– Na, húzz innen, Emi! Játssz valahol másutt! Zavarsz! Nem látod, most mélyen depressziós vagyok – motyogta Dezső, a varjú, és valóban lógott füle-farka. Emit nagymértékben megdöbbentette Dezsőnek ez a szokatlanul antiszociális megnyilvánulása. Először is, ez itt az ő kertrésze, még anya szerint is csinálhat, amit akar, másodszor, itt a nagy diófa, ami elengedhetetlen kelléke a játéknak. Fáramászós-leesőst, mentős-kórházasat szeretne játszani, amiben ő a mentőorvos, aki a kórházba szállításig megmenti a bajbajutottak életét. És ebbe a szép és fontos feladatba undokoskodott most bele Dezső. Első reakcióként el akarta küldeni a varjút melegebb éghajlatra néhány idevágó, speciális kifejezés segítségével, amiket a nagyfiúktól hallott a sportpályán, de mélyen rögzült empátiája veszélyt jelzett.

– Mi történt, tesókám, csak nem a madárinfluenza van kitörőben rajtad? – érdeklődött inkább szelíden.
– Semmi bajom, csak….csak beledöglök – zokogott fel Dezső a fájdalom legmélyebb bugyraiból. – De a részletek titkosak, még magamnak sem merem elmesélni. Ne is faggass róla, mert olyan megalázó az egész! A toll leég a pofámról, annyira szégyellem magam.
Emi nem erőltette a dolgot. Ismerte jól Dezsőt, tudta, csak egy kicsi türelemre van szükség. Csend borult a hatalmas kert vadregényes zugaira, a várakozás csendje.
– Akarod hallani? – törte meg a némaságot a varjú.
– Tulajdonképpen nem. Ám úgyis elmeséled, ettől megkönnyebbülsz, ezért essünk túl rajta mielőbb. Hallgatlak.
– Szerelmes vagyok! Reménytelenül – csuklott el a hangja a varjúnak és letottyant Emi mellé a téglarakásra.
– Jaj, Dezső, már megijesztettél! Azt hittem tényleg valami baj van – könnyebbült meg Emi.
– Tényleg baj van! Nem kicsi! Ez most komoly – tárta szét színpadiasan a szárnyait a fekete madár. – A helyzet messzemenően kilátástalan.
– Dezső! Te szinte folyamatosan szerelmes vagy valami lehetetlen dologba – világított rá a tényekre Emi. – Csak az elmúlt hónap folyamán belehabarodtál egy komplett HÉV szerelvénybe, mondván: milyen hatalmas, ragyogó tavasz színű és suhanás közben kattog. Ezt még megértettem. De! Mi a frászt tudtál szeretni egy üres mosogatószeres flakonon? Egy hétig jártatok, és a frászt hoztátok az egész településre, mert mindenhova magaddal hurcoltad, soha nem lehetett tudni, mikor, kire ejted rá odafentről. A motorosok már szűköltek a félelemtől az ötven méter magasból orcájukba csapódó műanyag flaska miatt.
– Ő most más – szakította meg a korholást a varjú. – Ő a testet öltött gyönyörűség és a sötét reménytelenség!
– Ki ő? – zárta rövidre az eszmecserét Emi.
– Lulu. Lulu a fácáncsibe. Érte döglik az egész bozótos a Kvassay zsiliptől a tassi szigetcsúcsig. Nekem pedig annyi esélyem sincs nála, mint a szélnek egyhelyben maradni. Ó, te szív, miért nem tudsz megszakadni, ha már ennyire fáj? – jajdult fel a varjú nyomorultul.
– Miért ne lenne esélyed, Dezső?! – igyekezett bagatellizálni a drámát Emi. – Akkora dumád van, a múltkor a verebet kibeszélted a macska szájából.
– Ez most más. Meg sem hallgat. A közelébe sem férhetek. Ott az a rengeteg gyönyörű fácánfiú, mind színes és ragyogó, mint egy feldíszített karácsonyfa, én meg…én meg egy rakás fekete szerencsétlenség vagyok!
– Gondolod? – mosolygott Emi.
– Nem gondolom, tudom – mortyogott a varjú. – Látod te is kinevetsz.
– Tudod mit, Dezső? – Emi most már tényleg nevetett. – Megtaláltam a megoldást. Amit te szerencsétlenségként élsz meg, az tulajdonképpen a fácánok között szokatlan, különleges. Te nem egy fekete tucatvarjú vagy, hanem Dezső, a rocker! Érted?! Azzal fogod elkápráztatni Fácán Lulut, hogy te a vad, zabolátlan rocker vagy. Egészen más, mint a többiek!
– Mi az a rocker? – érdeklődött a varjú.
