Sűrű, sötét volt az éjszaka, a kihalt utcákon már a magány sem járt. A láthatatlan felhők eltakartak holdat, csillagot, csak a közvilágítás foghíjas fénykévéi tettek derengővé egy-egy kisebb kört a lámpaoszlopok alatt. A kiskutya nagyon félt. Ő maga sem értette miért, hisz ahol nincs senki, ott senki sem árthat, de az ész hiába magyaráz ott, ahol a szív be van szarva. Már-már bánta a szökést, de a küldetés fontossága hajtotta. Tulajdonképpen nem nagyon tudta, hova, merre, de a miért nem volt kétséges. Ezenkívül még egy dologban volt biztos: eltévedt. Az ismerős sarkok, a megszokott fák mind elmaradtak, és rideg, vadidegen házak tornyosultak körülötte. Félelmetes! Az éjszaka zajaihoz lassan hozzászokott, nagyrészüket beazonosította finom hallása, de a sötét időnként olyan neszeket szült, amitől ronggyá vált a lábában az összes ízület.– Na…, most is! Mi a frász ez? – lapult le a járda közepén. A hatalmas szemetes konténer felől kaparászás, motoszkálás zaja szűrődött felé. A kiskutya egykedvűen várta, mikor tör rá a pánik, de meglepő módon szinte megnyugodott, mikor meglátta a zaj okozóját. Egy rettenetesnek látszó valami mászott ki gyanútlanul a konténerből. Nem volt nagy, nem volt visszataszító, de határozottsága félelmet generált. Észre sem vette a tőle néhány méterre mozdulatlanul lapuló kiskutyát. Letette a szájában tartott almacsutkát és sajthéj darabot, majd kényelmesen elhelyezkedett a fűvön.
– Csucsu sajtot fog enni, gyümölcscsel. – szólította meg önmagát a jövevény, és elégedettségéhez kétség sem fért.
– Almacsutka és sajthéj! – javította ki az idegent a kiskutya ösztönösen, de azonnal elrémült ostobaságán. Már megint előbb járt a szája, mint az esze. Lapulni kellett volna és kussolni, amíg el nem vonul a vész, ehelyett belepofázik olyasmibe, amihez semmi köze. Legszívesebben megharapta volna magát, de annak sem lett volna sok értelme. Félve szemlélte, mikor ront rá a lény. A lény jelentős mértékben vesztett határozottságából a kiskutya láttán, mérlegelte a világgá rohanás lehetőségét, veszni hagyva a sajtot és gyümölcsöt, de a sok év rutinja láttatta a helyzet reménytelenségét: ő túl öreg és a kutya túl közel van.
– Ki vagy és miért? – tett fel egy kétségbeesés szülte kérdést, amivel tán elodázhatja a tettlegességet.
– Fanni vagyok és kotorékeb. Anyám tacskó volt, apám terrier. Azt hiszem, itt lakom valahol a közelben, mert csak nemrég tévedtem el – válaszolt a kiskutya, és közben gyanakodva szaglászta az idegen felől áradó kipárolgást. – Te Csucsu, neked patkány szagod van! – bökte ki végül kutakodásának eredményét és abbahagyta a félést.
– Jaj, Fanni, ne higgy az orrodnak! Ti kotorékebek mindenben rágcsálót szagoltok! Láttál már egyáltalán patkányt? – taktikázott a lény, és erősen reménykedett, a lakótelepi öleb kellőképpen tájékozatlan az élet dolgaival kapcsolatban.
– Jé, tényleg, nem láttam. Egyszer talán a tv-ben, de…az lehet, hogy flamingó volt. Most összezavartál. Mindegy, a szagod kifejezetten patkányos!
– Na, és akkor mi van, ha netán…, hangsúlyozom, netán tényleg patkány volnék? – tesztelte a lény Fanni tűrésküszöbét.
