Ádám a kanapé előtt, a földön ült és nagyon nyomorult hangulat lengte körül. Azzal tisztában volt, az imént szarta el egész hátralévő életét. A szív és az ész összecsapását az ész nyerte, és ez Ádámot elbizonytalanította. Hogyan folytassa?! Mert ész nélkül lehet élni, – rengeteg hülye bolyong a világban boldogan – de a szív hiánya megkérdőjelezi a továbbiakat. Tán mélyen rögzült cinizmusa átsegíti ezen a buktatón is.
                                                                                            *

Unalmas, lélekölő estének ígérkezett az előtte álló néhány óra. A céges buli Ádámot csak addig kötötte le, amíg megkapta a rá kiporciózott bónuszt, majd kerülve a feltűnést kióvakodott a folyosóra, és céltalanul bolyongva próbált értelmet találni további ittlétére. A reménytelenséget az egyik terem nyitott ajtaján át kicsordogáló halk zene oldotta valamelyest. Ádám bizakodva lesett be. Odabent egy fiatal nő tett-vett, valamiféle prezentációt készített elő, projektorokat állított be, laptopokat élesített, és jegyzeteket rendezett össze. Ez eddig teljesen hétköznapi kép lett volna egy előadóterem miliőjében, de a lány mindezt táncolva művelte. A nagyteljesítményű hangszórókból Sarah Connor csendesen sírta világgá: … „from Sarah with love”, és a lány erre a melódiára ringott-lépkedett valami ismeretlen koreográfia szerint. A kezei is részt vettek a balettban. Mikor az egyik foglalt volt – az egérrel matatott, miközben a monitort figyelte – a másikat emelte-ejtette, köröket rajzolt a levegőbe, majd előre mutatott. Mindezt zavarba ejtő természetességgel, mintegy zárójelbe téve művelte. Ádám először csak érdeklődve figyelte, majd teljesen belefeledkezett a lányba. Aztán, amikor már kellőképpen átitatódott a látvánnyal, óvatosan lerúgta a kopogós, bőrtalpú cipőjét, zokniban beóvakodott mögé, és táncolni kezdett vele. A lány egyelőre semmit nem vett észre, ringott tovább, csak úgy önmagának. Ádám manuális és szellemi reakcióideje is olyan szédületesen gyors volt, hogy simán követni tudta a tán nem is létező koreográfiát. Egészen a piruettig. Amikor a lány ki akarta pörögni Sarah fájdalmas sikolyát, egy férfit talált a háta mögött, mélyen a komfortzónáján belül. Hirtelen hőkölt meg. Forgásban lévő lábai nem tudták követni felsőteste elhajlását, így egy halk sikoly kíséretében, néhány széket magával rántva hanyatt esett. Ádám előbb aggódva, majd érdeklődve figyelte, amint a lány felcsúszott szoknyában, szétvetett lábakkal fekszik előtte. Kamaszkorából visszamaradt macsópalánta ocsmányságával jegyezte meg:
– Voltak már gyors sikereim a szépasszonyok világában, de tánc közben, a parketten még senki nem kínálkozott fel nekem – mutatott mosolyogva a lány eséstől szétvetett combjaira. Az ijedten kapta össze a lábait és kétségbeesetten próbált felállni. Tűsarkúban, rövid szoknyájú kosztümben ez felejtős próbálkozásnak tűnt anélkül, hogy ismételten ne rámolna ki mindent a kirakatba. Robbanás közeli állapotban feküdt a földön felkönyökölve. Ádám mögé lépett, felrántotta a földről, befordította maga felé és különösebb érdeklődés nélkül kérdezte:
– Megütötted magad?
– Meg, baromira meg, pedig téged szeretnélek! – sziszegte tehetetlen dühében a lány.
– Rendben, üss meg, essünk túl rajta, aztán lehetünk még barátok is. Ádám egy alkarból indított könnyed női pofonra számított, de táncpartnere kicsi szívének minden idegességével gyomron vágta. Előbb csak meggörnyedt, de aztán nyögve leesett a földre. A székekig már nem jutott el. Energiáinak java részét gyomortartalmának megőrzésére kellett fordítania. Szemrehányón nézett fel a lányra, aki emelt hangon folytatta a társalgást:
– Megtennél nekem egy szívességet, ha már ilyen hirtelen pertuba keveredtünk?
– Bármit, istennő, bármit!
– Kérlek, nagyon kérlek, dögölj meg! Lehetőleg kínok közt! Nem baj, ha tovább tart, türelmesen kivárom – azzal kiviharzott a mosdók felé elvégezni néhány rekreációs műveletet viharvert megjelenésén. Ádám, pedig visszavéve a cipőjét a hátsó sorokban leült egy székre, ami az egyik álló plakát takarásában volt. Hallgatta a zenét és várt.
                                                                                           *
Lassan szállingóztak a meghívottak, mindenki kereste a névre szóló helyét. Az asszisztensek előzékenyen kísérték székeikhez a vendégeket.
– Láthatnám a meghívóját, uram? – állt meg előtte egy negyven körüli formaruhás nő.
– Velem nincs gond, én már a helyemen ülök – próbált nagy hangon jópofizni Ádám.
– Ez még lehetne igaz is, de azért nem az, mert ez a személyzet részére fenntartott szék, és történetesen az én helyem – rótta meg kedvesen mosolyogva a nő.
– Ó, elnézést, csak egy kis türelmet kérek, rögtön jön a barátom, nála van az összes belépő – próbálkozott tovább Ádám.
– Semmi probléma, addig fáradjon ki a folyosóra, ott kényelmes fotelek vannak és kávét is felszolgálnak a várakozóknak – mutatott a nő a sok ajtó közül az egyikre.