– Azt én sem tudom, de nagyon különcnek tartják magukat. Feketék, ezüstláncokat viselnek és üvöltöznek.
– Ez eddig megy, de nincs ezüstláncom – legyintett lemondóan Dezső, aztán még gyanakodva hozzátette. – Ugye nem csinálsz hülyét belőlem?
– A barátod vagyok fekete madár és társad a bajban – komolyodott el a kislány. – Lesz láncod is. A sufniban láttam egy szakadt WC láncot, abból készítünk neked nyakravalót.
– Mi az a WC? – firtatta a varjú.
– Azt jobb, ha nem tudod, de a nyaklánc gyönyörű lesz – ígérte Emi, és úgy is lett. A gömbölyű szemekből álló WC lehúzót méretre vágta, cérnával összekötötte, kicsit kifényesítette és belepróbálta a varjú nyakába. Kényelmes és káprázatos viseletnek bizonyult. Egy törött tükör segítségével megmutatta magát a varjúnak. Az kedvtelve szemlélte a tükörképet, majd bizonytalanul kérdezte:
– Az ott én vagyok?
– Igen, Dezső. Az ott Dezső, a rocker! – Emi elégedett volt a látvánnyal.
– Meglehetősen megnyerő! – próbált visszafogottan fogalmazni Dezső, de majd kiugrott a tollazatából örömében. – És én ettől a WC lánctól rocker lettem?
– Nem, ez csak egy kellék. Mondjuk igen jelentős kellék, de az igazi rockerség belülről jön – magyarázta bizonytalanul a kislány.
– Hogyan? Hogyan jön belülről? – próbált nagyon koncentrálni a fekete madár.
– Azt én sem tudom pontosan – vakarta a fejét Emi. – Mindenesetre ajánlatos üvöltözni, arrogánsnak, vadnak illik lenni, de közben hatalmas szívet kell üzemeltetni, ami kitárva minden és mindenki felé. Ezek látszólag ellentmondásos megnyilvánulások, de pont ez a rockerség lényege: ezeket összehozni!
– Szeretném mondani, hogy értem, de akkor hazugságon fognál – nézett bánatosan Dezső.
– Igen, ez elég bonyolult és olyasmire akarlak tanítani, amit én sem igazán tudok. De meg fogod oldani. Légy nagyon határozott, fütyülj a többiekre és hozd a legjobb formádat. És… várj csak! Most beugrott a sikernek egy másik záloga. Nagyapám kocsijában hallottam bömbölni egy nótát. Rolling Stonséktól a Fesd feketére. Ez pont idevág. Gyere az ablakhoz, lejátszom neked, és igyekezz megjegyezni belőle valamit!
Emi beszaladt a házba, kis idő múlva nyílt a gyerekszoba ablaka és felcsendült a nóta, amire százezrek szoktak tombolni a stadionokban Mick Jaggerrel az élen. A varjú az ablakpárkányon kuporogva hallgatta. Kicsit idegesítette Tedi kutya múlni nem akaró érdeklődése, de azért tudott koncentrálni a melódiára.
A szám végén Emi megjelent az ablakban.
– Most már tudsz mindent. Irány a fácános, üss rajta Lulun, hódítsd meg és várom a jelentést. Veni, vidi, vici! Csak ez az elfogadható eredmény! Innentől tanulnom kell – és köszönés nélkül becsukta az ablakot.
A varjú egyedül maradt kicsi szívének minden aggodalmával, a lelkében dúló viharokkal és a józanész vészjelzéseivel. Elrúgta magát az ablakpárkányról és elszántan felcsavarodott a felhők felé a szikrázó napsütésben.

Másnap Emi a suliban kicsit aggódott tollas barátjáért, de aztán a matek doga szigorú és önző feladatai kisajátították agyának minden szabad kapacitását. Egészen megfeledkezett a fekete madárról. Hazatérve mozgást látott hátul az udvarban. Táskáját és minden más, az isi által ráaggatott cuccot ledobott a teraszon, és szaladt hátra a téglarakáshoz. Dezső a diófa alsó ágán ücsörgött, és szemmel láthatóan tocsogott a boldogságban. Alatta a téglarakáson Fácán Lulu topogott és már messziről kiabált a kislánynak.
– Szia, Emi, én Lulu vagyok és hozzád jöttem. Dezső nagyon sok szépet mesélt rólad és azt is mondta, a barátja vagy. Képzeld, Dezső rocker!
– Nem mondod! – adta elő magát meglepettnek Emi.
– De! Csak tegnap délután óta ismerem, de úgy bele vagyok zúgva, mint szélmalom a langyos déli szélbe.