– Jaj, ne! Csak azt ne! Akkor szét kellene tépnem téged! Genetikailag belém van kódolva az idevágó protokoll: felülről ráharapni a gerincre – ez nagyon szar, mert fájdalmas és lebénulsz tőle – majd nyak környékén megragadva addig rázni, amíg szét nem szakadsz. Ez már nem fáj annyira. Ó, rettentően utálnám ezt végigcsinálni, de hát egy eb nem vetkőzhet ki önmagából! Akkor sem, ha szeretné.
Csucsu, az öreg vándorpatkány már látott némi reményt felmerülni a kilátástalanság sötétjéből. Kezdte hinni, élve is megúszhatja ezt a találkozást. Csak egy csipetnyi bölcsesség és némi hidegvér! Megrovólag szólt a kiskutyához:
– Látod Fanni, ez a baj ezzel a qurva világgal. Azt sem tudjuk, miért csinálunk ki másokat, csak követjük az elvárásokat, amiről szintén nem tudjuk ki támasztotta. Bolond ez a rendszer. Vér és erőszak az alapja, fájdalom és könny a következménye és reménytelenség az ígérete. De te értelmes ebnek látszol, aki felül tud emelkedni az ostoba konvenciókon.
– Nem akarok semmin felülemelkedni – morgott Fanni – és ragaszkodom a genetikához és…
– Nem vagyok patkány! – vágott közbe gyorsan Csucsu, és igyekezett új mederbe terelni a beszélgetést. – Tulajdonképpen mi a frászt csinálsz magányosan, éjnek évadján itt az utcán? Nem látszol kóbor kutyának.
– Nem is vagyok az! Van oltási könyvem, bejelentett kéglim és gazdám – vakargatta Fanni zavartan a füle tövét – pont emiatt bóklászok most itt az ismeretlenben. Elszöktem otthonról. Csibi, a gazdám nagyon szomorú és boldogtalan lett, és én elhatároztam, megkeresem neki a boldogságot. Nem lehet nagyon messze, mert napközben láttam egy csomó mosolygós embert a környéken. Valahol itt kell lennie, csak eltévedtem, és pillanatnyilag azt sem tudom merre az előre.
– Na, a legjobbkor sodort az utamba a sors – engedett ki Csucsu némiképp jeges rémületéből – én ugyanis a Jótündér vagyok és most teljesítem két kívánságodat. Az egyikért megtalálom neked Csibi boldogságát, a másikért pedig hazaviszlek. Rendben?
– Nahát, honnan tudtad? Én is pont ezeket akartam volna kívánni! – vakkantott meglepetten Fanni – bár a Jótündért nem ilyennek képzeltem.
– Ne foglalkozz ezzel kedvesem, a kotorékebek fantáziája köztudottan szegényes, még egy tatár bifszteket sem tudnak elképzelni friss pirítóson, paradicsomsalátával. – csuklott el Csucsu hangja, ahogy visszarévedt kölyökkorának jónevű éttermében töltött napjaira.
– Na, akkor gyerünk! Hozd a boldogságot és tűzzünk haza! – lelkendezett Fanni.
– Kis türelmet, oroszlánszívű eb, előbb a Jótündért kell akcióképes állapotba hozni! Mostanra ugyanis úgy le van gatyásodva a mágikus kapacitásom, hogy a sajtot sem tudom visszacsinálni ebbe a rohadt héjba.
Csucsu elhatározta, kihasználva a sors tálcán kínált lehetőségét, megvalósítja élete álmát. Kora ifjúsága óta szerette volna félholtra zabálni magát egy cukrászda hűtőpultjában, de az égiek mindeddig megtagadták tőle ezt a gyönyörűséget. Vagy a kockázat volt aránytalanul nagy, vagy a hűtőpult zárt tökéletesen. Talán majd most!
– Figyelj, Fanni, most részletesen elmondom, miként lehet mentálisan felzárkóztatni egy leamortizált Jótündért! Van itt a szomszéd utcában egy cukrászda. Egyedül semmilyen módon nem tudok bejutni oda. Olyan az, mint egy számító lelkű nő szíve: sehol rajta egy rés, lyuk, vagy hasadék. Egyszerűen megközelíthetetlen. Na, de egy aranyos kiskutya minden feltűnés nélkül besétálhat fényes nappal egy kislány társaságában az eladótérbe. Ott megbújunk egy bútor alatt és kivárjuk a zárást. Aztán eljön az éjszaka, és mienk az egész cukrászda, nyitásig. Akkor valakivel szépen kisétálunk és megyünk haza Csibihez. Rendben?