Ádám felállt, belekarolt a rendezvényasszisztensbe, és húzni kezdte az ajtó felé: – Rendben, menjünk!
– Hova? – kérdezte bizonytalanul a nő.
– Hova, hova, hát a folyosóra! Csak nem képzeli, hogy itt hagyom magát, mikor végre szóba elegyedett velem? – válaszolta Ádám. A nő lemondóan legyintett, majd a székre mutatott. – Jól van, üljön vissza! …Amúgy ki is mentem volna veled, Kis Vuk, ha nem várna otthon két gyerek – azzal elviharzott egy házaspár felé, akik tanácstalanul bolyongva már a második kört tették a teremben.
                                                                                        *
Ádámnak a prezentációkból szinte semmi nem jutott el a tudatáig. Előadók, művészek és fontos emberek jöttek, valamiről beszéltek, majd elhagyták az emelvényt. Hallotta a szavakat, értette a mondatokat, de azok nem álltak össze mondanivalóvá. Várt. A lány a rendezvény vége felé következett. A művészet és a politika összefonódásának veszélyeiről beszélt, vetített, zenélt, messze felülemelkedve a napi politika útvesztőin. Mint ha egy műholdról közvetítene. Körülbelül ennyi ragadt meg Ádámban a dolog szöveges részét illetően. De a formák lenyűgözték. A lány nem szép volt. Annál sokkal több. Érdekes, figyelemfelkeltő, vagy inkább lenyűgöző. Nem lehetett nem rá figyelni, pedig a mondandó Ádám számára indifferensen hangzott. Érdeklődésének tárgya nagyon karcsú volt. Mintha a lézerfényre húztak volna sötétkék kosztümöt. De lézer nem lehetett, mert a kosztüm a megfelelő helyeken finoman domborodott. A fény erre képtelen. Isten patikamérlegen mérte ki a nőt. Kevesebb bántó lett volna, több meg már sok. Ezekben a pillanatokban vált világossá Ádám számára a „tökéletes” fogalmának szakszerű kibontása: Pont elég! Mindenből pont elég.
Lassan véget ért a műsor, és elhangzott az ilyenkor szokásos, utolsó mondat:
– Van valakinek kérdése?
Ádám felállt, kilépett a plakát takarásából és kérdezett:
– Meghívhatom egy pohár borra a büfé kávézójában, Istennő?
A lánynak eltűnt a protokolláris mosoly az arcáról, és apatikusan fordult a rendezők felé.
– Kérem, vezessék ki az urat a teremből, mielőtt elkezdem hozzávagdalni a mozdítható berendezési tárgyakat.
– Úgy vélem ez nemleges válasz – vonta meg a vállát Ádám és kisétált az előadóból.
*
Első ötlete a hazamenetel volt. Nem rendelkezett túl sok kudarcélménnyel a hölgyek világából, a meglévőket is a helyén kezelte, és csak a jóizlés kedvéért mellőzte a „leszarom” kifejezést az illúzióvesztésekkel kapcsolatban. Most mégis megtorpant a recepciónál. Gondolta, ad még egy esélyt magának. Gondolta, kicsit visszavesz alapértelmezetten arrogáns létformájából, és a lézerfény derekú kedvéért eljátssza az érző lélek figurát. Várt. A lány nem jött. Mikor megunta a nem történik semmit, visszalépcsőzött az előadóba. A terem üres, a felszerelések összerámolva, bedobozolva, és már a takarító személyzet is elhagyta a helyszínt. A lány pont akkor lépett ki a mosdóból, mikor Adám megfordult. Szeme kisírt, arca nyúzott, vállai előre estek. Sikoltott róla a nyomorúság.
– Uramatyám, mi történt veled, Istennőm? – bukott ki a ritkán tapasztalt együttérzés Ádámból.
– Tudod fiú, most csakis te hiányoztál! – sírta el magát újra a lány. Nincs nálad valami, amitől gyorsan halott lehetek? Bár a puszta jelenléted is komoly inspiráció.
– Ejnye, ifjú hölgy, én a megoldás szoktam lenni a bonyodalmak során, nem a probléma! Ha rámutatsz fájdalmad tárgyára, már bontom is az ellenszert – bíztatta Ádám a lányt.
– Cserbenhagytak, elárultak, és ki fognak rúgni a cégtől – hüppögte a lány. Kölcsönkérték a céges autómat, azt mondta a barátnőm, élete randijára kéne begördülni vele, aztán összetörték, és most nem tudnak jönni értem és a cuccokért. Fél óra múlva bezárnak itt mindent, és a kb. hatmilliót érő felszerelést ki kell hordanom az utcára. Taxival nem vihetem Fehérvárra a kacatot, amúgy be sem férne.
Ádám elmosolyodott. A lány már fel sem vette, közönyösen érdeklődött:
– Ezen te röhögsz, te érzelmi fogyatékos?
– Nem, csak megkönnyebbülten mosolygok. Már azt hittem tényleg baj van.
– Ez neked nem elég, te…
– Csitulj, nagyarcú hölgy, és kezdjük hordani a cuccaidat a lifthez. Közben diktálom a megoldást: leviszünk mindent a portára, odaállok a bejárathoz a kocsimmal, berámolunk és pár perc alatt odaautózunk hozzám. A kacatjaid megalszanak a garázsban, mi pedig iszunk egy pohár bort a nyugovóra térés előtt. Amúgy Ádám vagyok – és a kezét nyújtotta a lány felé. Az ijedten lépett hátra, és a fejét rázva : – Ki vagy te? kérdte
– Á-dám! – ismételte szótagolva Ádám.
– Én meg Éva. Somogyi Éva.