– Mesélj Lulu, hogyan történt? – Emi tulajdonképpen Dezsőtől akarta hallani a beszámolót, de a varjúnak esélye sem volt megszólalni.
– Az úgy történt…, tegnap délután történt…jaj, olyan gyönyörű és annyi minden történt…, na, jó, kezdem az elején – próbált Lulu választékosan előadni. Tegnap délután a Duna-parti csalitosban kapirgáltam, körülöttem egy rakás unalmas fácán pasi dürögött, mikor elzúgott felettem alacsonyan a „Hang”. Azt énekelte, hogy ha-ha-ha hahahahahahahahaha I wanna see it painted, painted, painted, painted black! Yeah! És fekete volt, fekete, mint a csillagtalan éj! Te Emi…, én majdnem kihaltam! Annyira, de annyira izé volt. Aztán leszállt mellém a fekete madár és elárulta: ő rocker! Ó, jaj, Emi kapj el, mert elalélok! – és elalélt. Emi épp csak el tudta kapni, majdnem lezuhant a téglarakásról, de azonnal feleszmélt, és mintha mi sem történt volna folytatta. – Nézd, még most is libabőrös vagyok, annyira a hatása alá kerültem. Én, a szürke fácáncsibe, felkeltem az érdeklődését egy ekkora Ásznak, aki rocker és lánc van a nyakában! Hát rögtön elhagy az eszem és zavaromban hullik a tollam. Te Emi, én annyira pertuban vagyok a sorssal, hogy az utamba sodorta ezt a Fekete Csillagot.
Emi a varjúra nézett, majd jobbját felemelve, kicsi markát ökölbe szorítva felmutatta hüvelykujját a madárnak. Dezső végtelen melegséggel és tisztelettel nézett vissza a kislányra.
– Keresném a szavakat, de felesleges – szólalt meg végül csendes áhítattal. – Még nem alkották meg azt a nyelvi fordulatot, amivel kifejthetném hálám mélységét. Talán, ha azt mondom: köszönöm, nem hibázok nagyot!

Napokkal később Emi az udvar hátsó részében épp Tedi kutyát igyekezett lebeszélni a szomszédos tyúkok megrendszabályozásáról. A hölgyek folyamatosan hangoskodtak, be nem állt a csőrük, és mivel tyúkeszűnek születtek, hát hülyeségeket beszéltek. Tedi a praktikus megoldások híveként szerette volna egyszerűen átharapni a torkukat, de ezt Emi határozottan ellenezte.
– Tedi, olykor nem a legkézenfekvőbb megoldás a legcélravezetőbb. Egy értelmes ebnek kell tudni kezelni az ilyen szituációkat. Főleg a tavalyi eset után, mikor is kibelezted a fél baromfiudvart. Megdöglött hat tyúk, két kakas és mellékesen széttépted a macskát is, aki véletlenül pont arra járt.
– Nem akartam szemtanúkat – csóválta a farkát Tedi.
– Miután úgy néztél ki, mint egy felrobbant tollseprű, nem hiszem, hogy szerencsétlen macska lett volna az egyetlen terhelő bizonyíték ellened. Apunak egy hetébe és jelentős anyagi áldozatba került helyreállítani a jószomszédi viszonyt és a szétbarmolt kerítést. Ezért nyomatékosan megkérlek, ne harapj át egyetlen torkot sem, passzivitásoddal őrizd a világbékét! Meg vagyok értve!? – és Emi felemelte a mutató ujját, nyomatékosítva az elhangzottakat. Tedi csak morgott, rosszallóan csóválta a farkát, de mielőtt megszólalhatott volna, nagy suhogással madarak érkeztek.
– Nyugi Tedi, mindjárt csendbe borítom a baromfiudvart – szólt Dezső a levegőből és átlibbenve a kerítés fölött lekiabált a hangoskodóknak: „Kuss, hülye tyúkok! Ilonka néni most vett a piacon egy szatyornyi zöldséget. Nagy valószínűséggel mentek a levesbe!”
Olyan csönd borult a hátsó udvarokra, mint téli éjszakán a falusi temetőre. Az elmúlás szele megcsapta a sokbeszédű hölgyeket. Dezső elégedetten tottyant le Emi mellé a téglarakásra. Lulu addigra már ott ült és áradozott.
– Látjátok, ez ő! A láncos rocker! Egy igazi pasi. Mondhatnék görög istent is, de azt nem tudom, mi az. Valami nagyon pasis lehet. A kertmoziban hallottam.
– Szevasztok fiúk, lányok – üdvözölte Emi a jövevényeket. – Mi járatban vagytok?
– Ajcsit hoztunk neked, picilány – szökdécselt Lulu vidáman.