– Hatalmas és szerteágazó tudással rendelkezel Csucsu, de nem értem a bejutásom hogyan segít közelebb téged a süteményes pulthoz. Én különben is utálom a sütit, inkább csirke szárnyat ennék, jól átsütve. – értetlenkedett Fanni.
– Drága barátom, ha te bent vagy, akkor én is. Ott kapaszkodom ugyanis majd a hasad alatt, és velem együtt sétálsz be a boltba. Odüsszeia, kilencedik ének, a tengerészek szökése a Küklopsz barlangjából a birkák hasa alatt. Ne mond, hogy nem hallottál róla!
– Nem, nem hallottam az esetről, a híradóban sem volt, mert akkor tudnék róla. – mentegetőzött a kiskutya. – Te nagyon művelt vagy Csucsu, hol tettél szert erre a rengeteg tudásra?
– Évekig laktam a könyvtárak központi lerakatában, ott a kutya sem keresett, és ha veszélyes volt kaját keresgélni, akkor azt kellett ennem, ami éppen kéznél volt. A rengeteg tudományos munka és szakkönyv mellett gyakran fogyasztottam szépirodalmat is. Ekkor rágtam át magam a Homérosz összesen is, ami tartalmazta az Odüsszeiát. Nehéz évek voltak, de hidd el a tanulás a legjobb befektetés.
– Rendben, csináljuk, csak végre valahogy hazajussak! – szűkölt Fanni fájdalmasan.
A hajnal már ott érte őket a süteményes bolt előtt, a szemetes konténer alatt lapulva. Kicsit szunyókáltak is, mert a kiszemelt objektum csak a délelőtti órákban nyitott. Aztán hirtelen minden felgyorsult, a kiskutya nem győzte kapkodni a fejét, de Csucsu szakszerű irányítása mellett zökkenőmentesen peregtek az események. Érkezett egy kisfiú az anyukájával, meg egy idősebb házaspár, nyílt az ajtó, Csucsu vezényelt és kapaszkodott, Fanni pedig futva indult közéjük. Ekkor bukkant felszínre a terv egyetlen gyenge pontja. Fanni lábai nagyságrendekkel rövidebbek voltak, mint Odüsszeusz birkáié, így a csimpaszkodó Csucsu feje minden lépésnél az aszfalthoz koccant. Mire bejutottak az eladó térbe szegény patkány úgy nézett ki, mint Mike Tyson fehér ellenfele a harmadik menet végén. De bejutottak. Fanni azonnal beslisszolt az egyik hűtőpult alá és meglapultak. Ekkor jött a következő probléma. A cukrász perzsa macskája már szintén ott tartózkodott, lesve a gyerekek által leejtett-ledobott apróbb játékokra, amiket nagy rutinnal magához ragadott. Agyon kényeztetett idegei azonnal felmondták a szolgálatot, és hisztérikusan felsikoltott: – patkááááá…! Nem tudta befejezni. Fanni terrier agyába automatikusan betöltődött a „cica” program, lefutott az összes lehetséges megoldás, és mielőtt még bárki bármit tehetett volna – ideértve őt magát is – már a fogai közt volt a macska nyaka. Nem harapott rá, csak annyit szorított rajta, hogy a sikoly elhaljon.
– Ha még egyet mukkansz, letépem a fejed és kigurítom a vásárlók közé, akik undorodni fognak tőled. – morogta a macska nyakába. Tudta, a házi kedvenccé silányított macskák kevés dologtól idegenkednek jobban, mint a visszataszítóvá válástól. Jól számított. A szőrmók suttogva esküdött hűséget és hallgatást.
– Amúgy ki vagy? – érdeklődött barátságosan Fanni, miután lassan eltávolította az álkapcsát a cica nyakáról.
– Kleopátra a nevem és nagyon perzsa vagyok. – felelt a macska már majdnem gőgösen.