– Rendben, Éva, nincs ezzel semmi gond. Rengeteg Éva ismerősöm van…bár, inkább volt. Szóval megalszunk nálam, te felhívod a főnöködet és elmondod, beleszálltak a kocsiba, de folyamatban a megoldás.
– Ki szállt bele a kocsimba?
– Én, de ezt ne itt és most beszéljük meg. Lesz rá egy egész éjszakánk.
– Veled kell aludnom? Sokat akar, uram! A lehetetlent!
– Nálam, gyönyörűm, nálam, nem velem. De az utóbbi ellen sincs kifogásom, hiszen te magad vagy az alakot öltött Örömóda a Beethoven alomból. És most képet kaphatsz egy belvárosi fickó úriember szintjéről.
– Próbáljuk – nyögött Éva reményvesztetten – de azt ígérd meg, amennyiben „kéjsorozatgyilkos” lennél, előbb megölsz és csak utána kezdesz el matatni rajtam.
– Rendben gyönyörűm, tied a szavam – bíztatta Ádám az egyre inkább apátiába süllyedő lányt, majd elkezdték kicipelni a rengeteg bedobozolt holmit az épületből.
                                                                                             *
Ádám lakása nem egy sablonos hímodú volt. Az eklektika, mint stílus rendkívül markánsan érvényesült a berendezési tárgyak között, de még azt is felülmúlta a tény, hogy 4-5 kéz nyomát viselte magán az enteriőr. A gyakorlatban ez úgy történt, hogy az ideiglenesen itt állomásozó barátnak, barátnőnek megtetszett valami, azt megvette, idehozta, valahova letette, és azóta ott van. Az idő múlásával az lett a helye. A brutális méretű nappali több blokkra tagozódott, úgymint: konyha-étkező, Tv kuckó, és egy számítógép terminál, ami a dolgozószobát volt hivatott betölteni helikopter leszállópálya méretű íróasztallal. A falak végeláthatatlan monotóniáját egy-egy szekrény, komód, fotel, vagy szék törte meg. Éva zavartan állt a komplexum közepén, és bizonytalanul kérdezte:
– Hol lehetek?
– Az attól függ, mit akarsz csinálni.
– Csak lenni szeretnék!
– Picilány, tied az egész létesítmény, bárhol szívesen látlak. De mielőtt bevackolod magad valahova, áruld el, vörös, vagy fehér bor legyen az, amit ma utoljára látni akarsz a pohár alján.
– Egy teát! Csak egy teát innék, de azért odaadnám…, na azt azért nem! – visszakozott gyorsan Éva, amint meglátta Ádámon az azonnali tenni akarást.
– Egy Namib éjszaka megfelel? – indult Ádám a konyhaszekció felé.
– Sem hazai, sem külföldi éjszakák varázsát nem akarom! Egzotikusnak kikiáltott perverz disznóságot, meg kifejezetten visszautasítok! – csattant fel a lány indulatosan.
– Istennő, ez egy tea – röhögte el magát Ádám – egy rooibus nevű cserje friss hajtásai kiszárítva, aromákkal pácolva, teának csomagolva. A fantázianeve Namib éjszaka. Illata olyan, mintha a Kalahári sivatag hűs éjszakai szele átfújna egy cukrászdán: karamellás vanília, csokoládés eper és némi narancs. Ehhez jön a rooibus hajtás leforrázott íze. Ez egy csoda, és ennek fogyasztásához nyugodtan magadon tarthatsz bugyit, melltartót és minden egyéb textíliát, ami véleményed szerint megóv majd tőlem.
– Bocsáss meg – tárta szét a karjait a lány – ez nem az én napom. Általában nem vagyok ennyire szerencsétlen, de ma nem állnak jól a csillagaim.
– Hát nem! Ennyire kiszolgáltatott kislány nem volt még a karmaim között. Teljesen meg vagyok zavarodva. Hogyan kell viselkednem, hogy ne tűnjek tolakodónak, ne legyek bunkó, ugyanakkor a mamlasz balfácán látszatát is elkerüljem. Tudnál segíteni? De, most gyere teázni – szólt Ádám, és kitöltött magának egy pohár fajsúlyos, testes bort, amit az emberek általában nem szomjoltásra használnak. Bevackolták magukat a tévésarok üllőgarnitúrájának gigantikus párnái közé, és ittak. Éva a lehető legmesszebb kuporodott Ádámtól, és remélte, tudja is tartani ezt a távolságot. A fiú a párnák közül előkapart egy tabletet, és telefonálni kezdett. Amikor információra volt szüksége, kérdezett. Éva igyekezett olyan röviden és szakszerűen válaszolni, ahogy a kérdések hangzottak. Mintegy félórányi telefonálgatás után Ádám elégedetten dőlt hátra a kanapén.
– Na el vagytok intézve, te is és a kocsid is – szusszant derűlátóan, és beleivott a borába.
– Ezt hogyan kell érteni? – nézett rá ijedten a lány.
– A kocsidat eladtam a szabolcsi használtmercedesz nagykereskedelmi trösztnek, téged, pedig értékesítettelek a sztambuli rabszolgapiacon, mint prémium kategóriás élvezeti cikk. Nagyon jó árat ígértek értetek, bár most pang a piac.
– Túlértékeltél, fiú – csóválta a fejét Éva – rengeteg reklamációra és visszáru költségre kell számítanod. Többek szerint ugyanis, egy jól szabott télikabátban mutatósabb vagyok, mint meztelenül.
– Akkora volt a merítés ebben a témakörben, hogy statisztikailag igazolható ez az állítás?
– Közöd?
– Igazad van. Bár egy mentés alatt álló, kiszolgáltatott egyéntől több együttműködést reméltem. Legalább megijedtél volna – reklamált Ádám.