– Drága Lulu, kérlek, most maradj csendben kicsit, hadd mondjam én el a mondandókat – ölelte át szelíden Dezső a fácánt.
– Elalélok! Tényleg elalélok! Micsoda férfi! Nem felrúg, hanem megkér! Annyira romantikus! – sikoltott fel Lulu és elalélt. Aztán magához tért és csendben megült a téglákon.
Dezső most már zavartalanul ismertethette jövetelük célját és rendkívül ünnepélyesen beszélni kezdett.
– Meg sem próbáljuk meghálálni, amit tettél értünk, mert azt úgysem lehet…
– Ugyan, Dezső, semmi az egész, csak felturbóztam a már meglévő sajátosságaidat. Kihoztam belőled az állatot – nevette el magát Emi.
– Ez az! Ez a megfelelő szó! – kiáltott fel Lulu. – Mennyit gondolkodtam ezen kifejezésen. És tényleg. Dezső, te egy állat vagy!
Dezső rettenetesen elpirult a tollazata alatt és zavarában a csőrét kezdte fenni a téglákon.
– Köszönöm a bókokat, de ez a délután most nem rólam szól. Emlékszel, picilány – fordult Emihez – amikor az álmaidról beszélgettünk? Amikor elmesélted mennyire szeretnél te is szabadon repülni? Gépek nélkül, műszárnyak nélkül, csak a szelek szárnyán. Nos, ma repülni fogsz. Szabadon, segédeszköz nélkül, mint a madár.
– Az lehetetlen – legyintett Emi lehangoltan. – Még nem tanultam fizikát, de annyit azért tudok, a ti szárnyfelületetek édeskevés az én röptetésemhez. Azért köszi a próbálkozásért, már az is megtisztelő, hogy emlékszel az álmomra.
– Menni fog, picilány, ne légy kishitű – erősködött a varjú. – Hallottál a Kékmadárról?
– Persze, hallottam. A boldogság kék madara, ahol megjelenik, ott az emberek boldogok lesznek egy időre. Olyasmi, mint a jótündér. Egyetlen apró hibája a nemlét. Csak a mesékben van.
– Nem ugyanarról a kék madárról beszélhetünk – rázta a fejét a varjú – mert ahol ez megjelenik, ott nem nagyon boldogok az emberek. A Kékhattyú ugyanis általában ittasan szokott beesni a teraszokon megterített asztalok közé, és hatalmas testével jelentős károkat okoz a kávéházak, kocsmák és kiülős éttermek leltárkészletében. A balatoni vendéglátó egységek havi költségvetésében önálló tételként szerepel: Kékmadár – 40.000 Ft. Pedig csak egy pofa sörre ugorna be szegénykém, mert baromira nem bírja a másnaposság lélekölő gyötrelmeit.
– Na, várj Dezső, ezt már nem tudom követni – csóválta a fejét Emi. – Miféle hattyúról beszélsz te, aki részeg, másnapos és kék? Remélem nem csipegettél fel valami ótvaros tudatmódosító tablettát a diszkó környékén!
– Nem, nem, teljesen tiszta vagyok, már évekkel ezelőtt lejöttem a vadkenderről és egyáltalán nem is hiányzik, de a Kék tényleg létezik – próbált hitelt érdemlő maradni Dezső. – Mindjárt jön Artúr a vén bagoly, aki olyan okos, mint amilyen szép Lulu, és elmagyarázza neked a Kékhattyút. Nem könnyű megérteni, elmondani még nehezebb, ezért gondoltam jobb, ha egy szaktekintély ismerteti veled ezt az igen bonyolult körülményt.
Alig fejezte be a fekete madár a mondókáját, mikor néma csendben, minden szárnysuhogás nélkül befutott Artúr. Emi tisztelettudóan köszöntötte és bemutatkozott. Ezzel azonnal elnyerte a vén bagoly szimpátiáját. Kicsit hunyorgott a ragyogó napsütésben, éjjeli vadászatokhoz szokott finom szemét zavarta a fény, de megígérte Dezsőnek, hát eljött.