Csucsu hangosan felröhögött, majd ijedten kapta a szája elé a mancsát.
– Mit röhögsz patkány? – sziszegte Kleopátra – ez királyi név.
– Először is, szólíts nyugodtan Jótündérnek, ugyanis illegalitásban vagyok, másodszor Kleopátra két római csavargó cemendéje volt, mígnem a harmadik öngyilkosságba kergette.
– Mi az a római és mi az a cemende? – értetlenkedett Kleopátra.
– Hmmm, hosszú! Elégedj meg annyival, hogy nem egy szerencsés név, zárta le a témát Csucsu, majd ismertette jövetelük célját. Kleopátránál megértésre talált Csucsu mindent elsöprő vonzódása a habos sütemények iránt, bár ő maga már idegenkedett mindentől, ami édes és krémes. Egy friss, tollas verebet enne, esetleg papagájt, de számára meg ez az elérhetetlen délibáb. Mindenesetre tanácsokkal látta el a jövevényeket, mely süteményeket érdemes fogyasztani. Azt a lelkükre kötötte, ne rágják össze a készletet, amibe beleharaptak, azt falják is be. Így kisebb a lebukás veszélye. Ha hiányzik egy tortaszelet, azt nem venni észre, de ha ottmarad egy megrágott krémes, abból világra szóló botrány lesz. Még tán patkányirtást is elrendelnek a kerületben! Ezt Csucsu mindenképpen szerette volna elkerülni, ezért megígérte, mindenben Kleopátra tanácsai szerint fog eljárni. Aztán csendben meglapultak és várták az estét. Az idő ólomlábakon jár, amikor nem mehetünk elébe az eseményeknek. Azért lassan csak beesteledett, a bolt bezárt, és Kleopátra vezetésével óvatosan előmászott a kis csapat a rejtekhelyről. Kleo azt is elmondta, hogyan kell az eladóteret pásztázó kamera és a bejáratot figyelő fotocella hatáskörén kívül maradni. Aztán a kiskutya és a macska együttes erővel elhúzták, rángatták a hűtőpult tolóajtaját, és Csucsu hirtelen a mennyországban találta magát. A katonás rendben sorakozó torták mámorító illatkavalkádot borítottak szaglószerveire. Ezerféle gyümölcs kipárolgása keveredett a vanília, fahéj, kókusz, szegfűszeg, gyömbér, ánizs és még az isten tudja miknek az illatával. Csucsu megszédült és zokogni kezdett.
– Vizet, adjatok vizet, mert elalélok – nyöszörögte alig hallhatóan. Kleo felkapta a nyakánál fogva, és a sarokban lévő tálkájához cipelte, ahol alpesi gleccservíz volt kitöltve neki. Csucsu azonnal összeszedte magát, ahogy a macska leheletét érezte a tarkóján. Egész életében az ilyen szituációkat igyekezett kerüli. Fanni ott trappolt mellettük és aggódón vinnyogta:
– Meg ne dögölj most nekem, Csucsu! Itt vagy az álom kapujában!
– Nem, – nyögött Csucsu, – ez nem a halál ideje. Csucsu most enni fog. Sokat. Kérlek, tegyetek vissza a pultba! Teljesítették a kívánságát, majd a „Jótündér” rövid válogatás után nekilátott egy oroszkrém tortának. Különös gyengédség fűzte az orosz konyhához, már fiatalon beleszagolt a Csendes Don-ba, Szabó Ervinéknél evett Csehovot, sőt egyszer Csajkovszkij kottákat is kóstolt. Nem is csalódott. A torta olyan volt, mint egy lányregény, könnyű, illatos és szeretni való. Fanni közben érdeklődve szimatolta a felhozatalt, majd reményvesztetten fordult Kleóhoz:
– Csirke szárny nincs?
A macska alig láthatóan megborzongott, majd szemeit a plafonra emelve morogta:
– Nagy ég! Hova kerültem? Csirke szárny itt?! Még halloweenkor sincs! Néha a pogácsás pultban előfordul leveles tésztába csavart bélszínroló, de az általad említett, állati fogyasztásra alkalmatlan csonthalmaz soha!
