik szerelmével pettingelt. Csak picit voltam féltékeny.
Késő délutánra a szellő összeszedte magát, mint kamasz fiú a nagylányok előtt, és igyekezett férfinak látszani. Apró vihar kerekedett, a szél űzte hullámok fontoskodva futkostak a partra, de hamar elhaltak a homokon. Velence felől zivatar is közelgett, amit már a szálloda erkélyéről tekintettünk meg. Ez a nap a pihenésé volt.

Amikor tánc a lépte...

Juci gyűjteménye.

Amikor a fény öleli, a tenger és én bámulunk féltékenyen.

Szóltam Jucinak, begázolok kicsit a vízbe, figyeljen addíg a sörömre. Nagyon komolyan vette a kérést.

Kicsit viharosodik...

...de Juci táncol tovább.

Alkonyodik. A zápor is elvonult.