– Megijedtem! Ha ez megnyugtat, a gyomrom is görcsbe rándult, de a sokat tanult és a velem született empátiám jelezte, te nem vagy annyira szar alak, mint amennyire láttatni szeretnéd. Te valami pubertás korból visszamaradt szexuálidióta hajlamtól űzve csinálsz hülyét magadból. Mit takargatsz a cinizmus, a „mindentleszarok” pasi álarca alatt? Mert valaki csak van ott!
– Nincs ott senki! – grimaszolt Ádám – az álarc arra való, hogy azt higgyék, álarc. Érted?
– Húha! Szerinted ez vagy te? Láttam már sok önképtorzult, semmire sem való pasit, de azok mind fényezni akarták magukat. Te vagy az első, aki szarból állít szobrot magának. Hidd el a márvány jobban áll neked.
– Köszönöm. Majd elgondolkodom ezen. De, térjünk vissza hozzád. Két szervizes srác egy trélerrel úton van a kocsidért. Még éjszaka beviszik a műhelyükbe…
– Hogyan viszik be? Nincs kulcsuk!
– Ne szakíts félbe hülye kérdésekkel! Ezek a srácok a Nemzeti Bank páncéltermét is át tudják vinni a Gerbaud-ba, ha a szükség úgy hozza. Szóval beviszik, ott beletolják az egyik szakadt verdámat, kitöltik a biztosítós nyomtatványokat, és reggelre kész az online kárrendezés is. A Buda Gyöngye Magánkórház traumatológusa felhívta a főnöködet, és elmondta, nincs különösebb probléma, csak egy kis agyrázkódás, és a lépedet megnyomta a biztonsági öv.
2-3 napig bent tartanak megfigyelésre, de nem kell aggódnia, a kórházi számlát a károkozó fizeti. Látogatni nem lehet a covid veszély miatt. Amíg lecseng a vész, megtisztelő lenne, ha nálam húznád meg magad. A kocsid hétvégére kész. A barátnőd kussolni fog, napok óta nem is találkoztatok. A szüleidet kell még felhívnod, jobb ha más nem tud a dologról. Ja, ha van pasi a kicsi életedben, azt feltétlen értesítsd ki, mert néhány napig nélkülözni fog. Kifelejtettem valamit?
– Uramisten...
– Ugyan már, neked csak Ádám!
– …ezt innen a kanapéról intézted fél óra leforgása alatt?
– Lassú voltam? Sajnálom, gyorsabban nem ment. Csak 4G-s a telefonom.
– Uram, ön egy zseni! Ez a válságkezelés és a logisztika egeket ostromló magaslata – hajolt meg ültében Éva – melyik egyetemen van a katedrája? Amúgy hogyan csinálod, te istenverése?
– Ismeretség. Minden témakörben van egy csomó haverom – ismerősöm, akikkel bartelban kisegítjük egymást kínos helyzetekből.
– Hol lehet összeszedni ilyen kaliberű haverokat?
– Legtöbbet az egyetemeken. Jártam öt egyetemre, és végigittam szinte az összes fakultást. A leghúzósabb a Színművészeti rendezői kara volt. Azok nagyon bírták a töményet.
– Öt diplomád van?
– Á, frászt. Egy sincs. Tudod, ha érdekel valami, és a tudásszomjtól űzve bejársz az arról szóló előadásokra, akkor egy csomó baromságot rád tukmálnak még, ami messze kívül esik az érdeklődési körödön. Aztán, egyszer csak firtatni kezdik az azokkal kapcsolatos dolgokat, és te hiába mondod, beszéljünk másról, kirúgnak!
Éva az este folyamán először nevette el magát. A fiú áhítattal figyelte, amint a lány, tenyerét a szája elé kapva felnevet, majd kezét elvéve az arca elől kitárulkozik, és hagyja szabadon csobogni az apró harangok csilingelését.
– Uramatyám, – sóhajtott nagyot Ádám – a nevetésed, mint Paganini Campanellája Liszt zongoráján. Rockot is tudsz játszani ezen a hangszeren?
– Ez igen! – csettintett egyet Éva – nagyon tudsz nagyon szépeket mondani! Jelenleg ostrom alatt állok?
– Dehogy. Egy ilyen vár bástyáit hiábavalóság hógolyóval dobálni. Most pedig menjél szépen fürödni, lefeküdni. Hálószobát találsz valahol a fürdőszoba mellett, fogkefe…
– Az nem kell! Az mindig van nálam! – kászálódott ki Éva a párnák közül.
Ádám egy pillanatra megmerevedett, de aztán rezzenéstelenül kérdezte:
– Soha nem lehet tudni, hol esteledik rád?
– Hát…,kedves házigazdám, most tulajdonképpen lekurváztál, de nem tudok mit tenni, mert ki vagyok szolgáltatva neked. Azért készpénzzel ne próbálkozz, mert már az ötlet születésekor halott vagy! – azzal bevonult a fürdőszobába. Ádám még tett-vett a dolgozószobában, majd a párnákat szétdobálva nyugovóra tért a kanapén. Elalvás közben egyre azon gondolkodott, miért zavarja, hogy egy vadidegen nő fogkefét hord magánál.
*
Valami zörgött. A megszokott utcai zajok is jelen voltak a helyiségben, de ez a lárma helyben született. Ádám lassan eszmélt, lustán nyújtózkodott, miközben próbálta összerendezni fejében az este széjjelhagyott gondolatokat. A rendrakás közben jött a felismerés: kell itt lenni valahol egy nőnek. Ez magyarázatot adhat a csörömpölésre. Gyanúja igazolást nyert, amint ülő helyzetbe emelkedett a kanapén. Éva jött-ment a konyhasziget és a tűzhely között.