– Nos, ifjú hölgy, gratulálok! Nem akármilyen barátaid vannak és nem akármilyen ajándékkal akarnak meglepni. Nem tudom mivel érdemelted ki, de irigylésre méltó a helyzeted! Amíg megjön a Kék, addig elmondom miként lett egy átlagos hattyúból Kékmadár. Itt a Kis-Duna partján született Kék – még szürkének – és itt is cseperedett fel. Pompás hófehér hattyú vált belőle, és mint a többiek, rendszeresen dézsmálta a horgászok által széthagyott elemózsiát. Egyik alkalommal az eldobott szatyorban talált valami furcsa alakú, igen kemény tárgyat, azóta tudjuk, üveg volt, és az alján lötyögött némi folyadék. Megkóstolta. Az első kortyok betyárul égettek, de hattyúnk kemény volt és következetes, miáltal úgy berúgott, hogy áténekelte az éjszakát. Mindenki azt hitte vége, mert a hattyúk csak a haláluk előtt énekelnek, de Kék minden különösebb nehézség nélkül megérte a hajnalt, csak rettentő másnapos lett. Ekkor kötött életre szóló barátságot Dezsővel, aki szerzett neki egy fél doboz sört a csepeli strandról. Az ily módon megmenekült hattyú ezután már tudatosan kereste az égetett szesz mámorát. Százkilómétereket hajlandó volt repülni pár korty pia miatt. Az egyik ilyen alkalomkor sikerült annyira túltolni a bulit, hogy már nem tudott hazaérni, a sötétben leszállt az útjába kerülő első kis tóra, ami száz sebből vérző navigációs rendszere szerint az Omszki-tó lehetett. Reggel derült ki a szörnyű valóság: az éjszakát a szentendrei Skanzen kékfestő medencéjében töltötte, nyakig merülve az indigókék szutyákban. Így született a Kékmadár. A Skanzen igazgatónője azóta nyugtatókat szed, és állandóan a „Túl a szivárványon”-t énekli, amiben kék madarak repkednek.
Teltek a hónapok, tán egy év is lepergett, mikor Kék Kecskemét környékén beleszaladt egy fél üveg házi készítésű fütyülős barackba. Na, ez ütött rajta akkorát, mint sínre hajtott autón a gyorsvonat. Valami történt vele azon az éjszakán. Valahol a Kunsági Nemzeti Park környékén belezuhant egy szénakazalba, átaludta a következő napot is, az agyában meg elkattant valami. Attól kezdve sugározta érzékszerveinek adását és befogadta más agyának impulzusait. Magyarul: amit ő látott, azt látta más, amit ő érzett, azt érezte más.
– Ez valami csodás lehetett – lelkendezett Emi.
– Háááát….nem is tudom. Kérdezd Iluskát, az elsőborjas tehenet, aki ott legelt a szalmakazal mellett. Mikor Kék magához tért, kimászott a kazalból, nekifutott és felszállt. Iluska úgy élte meg, hogy ő is repül. Hirtelen emelkedni kezdett és mire kétségbeesetten elbőgte magát, már ötven méter magasban kőrözött a legelő felett. Természetesen idegei azonnal felmondták a szolgálatot, remegett mind a négy patája, csorgott a nyála és napokra elment a teje. A borját mesterségesen kellett táplálni, és csak akkor állt helyre az állapota, mikor kapott egy marék antidepresszánst. Kék azóta megtanulta kezelni a helyzetet. Csak akkor sugároz, amikor akar. Eddig nem nagyon tudtunk mit kezdeni e csodás tulajdonsággal, de most Dezső előállt az ötlettel, vigyünk el téged repülni.
Fülsiketítő vijjogás hasított a kert csendjébe, megérkezett az Admirális, aki dankasirály és már látta a tengert is. Utána repült Kék igen intenzív szárnysuhogással. Úgy szálltak le a kertben, mint egy bombázó kötelék. Tedi morogva bújt a hintaágy alá és rettentő szivarja volt, mert utálta elismerni, ha fél.
– Üdvözlök minden jelenlevőt. A kutyát is – udvariaskodott az Admirális.
– Én is – csatlakozott röviden Kék – és kerülve az időpocsékolást rögtön nekiszegezte Eminek a kérdést: – Készen állsz Emi, vihetlek repülni? – A kislányt kicsit elbizonytalanította ez a lehengerlő tempó, de ki nem hagyta volna a lehetőséget.
– Hát ez nagyon jól hangzik, azt hiszem, készen állok. Mit kell tennem? – rebegte végül. – Kényelmesen vackold be magad a hintaágyba, kapaszkodj, és indulunk!