Ezalatt Csucsu végzett egy francia krémessel is, és hozzálátott a germán nyelvterület gyümölcsös-tejszínhabos eposzához, a Fekete Erdő tortához. A feléig juthatott, mikor elvesztette az eszméletét és hanyatt kizuhant a hűtőpultból.
– Tüntesd el a maradékot, és húzd be a pult ajtaját, én megpróbálom újraéleszteni a patkányt. – vezényelt szenvtelen hangon Kleo.
– Jótündér! – javította ki a tájékozatlan macskát Fanni, majd a romok felszámolásához fogott. Megette a félbehagyott tortát, eleinte undorral, majd egyre élénkülő rajongással és beküldött rá még egy lúdlábat és egy sarokházat is. Aztán ő is rosszul lett. Nyüszítve vonszolta magát Kleó vizes tálkájáig és ott komótosan, nagyokat nyögve kipakolta a süteményeket, sőt a tetejükre helyezte a tegnap déli fasírtot is. Ettől határozottan megkönnyebbült, de Kleó vigasztalhatatlan lett.
– Soha többet nem iszom abból a tálból – jegyezte meg szemrehányón, és berúgta az éledező patkányt a pult alá. – Na tünés, elbújni! Mindjárt itt a reggel! – vezényelt még határozottan és a macskáktól megszokott hirtelenséggel elaludt.
Reggelre kiderült, a Jótündér a kapaszkodásra is képtelen az elfogyasztott glükózbombák hatására, fájdalmasan elismerte: úgy látszik mégsem a cukrászda volt a beteljesült álom, hanem talán az, amikor egy angyalföldi csatornában Pézsmarézinek énekelte mély átéléssel a „ Sorrentóban zöld a tenger, az mesél egy vén mesét” című szerenádot, és rá huszonegy napra született tizenhárom gyönyörű utóduk.
Ettől mindenki ideges lett.
– Hogy a frászba fogtok feltűnés nélkül eltűnni innen, ha ez a patkányokkal pettingelő tündér képtelen az együttműködésre?! – kelt ki magából Kleó.
– Hagyjatok itt békében meghalni! – rebegte Csucsu, de titkon remélte, nem hallgatnak rá.
– Na, még csak az hiányozna! – sikoltott fel Kleó. – Először is itt esélyed sincs a békés elmúlásra, rettenetes sivalkodás, rohangálás és jajveszékelés közepette csapkodnának agyon a felindult hölgyek, de ha a cukrász fiával futsz össze, akkor még a fogantatásod pillanatát is elátkozod. Múltkoriban egy szerencsétlen kisegér tévedt a gyümölcsös ládákba a cukrászműhelyben, a fickó meg rányitott egy tűzoltásra rendszeresített CO2 palackot. Nyomorult cini elevenen fagyott meg a -70 fokos gázban. Órák teltek el, mire annyira kiengedett, hogy meg tudtam enni. Persze csak titokban, mert a csajok sokkot kaptak volna, ha kiderül, hogy egeret eszem.
– „B” terv! – szólt Fanni és várta a többiek elismerését.
– Mi az a „B” terv? – kérdezték őszinte érdeklődéssel.
– Gőzöm sincs, de a tv-ben az ilyen esetekre mindig van egy „B” terv.
– Rendben – vette át az irányítást Kleó – ha nyílik az ajtó, Fanni a fogai közé kapja a tündért és kirontunk az utcára.
– Te is jössz velünk? – ütődött meg Csucsu.
– Igen, úgy könnyebb dolgotok lesz – mérlegelte a lehetőségeket Kleo. – Ha én megyek hátul, akkor veletek már nem törődnek, csak engem akarnak megakadályozni a kijutásban. Különben is, itt az ideje egy kis csavargásnak. Kifigyelem, mikor már egyre kevesebbet foglalkoznak velem, akkor kis időre világgá kell menni. Ez havi rendszerességgel szokott bekövetkezni. Eltűnésem után
eluralja környezetemet a pánik, és égen-földön keresnek. Néhány óra megfeszített kutatás után hagyom magam megtalálni, ettől mindenki határtalan boldog lesz egy ideig. Aztán kezdődik minden előröl. Ez egy érdekes tulajdonsága az embereknek. Valaminek az értékét ugyanennek a valaminek a hiánya határozza meg.