– Mit csinálsz ifjú és zajos hölgy? – érdeklődött Ádám némileg szemrehányóan.
– Reggeli – jött a rövid válasz.
– Reggelit? Gyönyörűm, hát nincs itthon semmi, amit meg lehetne falni. Serpenyőben pirított friss levegő lesz érett mosogatólével?
– Találtam egy alig száraz kenyérvéget, azt felkockáztam, oliva olajon kicsit megkapattam, szórtam rá egy kicsi fej aprósított vöröshagymát, majd mindehhez hozzávágtam öt tojást. Más tényleg nincs az objektumban. Este kint felejtetted a teát, abból összeütöttem egy kanna Namib délelőttöt.
Ádámnak ekkorra tűnt fel, a lány még mindig a tegnapi kosztümben van, ami mára katasztrofális állapotba került.
– Jaj, picilány, te a ruhácskádban aludtál?
– Mi a frászban aludtam volna? Nem adtál semmit. A fehérneműmet kimostam, a kosztümöt meg visszavettem a fürdés után. Baromi kényelmetlen volt. Próbáltál már nyugovóra térni jól szabott kosztümben? A múmiák érezhetnek ilyet frissen betekerve.
– Miért nem próbáltad meztelenül?
– Nem szoktam idegen pasik ágyában mezítelenül előfordulni! Még alvás ürügyén sem!
– Húha! Talán még egy önvédelmi sokkolót is kikészítettél a párnád mellé?
– Nem, azt nem! Attól félek. Egyszer a füredi vasútállomáson egy ilyen kütyüvel a kezemben elaludtam, ráhajoltam a karomra, és álmomban úgy fültövön vágtam magam a Voltok és Amperek keverékével, hogy másfél napig csak a jaj szót tudtam kimondani értelmesen. Azóta csak akkor veszem ki a retikülből, ha nagyon muszáj. De egy gázspray volt velem.
– A kosztüm ellenére? Ez nem túl hízelgő rám nézve. Megrendít ez a bizalomdeficit!
– Még nem tudom, ki vagy! Ádámban, a segítőkész őrültben tökéletesen megbízok, de az a kis köcsög kamasz, aki ott bujkál az álompasi mögött, az elbizonytalanít.
– Ez most bók volt, vagy…
– Nem bók volt!
– Kár. Na, mindegy. Adok valami hacukát, amit fel tudsz venni. Azt a kosztümöt meg dobd le, mert már úgy néz ki szerencsétlen, mint Kutuzov zászlaja Borogyinónál. Megpróbálom kigőzölni, talán még menthető. Zakók és nadrágok rehabilitációjában nagyon jó vagyok, tán egy szoknyás cucc is enged a próbálkozásomnak.
Azzal lerúgott magáról néhány pokrócot, és anyaszült meztelenül átsétálva a fél nappalin turkálni kezdett az egyik szekrényben. Éva ijedten kapott maga elé egy serpenyőt, és amögül
kikandikálva igyekezett kategorizálni a pasit. A test nagyon arányos, inkább atlétikus, mint kigyúrt izomzatú volt és egy ponton meghaladta még Michelangelo Dávidjának harmóniáját is. Miután a lány végzett a mustrával, epésen szólt:
– Legalább egy lódent vegyél magadra, ha már reggeli előtt minden áron tárogatózni akarsz. Aztán gyere enni, mert itt döglök éhen a gyűrött kosztümben!
Ádám duzzogva kapart elő egy tréningruhát, pólót, boxer alsót a szekrényből és kikészítette Évának a kanapéra, majd tüntető lassúsággal bevonult a fürdőbe. Nem szokott hozzá ilyen kíméletlen rendreutasításhoz. Kicsit felháborította, ahogy a lány lekezelte az ő performanszát.
                                                                                       *
A reggeli szinte eseménytelenül zajlott. Éva csak akkor vágta hozzá a frissen mosogatott főzőkanalat pofátlan házigazdájához, amikor az lepuritánozta a reggelit, de azért kért volna még belőle.
Reggeli után leszaladtak feltölteni a kongó élelmiszertárat. Ádám sajátosan vásárolt. Nem volt túl nehéz dolga, mert ha a száz négyzetméteres eladótérben volt két alkalmazott, akkor mindkettő neki segített, és hordták kézhez az áhított portékát. Általában ezek a segéderők hölgyekből álltak. Ádám mindenkit ismert, mindenkivel jóban volt, és őt mindenki szerette. Éva, mint vidéki rokon tipegett mellettük, és csak kicsit zavarta, hogy a tréning úgy lóg rajta, mint Chaplinen a kellékrongyok, és a sötétkék-arany tűsarkút is majdnem teljesen eltakarták a leomló nadrágredők. A beszerző körút végeztével Ádám főzni kezdett.
– Kisasszony, meghívhatom egy gyertyafényes házikosztra? – érdeklődött a lánynál – csirkerizottó lesz és a sommelier Szürkebarátot ajánl hozzá.
– Honnan lehet tudni, hogy az a bor megy a rizses húshoz?
– Fogalmam sincs. Talán megérzés. Most ezt vettem, ezt isszuk.
– Fiú, te igazi XXI. századi polihisztor vagy! – nevetett fel Éva – Igazából semmihez sem értesz, de bármit tanítani tudnál bármelyik egyetemen! Ez kicsit veszélyes, de jól áll neked.
Amúgy nem szeretem a rizses húst, a borokat meg általában savanyúnyak találom, de ha éhezem, bármit megeszek – vonta meg a vállát a lány.
