A Csokonai már napok óta Bangkokban rakodott, mikor az ügynökség meghívta a barbát és a capot valamilyen repi kirándulásra az ilyenkor szokásos kaja-pia szolgáltatás kíséretében. A program a délelőtti óráktól a késő éjszakába nyúlni ígérkezett. Zoli, a capo (legendás becenevén Mazsi) mereven elzárkózott a lehetőségtől, mert attól félt, csinálunk valamit imádott hajójával, aztán meg attól is félt, hogy munkaidőben nem csinálunk semmit, ha nincs a nyomunkban, (erre jelentős esély volt), de leginkább attól tartott, kiderül, valami útonmódon akkor is működik és úszóképes marad a hajó, ha ő órákig nincs a fedélzeten. Nagyon nehéz volt rábeszélni a kirándulásra. Mondtuk neki, ez nem szórakozás, ez diplomácia, vállalati érdek.

Ettől még idegesebb lett. Végül a barba – attól tartva, hogy egyedül nem viszik őt sem – rádörrent szabódó üzemesére: – Öltözz, vagy szétrúgom a segged! Ez egyértelmű utasításnak tűnt, készülődni kezdett hát duzzogva, és közben diktálta nekem az egésznapos tennivalókat aszikig lebontva. Én voltam az I.géptisztje, nekem kellett végig hallgatnom a: - miaszarérkellnekemmennem, a kettes segédgép vízhűtőjét pucoljátok ki, a légkondira figyelj, a ballaszton rajt legyen a szemed…stb…stb… - mondta-mondta miközben kis bangkoki barátnője segítségével a fekete klottgatyából átvedlett hosszúnadrágos
úriemberré. Aztán jött érte a barba és indultak, de az ajtóból  visszaszólt még:
– Ha valamit elb…szol, megöllek! De, nem ám csak úgy simán. Elevenen megnyúzlak, miközben rugdallak és rondán beszélek veled. Értetted?
– Ó, persze, értettem. Mindig is ilyen főnökre vágytam, aki nem hagy kétségek között vergődni a jövő tekintetében. – intettem búcsút rezignáltan. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Mazsi csak azokkal szemben engedett meg magának ilyen dumát, akit szeretett, és akit
így-úgy elfogadott. Tőlem is sok mindent eltűrt, de azt soha, hogy ne úgy, és annyit dolgozzak, ahogy és amennyit elvár. Kegyetlen zsarnok volt, de imádni való ember. Na, végre elment, én is indultam a gépházba melózni, és közben megfogalmazódott bennem egy ötlet. Halványan,  bizonytalanul, de beleette magát tudatomba. Kora estig rágódtam rajta, merjem, ne merjem? De, aztán úgy voltam vele, mi történhet, legfeljebb megöl. Megszületett a döntés, megkerestem hát Mazsi barátnőjét, aki épp a pupapresszóban vacsorázott.
Valamilyen, Chao Praya vízben párolt zöldséget fogyasztott, apró, sült szörnyekkel. Lekuporodtam mellé és felvázoltam neki az ötletemet, ami szerintem egy parádés tréfa. - Néhány szót szeretnék ráírni a fenekedre.
- Azt nem lehet – felelte – Mazsi haragudna.

- Adok azért a pár szóért 10 dollárt – győzködtem.

- Fontos neked ez a szöveg? – kérdezett vissza.

- Elég fontos lenne.

- Akkor legyen 20 dollár! – mosolyodott el üzleti alapon.

- 15?

- OK. – egyezett bele. Felállt, a derekáig felhúzta a ruháját, kicsit letolta a bugyit, szabaddá téve ezzel a popsiját. 

- Írhatsz.

Előkaptam az alkoholos filcet és ráírtam az egyik poszkára a üzenetet. Aztán vártunk.
Este tíz felé befutott Mazsi. Részletesen beszámoltatott az elvégzett munkákról és a hajó állapotáról, mint ha egy éve ment volna el, majd nyugodni tért. Negyedóra múlva égtelen üvöltés söpört végig a hajó csendje felett:

- Borbéééééééély! – Mazsi szólított.

- Ajaj, ez nagyon hivatalosan hangzik – gondoltam, mert amúgy csak Jocónak, vagy Józsinak titulált. Hívott, mentem. Vajon mit akar? Kopogok, benyitok, Ott áll a nappalija közepén, már ismét klottgatyában, a kislány az íróasztal mellett felhúzott ruhával, bugyi nélkül.

- Ezt te írtad! – mutat rá a szövegre a popsin.

Úgy tettem, min ha figyelmesen olvasnám, majd tagadón ráztam a fejem.

- Nem, ezt Molnár Ferenc írta.

- A qurva nénikédet Molnár Ferenc! Oda te írtad! – mutatott ismét a formás popsira. Eddig bírta komolyan. Itt kitört belőle a röhögés, ami úgy rázta, hogy alig bírta végig mondani:

- Mekkora állat vagy?! Na, ülj le, iszunk valamit!

Molnár Ferenc, pedig elégedetten dőlt hátra plüss foteljában az égi kávéház teraszán:

- Lám, még egy női popsin is időtlenek a szavaim!