– Érdekes és figyelemre méltó megfigyelés – mélázott el Csucsu, aztán reménytelenül legyintett – én soha, senkinek nem szoktam hiányozni.
– Ezen gondolkodhatnál egy sort, amikor épp nem a fajfenntartással vagy elfoglalva! – utalt Kleo epésen a „Jótündérek” szaporaságának átfogó problémájára.
– Meg sem hallom az ilyen rasszista kijelentéseket – szívta fel magát Csucsu – egy demokratikus közegben ezért karóba húznának és elevenen megégetnének. De mit várjon a tündérség ettől az egyre butuló, perclényekkel kitömött világtól?
Kuss és lapulás! – vetett véget az elmérgesedő vitának Fanni. – Nyit a cukrászda!
A továbbiakban a „B” tervnek megfelelően peregtek az események. Nyílt az ajtó, Fanni felkapta a tündért és kirobbantak az utcára. Kleo jobbra futott, ők balra és igaza lett a macskának, mindenki őt követte. Fanniékkal a kutya sem foglakozott. Egy darabig még tessék-lássék rohantak, aztán meghúzták magukat a park egy dús bokrában.
– Na, most már csak haza kell vinned, és a gazdámat boldoggá kell tennünk. – lelkendezett Fanni a sikeres kijutás okán.
– Az is megvan – szuszogott elgyötörten Csucsu. Még sosem volt terrier szájában, ezért nagyon megviselte az elmúlt néhány perc.
– Hogy-hogy az is megvan? Azonnal vigyél haza! – vakkantott Fanni indulatosan.
– Ott laksz a szemben lévő házban, vontatott észjárású eb. Fényes nappal ennél közelebb nem vihetlek, mert az pánikot és atrocitást szülne.
– Jé, tényleg! – lepődött meg jelentősen Fanni – honnan tudtad?
– Egy Jótündérnek illik tudni az ilyesmit, amúgy meg gyakran láttalak kijönni onnan Csibivel. Rendkívül színpatikus hölgy, egyszer elejtett egy fél csokis kekszet, amit sikerült megszereznem a köcsög varjak elől. Ó, még most is a számban érzem az ízét!
– Na és a boldogság, azt mikor adod oda?
– Már nálad van! A baj az, hogy mint annyi más, te sem veszed észre. A boldogság te magad vagy. Csibi szeret téged, szeret veled lenni, és ez a szeretet boldoggá teszi. A boldogság nem a világban szerteszórt, elrejtett valami, aminek a keresésére indulhatunk. A boldogság bennünk van, csak kell valaki, aki ránk szabadítja. Van, akit az tesz boldoggá, ha megdöglik a szomszéd macskája. Ezt meg tudom érteni, bár nem nagyon szép dolog és hamar mulandó érzés. Az igazi boldogság azáltal boldognak lenni, hogy boldoggá teszel valakit. A szeretet boldogságot szül és a boldogság szeretetet. Így lesz ez egy végtelenített folyamat, amíg valamelyik fél meg nem unja. Ekkor jön a boldogtalanság, de az már egy másik fejezete az életnek. Egyelőre ezt memorizáld.
– Rendben – szólt Fanni, és könnyes szemmel nézte a házat, ahol lakik. Végre hazajött. Hosszan megköszönte a Jótündérnek a segítséget, az eligazítást, aztán bizonytalanul rákérdezett:
– Te Csucsu, nem lehet, hogy te mégis, valahogy patkány vagy? Nem szokott az orrom ekkorát tévedni!
Csend. Semmi válasz. Fanni bosszankodva fordult hátra, hogy kérdőre vonja a megkukult tündért, de sehol-senki. Egyedül volt a bokorban. Csucsu oly hangtalanul tűnt el az életéből, mint egy derűs pillanat. Elindult hát a ház felé és vitte a boldogságot.