Emi eleget tett az utasításnak, felkuporodva a hintaágyra várakozó álláspontra helyezkedett. A hattyú a vállára hajtotta a fejét és nyugtatólag szólt – Ne félj, nem lehet semmi bajod – majd áttotyogott az udvar másik végébe és a felszálláshoz készülődött. Emi döbbenten konstatálta, valami gyökeresen megváltozott. Érzékszervei összezavarodtak, kaotikus információk érkeztek az agyba, majd lassan minden letisztult és ujjongva tudatosodott benne, Kék szemeivel lát. Az Admirális helyből felrúgta magát a légbe, a hattyú pedig vad rohanással és intenzív szárnycsapásokkal becsapódott a kert végi kerítésbe. Emi látta a telek végének vészes közeledtét, de már túl voltak a kritikus ponton, mindenképpen meg kellett próbálni az elemelkedést. Kék összekotorta magát, elindult az udvar másik vége felé, miközben optimistán motyogta. – Ez volt a gyakorló, most jön az éles. – Ismét nekifutott, csapkodott és csikorogva felkapaszkodott a levegőbe. Emi lélegzetvisszafojtva figyelte, amint elrohannak saját maga mellett, lefelé feszítik a magassági kormány tollait és elemelkednek a földtől. Átcsúsznak a kerítés felett és lassan körözve siklanak feljebb és feljebb. Már elhagyták a diófa csúcsát, az emelkedés egyre meredekebb lett, a kör tágult. Mire anya kerijének háza fölé értek, már játékautónak látszott keripapi Nissanja. Fordultak, elhúztak az iskola vöröstéglás épülete felett. Most látta csak Emi, iskolája pont fordítva működik, mint a többi ház. Ott a falak szürkék és a tető piros, míg az isi teteje szürke és a falak pirosak. Benézett az aula üvegtetején is, aztán utaztak tovább. Leírhatatlan érzés volt látni a kisvárost felülről. Az ismert utcák, házak, a sportcsarnok, a templom egész más arcát mutatta ebből a perspektívából. Érezte az arcába csapó menetszelet és hamar rájött, ha akar, ő irányít. Amerre nézni akart, a hattyú arra fordult. Ha valamit szeretett volna alaposabban szemügyre venni, lejjebb ereszkedtek. Tettek még két kört a város felett, aztán emelkedtek és az Admirális vezényelt: – Irány délnyugat 225 fok, utazósebesség, repülési magasság 400 méter.
Emi repült. Eleinte furcsa volt a sárga csőr, amit az arca előtt látott, de hamar megszokta. Lent összezsugorodtak a települések, kinyílt, szinte a végtelenbe veszett a látóhatár, már Érd felett látni lehetett a Velencei-tavat, és a felhők nagyon közel jöttek. Emi olyan boldog volt, amilyen csak egy kislány lehet, aki egy időre hattyúvá változhat. A Velencei-tó felett lejjebb ereszkedtek, megnézték a nádasokat, a madár rezervátumot, találkoztak néhány szürke gémmel, vadkacsával, kócsaggal, de még a sólymok is eléjük jöttek és tisztelettel köszöntötték a kislányt. Az Admirális kicsivel előttük repült és vitte a hírt: jön Emi. Fehérvárt elhagyva messze előttük feltűnt a Bakony hegylánca. Eleinte szürkéskékben vibrált, de közeledvén kibontakozott az ősz millió színe. Az erdők a haragoszöldtől a világosbarnán és a sárgán keresztül egészen a korall vörösig pompáztak. Ezerféle árnyalat. Emi nem látott még ennyi színt egyrakáson. Anya festőpalettái is nagyon tarkák, de itt egy hatalmas, végeláthatatlan szivárványos szőnyeg terült elé.
Tapolcánál délre fordultak, áthúztak a Csobáncon, tettek néhány kört a vár körül, majd a szüretre váró szőlőskertek felett lecsaptak a Balatonra. A tó kéken szikrázott és fürdött a szeptemberi napsütésben. Emi megbabonázva bámult, aztán nagyot sóhajtott.
– Hogyan lehet ezt elmesélni? Hogyan kéne szavakba önteni ezeket a képeket – tette fel a kérdést tulajdonképpen magának.
– Sehogy – válaszolt váratlanul az Admirális, aki épp akkor húzott el mellettük. – Sehogy, mert úgysem hiszi el senki. Valószínűleg én sem hinném, ha nem repülnék itt melletted.
Már elhagyták Tihanyt, megnézték az apátságot, mikor éktelen sivítással egy apró sirálycsapat közelített alulról feléjük.
–Mayday-mayday-mayday! – hallották a légiközlekedés nemzetközileg használt vészjelzését, és a madarak kötelességtudóan tájékoztatták az Admirálist. – Balhé van, Sas Józsi elrúgta magát a fájáról és felszállt. Márpedig egy parlagi sas nem tréfadolog. Kék először szólalt meg az indulás óta: – Hülye ez a Józsi, minket akar megtámadni? Hát lerúgom az égről, mint szélvihar az eltévedt legyet! A sasok nem szoktak hattyúkat zaklatni.