– Istenek atyja! – kiáltott fel Ádám – Te is az a koktélszopogatós kategória vagy, akik dobozos energiaital kíséretében, higított tiszta szesszel butított szirupok mellett ücsörögnek az estélyi öltözékké tuningolt flitteres-tüllös Gucci tréningruhákban, és kézzel eszik a fasírtos zsömlét papírdobozból a szórakozó helyeken?
– A koktél stimmel.
– Akkor engedd meg, te gasztronóm torzszülött, hogy beavassalak a Rizotto a’la Adamo és a Jászkarahotykai rizses hús közti velőtrázó különbségbe.
Amíg Ádám főzött, Éva a fiú instrukciói alapján megterített, és mire a poharak is az asztalra kerültek az étel is tálaláskész volt. Ebéd közben Éva feltette a kérdést, ami már azóta foglakoztatta, amióta körbejárta a lakást:
– Te, fiú, hol tartod a könyveidet? Még egy szakácskönyvet sem láttam sehol. Egy ilyen kaliberű pasiból komoly könyvtárat néznék ki.
Ádám már végzett az utolsó falatokkal, felállt, elhúzogatta az ablakok függönyeit, és a szobában szerte heverő párnákat elkezdte a szoba közepére összedobálni.
Éva rémülten figyelt, és már megbánta a kérdést.
– Ne érts félre, engem cseppet sem zavar, ha nincs könyved, és az a sok párna a padlón teljesen felesleges, mert még nem állok készen egy ilyen mélységű kapcsolatra, az erőszak meg egy nagyon csúnya dolog, ami nekem öli a lelket, neked, pedig öli a testet, mert már tudom, hol tartod a késeket – hadarta a lány kétségbeesetten.
– Könyvtárba megyünk okoska – nevette el magát Ádám, és ölbe kapva a lányt rádobta a felhalmozott párnakupacra, majd megkereste a tabletjét, és a lány mellé feküdt. Az a lehető
legkisebbre kuporodott össze, és az összes lehetséges cipzárt koppanásig húzta magán. Ahogy Ádám elkezdett matatni a tableten, bekapcsolt egy kivetítőt, és a plafonon megjelent egy csomó parancsikon a világ nagy könyvtárainak képével. Ekkor vette észre Éva, a plafon egy része gyöngyvászonnal van tapétázva.
– Nos, itt vannak a könyveim, néhány százezer kötet, plusz képek, kották és plakátgyűjtemények. Itt szoktam olvasgatni. Egy doki ismerősöm szerint a sok ücsörgés bántja a gerincet, de a hanyatt fekvés kifejezetten jót tesz neki.
– Fantasztikus pasi vagy,… már majdnem férfit mondtam! – nevetett fel megkönnyebbülten a lány – Nagyon értesz a dramaturgiához. Nem dolgoztál horrorfilm forgatókönyvíróként?
– Alkalmatlan lennék rá. Az erőszak olyan messze áll tőlem, mint a kirántott kardtól a kirántott hús.
Éva megint nevetett.
– Mutasd, mit olvastál utoljára!
Ádám megnyitotta a keresőt, és felugrott az utóbbi tíz előzmény. Rábökött a legfelsőre. Az éles fény a plafonra lökte a szöveget. Éva hangosan olvasni kezdte: – Milyen volt szőkesége, nem tudom már – döbbenten a fiúra nézett, majd játékosan csépelni kezdte a karját. – Te piszok csúf disznó, hát te egy érző lélek vagy! De nagyon jól átláttam én a szarkupacon túlra! Nevettek. Aztán kézről-kézre járt a tablet, mutogatták egymásnak irodalmi élményeik kedvenc idézeteit. Ádám meghallgatta Évától Tatjána levelét oroszul, ő pedig felolvasta a Hamlet monológot Gábor Miklósul, majd úgy, ahogy ő mondaná. Éva megtapsolta és oldalt fordulva egy gratula-puszit akart dobni a fiú arcára, aki szintén pont akkor fordult felé, így a lelkesnek induló puszi egy ügyetlen csókra sikeredett, amit lassan tökéletesítettek, és ami a végére egy olyan remegős-ölelkezős-mámoros csókba torkollott, amiből csak egyetlen kivezető út van. Ádám felállt, és bokánál fogva lassan lehúzta a lányról a lötyögős tréninget, ami magával hozta a túlméretes boxeralsót. A következő mozdulat vitte a pólót is. Éva ruhátlanul feküdt a párnákon és kérőn suttogta a fiú felé: – „Bakó, ügyes légy, órjást* vesztesz el!”
Ádám nem nagyon értette, mit mond a lány, csak ölbe kapta és vitte-vitte, csókolva vitte a hálószobába. Ott egy szempillantás alatt szabadult meg az összes ruhájától, és csusszant be a lány mellé, a paplan alá. Egy darabig nézte a szemeit, simogatta az arcát, aztán elkezdte kibontani a repertoárt. A csókok és érintések olyan tömegét és változatát szabadította a lányra, ami egy komplett háremet is fellőne a hetedik mennyországba. Amikor, aztán megkapta a toronyból a felszállási engedélyt, nekifutott, már-már elhagyta a kifutópályát, de Éva visszarántotta.
– Várj még! – nyögte kérőn. És Ádám várt. Aztán újra nekifutott. Most már elemelkedett a kifutóról, mikor jött a kérés: – várj még! A harmadiknál Ádám minden ízében remegve, rekedt elhaló hangon visszakérdezett:
– Mire várjak, Istennő?
– Rám, fiú. Énrám! Nem bánod meg, mert megmutatom mi van a szivárványon túl! És Ádám megint várt. Mint egy versenyautó, mikor égetik a gumikat: a motor pörög, mint az állat, víz, olaj és üzemagyag száguld a csövekben, mint a gondolat, nyerítenek a lóerők, de a kocsi csak körbe-körbe jár, egy tapodtat sem mozdul előre, mert a fékek fogva tartják a rendszert. Aztán, mikorra Ádám úgy érezte, miden sejtje külön-külön felrobban, és a detonáció romba dönti a civilizációt, akkor Éva föléemelkedett, ráborult és apró sikolyok közt suttogta. – Most…fiú,…most indulj! Jaj…dobd a gyeplőt a lovak közé, szállj fel és vigyél magaddal! – majd felegyenesedett és belekezdett a „hétfátyoltánc” azon részletébe, amibe annak idején Herodes is beleőrült. Ádám döbbenten hallotta a lány sikolya alatt a saját üvöltését. A világ megszűnt.
                                                  *
– Mi volt ez? – nyögte Ádám bokától hajhagymáig csatakosan, mikor végre eszmélni kezdett. – Ilyen márpedig nincs! Én tudom! – Tekintete a kezeire tévedt, amik még mindig gyűrték, markolták a lepedőt.
– Hol tanultad ezt? Honnan ez a szakértelem? Ez a biztos kezű, mámort szülő rutin? Mintha évezredek tapasztalata rakódott volna le benned. Úgy játszol a férfitesten, mint karnagy a szimfonikusokon! És akkor a lélekről még nem is beszéltem. Istennőm, az emberiség történelmének összes hetérája benned reinkarnálódott?
– Már megint lekurváztál – nevetett Éva – pedig a virágnak sincs túl sok tapasztalata, mikor nyílni kezd. Ha a körülmények elnyerik a tetszését virágba borul és kápráztat, gyönyörködtet. Nekem sincs szinte semmi rutinom Vénusz tárgykörében felmerülő gyakorlati protokollal kapcsolatban. – Nincs rutinod! – sikoltott fel Ádám – nem hallottam még nőről, aki…
Ekkor Éva hanyatt fektében felhúzta a térdeit, és nevetve lerúgta magáról a takarót. Ott feküdt pucéran a fiú oldalán és a csípője alatt bíborban fürdött a lepedő.
– Uramisten! Uramisten, mi történt? – jajdult fel Ádám – megsérültél?
Éva tagadón rázta a fejét.
– Megjött a …
– Nem, fiú! Sem nem sérültem, sem nem jött meg. De…tudod,… ha egy kisnagylány életében először megy csatába, akkor ott legtöbbször vér folyik.
– Nem,…Jézusmária…bocsáss meg, nem,…nem lehetek ekkora állat! Mekkora állat vagyok! – hebegett Ádám a döbbenettől félkómában – jaj nem csináltam valamit, ami rossz, vagy fáj?
– Hát, kölyök sok mindent csináltál, de olyat ami rossz, na olyat nem.
Ádám ráborult a lányra, szorította magához, csókolta, ahol érte, majd ölben vitte a fürdőszobába, és óvatosan, féltve tusolta le, mint restaurátor az évezredes porcelánt. Az ágyneműt már együtt cserélték le nagy párnadobálások és nevetések közepette. A lány ki akarta mosni a lepedőt, de Ádám kikapta a kezéből: – Ehhez hozzá ne nyúlj, ezt bekereteztetem. Éva hozzávágott egy mezítelen párnát.
                                                                                  *
A délután további részében próbálták kielemezni, mi is történt velük. Ahol elakadtak ott gyakorlatban is megismételték az ominózus részletet. Vacsorára is csak futtában kaptak be valamit, miközben Éva meztelenül táncolt az asztal és a konyhasziget között. Ádám meg is jegyezte tettetetett rosszallással:
– Legalább egy lódent kapjon magára, ifjú hölgy, ha már vacsora közben mindenáron tárogatózni szeretne! (dehogy akarta ő felöltöztetni a lányt)
Késő éjszaka volt, mikorra megnyugtató választ találtak minden kérdésre. Ádám éppen a jog és az erő összefüggéseiről akart vitát indítani az ágyban, mikor észrevette, Éva összegömbölyödve alszik az ölében. Elmosolyodott. Mint Maugli a farkasveremben: túl a félelmeken, túl minden görcsön, a végtelen bizalom tengerén ringatózva aludt a lány, és álmában azt mesélte kislány önmagának, mi van a szivárványon túl.
                                                                                          *
A környezetükben az idő gyakorlatilag megállt. Ha kinéztek az ablakon, látták, a világ megszokott ritmusában lüktet, de idebent nem volt sebesség, nem volt út, tehát az idő is feleslegesnek tűnt. De az ment könyörtelenül. Így telt el két nap. A második nap éjszaka a tévé előtt aludtak el. Ádám kis idő múlva felriadt, ölbe vette a lányt, átvitte a hálóba, és óvatosan az ágyra tette, miközben végigcsókolta a beszűrődő fényekben csillogó bőrét. Éva nem ébredt fel, kicsit nyikorgott, kicsit vackolódott, és aludt tovább. Ádám gondosan
betakarta, mellé bújt, és nézte a plafont. Próbálta rendszerbe foglalni Évával kapcsolatos érzéseit, valamint egy ádám nevű lény reakcióit egy évának nevezett organizmussal kapcsolatosan. Mert rendszer mindig van. Zavarban volt. Szeretett már lányokat, rajongott már nőkért, de most valami szabálytalan, rendellenes izé uralkodott el rajta. Ez aggodalomra adott okot, mert szerette kézben tartani az események alakulását, értett is hozzá, de most lassan csúszik ki a gyeplő a kezéből. Mert nem csak szeretetet érzett a lány iránt, de akarta is, követelte is, és a nélküle elképzelt idő feleslegesnek, kidobottnak tűnt. Aztán egyszerre, mintha gyomron rúgták volna. Hirtelen jutott el a tudatáig, mibe keveredett. Neki kell, neki szüksége van a lányra, akarja az éjszakáit, a nappalait, minden örömét, táncát, nevetését, sikolyait, és…. és …rettegett kimondani…és a szerelmét. Ez eddig rendben is lett volna, de rutinos közgazdászként tudta, mindennek ára van. Isten szarházi kamarása, a Sors soha semmit nem ad ingyen. Gondosan figyeli a tartozik-követel oldalakat. Ha megkapja tőle Évát, minden mást elvesz, amit a pasik úgy hívnak: szabadság. Nem eshetnek be hajnalban a haverok tíz lánnyal a fedélzeten, hogy buli van, nem szökdécselhet Fatima ruhátlanul a dohányzóasztalon lélegzetelállító cicirezgések közepette, és úgy általában megszűnik az „én”, és helyébe lép a kompromisszumok szülte „mi”. És akkor már kötelezőek lesznek – legalább is elvárhatóak – a nappalok, az éjszakákról nem is beszélve. Ez az út egyenesen…, na nem, erre még gondolni is félelemkeltően embertelen, …szóval egyenesen visz a házassághoz!