Kék nem tudta, Józsi nem egészen komplett. Két éve egy mezei nyulat kergetve összeütközött egy kombájnnal, olyan szerencsétlenül, hogy az mindjárt be is bálázta. Két napjába került, mire kivágta magát a szalmabálából. Gyakorlatilag mindene össze volt törve. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park állatorvosai rakták össze, mint egy puzzlét. Lassan fel is épült, csak a feje hajított kicsit. Látta Emiéket amint méltóságteljesen vonulnak a tó felett és úgy érezte, ideje étkezési szokásait feleleveníteni. Felcsavarodott az egekbe és felvette a támadó sebességet. Az Admirális egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, parancsai katonásan pattogtak.
– Vészhelyzet! Alakzatba fejlődni! Zuhanórepülés! Céltárgyat levisszük a tóra!
– Ketten vagyunk, Admirális! Hova a frászba fejlődjünk? – firtatta Kék tanácstalanul.
– Gyere utánam és engedd Józsit egészen közel magadhoz. Takard ki előle a kilátást! Aztán parancsra húzz ki a kötelékből balra!
– Értettem – válaszolt a hattyú, és követte az Admirálist. – Emi kérlek engedd, hogy én vezessek, amíg tart a balhé – szólt még oda a kislánynak, aztán olyan eszeveszett zuhanásba kezdtek, amitől Emi hallotta a tollakon átzúgó menetszél fütyülését. Most bemutatót kapott a repülés magasiskolájából. Cseppet sem félt, sőt hatalmába kerítette a vadászat izgalma. Pedig jelenleg rá vadásztak. Egy fél vödör adrenalin keringett benne vidáman. Józsi összecsapott szárnyakkal zuhant utánuk, és néhány méterre megközelítette Kéket. Már nem is látott mást, csak a hattyú nagy kék sziluettjét. Ekkor jött a parancs. Az Admirális felrikoltott: Balra!
Kék minden erejét összeszedve balra kivágódott a kötelékből, és eltűnt a sas látóteréből. Nem maradt más, csak a sirály és a Balaton. És mindkettő halálosan közel. Az Admirális zárt szárnyakkal, előrenyújtott csőrrel, halászmadár formulát felvéve lassítás nélkül belevágta magát a vízbe és szinte csobbanás nélkül eltűnt a kéklő mélyben. Szegény sas még a szempilláival is fékezett. Amikor a hattyú kifordult előle, már látta, baromi nagy a baj. Toccsan akkorát a betonkemény víztükrön, mint egyensúlyát vesztett pufók nagypapa a strand gyerekmedencéjében. Tollazata egy pillanat alatt ronggyá ázott, az ütéstől azt sem tudta hol van, és egykedvűen fuldoklott a festői környezetben. Az Admirális ekkor bukott fel a víz alól és mindjárt visszarúgta magát a levegőbe, Kék pedig befejezve a balos kört, épp föléjük ért. Látva a fuldokló sast, rátette magát a vízre és odanavigált hozzá.
– Hogy vagy, kelekótya? – kérdezte a bajbajutottat.
– Elég szarul – bugyborékolt Józsi félig megfúlva.
– Na, gyere, mássz fel a hátamra – biztatta Kék – oszt valahogy kievickélünk a partra.
– Tényleg kihúzol? – érdeklődött Józsi némi meglepetéssel a hangjában.
– Tényleg. De ha megcsípsz, simán kinyírlak. Itt a vízen nagyságrendekkel jobb vagyok, mint te. Csináld, amit mondok, és nem lesz baj!
Józsi nagy nehezen felmászott Kék hátára, Emi érezte a sas remegését. Úszva indultak a part felé. Az Admirális a levegőben követte őket, és koordinálta a mentést. Partot érve kiteregették Józsit, és elkezdték szárogatni a napon. Tudott csapkodni a szárnyaival, így gyorsabban ment a száradás. Egy óra sem telt el, jelentkezett, tudna repülni. Emiék el akartak köszönni tőle, de Józsi jelezte, szeretne velük tartani és meglátogatni a kislányt, akivel Kék kihúzta a tóból.
– Én leszek a légi fedezet! Rendben? – ajánlkozott lelkesen.
Az Admirálisék rövid tanácskozás után elfogadták, aztán aggódva figyelték kétbalszárnyas elemelkedését. Azért is találták helyénvalónak a sas Csepelre utazását, mert ha valami komolyabb sérülése van, Emi szülei be tudják vinni az állatkórházba. Felhúztak négyszázra és komótosan elindultak Pest felé. Józsi egyáltalán nem úgy repült, mint egy sas. Egyelőre apróbb mozgáskoordinációs problémái voltak, röpte inkább emlékeztetett egy papagájéra. Életkedve azonban visszatért és nevetve újságolta: – Hát ilyet!? Akkorát estem, mint egy úttestre dobott műbőr kabát.
– Láttuk – elegyedett szóba vele Emi. – Felejthetetlen élmény volt. Képzeld, én még sosem repültem, és mindjárt az első alkalommal ekkora buliba keveredek. Micsoda mázli!