Ádám izzadtan ébredt a telefon jótékony dallamára. A szervizes fiúk hívták, kocsi a ház előtt, kulcs a postaládában, számla majd privátban. Éva azonnal kiugrott az ágyból, és szaladt az ablakhoz, Ádám a lány után egy pokróccal, mert azon napok óta nem volt semmi, csak a plédek. A hatalmas olajzöld Merci valóban ott terpeszkedett az ablak előtt. Hibátlanul karcmentesen, élettel telin. A délelőtt folyamán átrámolták Ádám kocsijából a felszereléseket Éva főnökének csatahajójába. A vállalati kocsinak törzskönyvezett „lakóingatlan” úgy nyelte el Éva jelentős mennyiségű kacatját, mint birodalmi ambíciók a józanságot. Éva sietett. Szerette volna mielőbb leadni az előadáshoz szükséges felszereléseket és a kocsit, aztán rohanni vissza Ádámhoz. Sem reggeli, sem fürdés, csak összekapkodta a lakásban szerte heverő cuccait, és egy röptében dobott csók kíséretében rohant az ajtó felé.
– A fogkefédet itt felejtetted! – hallotta a lány Ádám közönyös, tárgyilagos hangját. Mintha falnak rohant volna, úgy állt meg útban az ajtó felé. A gyomra görcsbe rándult, a világ fordult egyet vele.
– Mi történt? – kérdezett vissza a válla fölött, és remélte, valamit nagyon félreértett. Az nem lehet…
– Itt maradt a fogkeféd a komódon – mutatott Ádám a fürdőszoba ajtó előtt álló szekrényre. A szavak hangsúlya kizárt minden további kétséget Éva számára. Nem tudta, hogyan jutott el a komódig. Valahogy vitték a lábai, de nem az agy adta az utasításokat. Eltette a kicsi kefét, és úgy ment ki a lakásból, mint haldokló utolsó sóhaja a feleslegessé vált testből. Még az ajtó sem kattant. Ádám lélegzet visszafojtva várt. Már-már azt hitte ismét szabad, de egy rettenetes csetepaté közepébe csöppent:
– Mit tettél te állat? – üvöltött a szív – rohanj utána, talán még menthető a menthetetlen.
– Maradj nyugodtan – intette az agy – pár perc és túl leszünk rajta.
Ádám bénultan állt a kanapé előtt, és aggódva figyelt a benne dúló ütközetre. Aztán ott, ahol volt leült a szőnyegre és görcsösen próbált valami elfogadható indokot találni az életbenmaradásra. Azzal tisztában volt…,
                                                                                     *
Ádám a kanapé előtt, a földön ült és nagyon nyomorult hangulat lengte körül. Azzal tisztában volt, az imént szarta el egész hátralévő életét. A szív és az ész összecsapását az ész nyerte, és ez Ádámot elbizonytalanította. Hogyan folytassa?! Mert ész nélkül lehet élni, – rengeteg
hülye bolyong a világban boldogan – de a szív hiánya megkérdőjelezi a továbbiakat. Tán mélyen rögzült cinizmusa átsegíti ezen a buktatón is. Azt mondta neki imádott nagyija, érzések nélkül nem érdemes élni. Nos, a fájdalom is egy érzés, hát hagyjuk, had sajogjon! Kevés volt a lányhoz, nem tudta kigazdálkodni az árat. Szabad maradt. Jó ez így! Majd idővel megint boldog lesz! Boldog lesz? Jelen körülmények között nem látott rá határozott lehetőséget. Épp egy fél üveg Grappát akart kitölteni magának, vázányi pohárba, mikor kattant az ajtó. Úgy fordult meg, hogy az ital sugárban löttyent ki az üvegből. A lány állt az ajtóban. Nem jött be, ott állt, kicsit sírt, a könnyek már összemaszatolták szemét, arcát.
– Itt…itt felejtettem….az…az …itt felejtettem…az életem! – hüppögte tanácstalanul, széttárva, majd a combjaira ejtve a karjait. Ádám eldobott üveget, poharat, kirontott érte, és ölben hozta be a szobába. Lekuporodott vele a szőnyegre, karolta, ölelte, féltve csókolta, és közben halkan mormolta: – Nem, nem adom vissza, az kell nekem, meg akarom tartani, azt hiszem képtelen vagyok nélküle létezni!. De, tudod mit? Vidd helyette az enyémet!