– Ne is haragudj, de ezzel kapcsolatban megoszlik a véleményünk – dünnyögött szemrehányóan Józsi, de aztán felvillanyozódott.
– Te, Emi! Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy én direkt csináltam ezt a toccsanást a te szórakoztatásodra. Rengeteg ocsmány gúnyolódásnak vehetném elejét. Még tán azt is találnák állítani, nem vagyok jó sasnak. Ez borzasztó lenne!
– Hát persze, sasmadár – bólogatott Emi – mindannyian tudjuk, kifejezetten az én kedvemért mártóztál egyet a Balcsiban. Rendkívül látványos volt és valószínűleg számos irigyed lesz emiatt. Hálás vagyok neked ezért az előadásért, a kételkedőket meg küldd nyugodtan hozzám.
– Neked tényleg hatalmas szíved van – bólogatott a sas. – Dezső mondta, de nem nagyon hittünk neki.
– Te ismered Dezsőt? – lepődött meg Emi.
– Dezsőt mindenki ismeri – válaszolt a sas. – Azt is hallottam, újabban rocker.
– Nahát, milyen kicsi a légtér – nevetett Emi. Közben a távolban feltűntek Miklós apró házai, a diófa egyre nőtt, aztán felhangzott az Admirális ukáza: – Futóműveket ki!
A leszállás simán ment. A környék kutyái viszont azt sem tudták, mi alá bújjanak be a közelgő sas láttán. Mama Csipesz kutyájának is hullott a szőre az idegtől, mikor Józsi fenségesen leereszkedett a hatalmas diófára. A hattyú odatotyogott a hintaágyon kapaszkodó Emihez és az ölébe hajtotta a fejét. Emi előtt egy pillanatra elsötétült minden, aztán ismét látott, de már a saját szemeivel. Véget ért a varázs, befejeződött a repülés. Felugrott a hintaágyból és végtelen hálával ölelte meg a Kékmadarat.
– Most én nem tudom, mit kell ilyenkor mondani. Annyira, de annyira hálás vagyok ezért a délutánért mindannyiótoknak.
– A madarak önnön jóságuktól meghatódottan álltak, Artúr bólogatott, Dezső a nyakláncát igazgatta, Lulu elalélt, Kékmadár kért egy doboz sört, nyitva, ha lehet, Józsi, pedig emlékeztette Emit: – Én csobbantam is! – Aztán elköszönt mindenki és indultak a dolgukra. Emi egyedül maradt Tedivel, aki a sas távozása után végre elő mert mászni a hintaágy alól. Együtt sétáltak előre a házig.

Tán három hónap telt el Emi repülése óta, januári szelek nyargaltak az udvaron, mikor Tedi bekiabált a gyerekszoba ablakán.
– Emi, vendégeid vannak! Ki tudsz jönni?
A kislány felkapta a csizmáját, kabátot kanyarított magára és kilépett az ajtón. Tedi ugrálva húzta hátra a kertbe. Legnagyobb meglepetésére Emi a diófa körül ott találta az összes tollas barátját.
– Szevasztok, mi járatban vagytok errefelé? Tudok valamiben segíteni? – kérdezte őket.
– Elköszönni jöttünk, picilány – szólt Artúr a bagoly.
– Elköszönni? – ütődött meg Emi. – Hova mentek a tél közepén?
– Mi sehova – legyintett bánatosan Artúr a szárnyával. – Te mész, Picilány!
– Én? Tudtommal én sem megyek sehova – tiltakozott élénken a kislány.
– Drága kis pilótám – totyogott mellé Kék. – Tudod, mindannyian folyamatosan utazunk egy fura szerkezeten, aminek idő a neve, és te most elérkeztél a kisgyermekkor határára. Talán jön még egy átmeneti év, aztán kezdődik a tinédzserkor. Gyönyörű szép lesz az is, de a picilány korszak lezárul. A mi beszédünket viszont csak a kisgyerekek értik. A tinédzserek nem érnek rá olyan csacskaságokra, mint beszélgetni az állatokkal. Rengeteg nagyon fontos dolguk van. Ezért eljöttünk elköszönni, ne menj el búcsú nélkül.
– Én mindig rá fogok érni beszélgetni veletek, mi mindig szót értünk majd egymással! – kiáltott fel Emi fájdalmasan.
– Sajnos nem! Igaza van Kéknek – bólogatott Artúr – ez is elmúlik majd, mit a csecsemőkor és ezt is elfelejted, mint a babakori dolgaidat. De, tán, ha füleddel nem is, a szíveddel továbbra is megértesz minket. Annyi, de annyi dolgod lesz, azt sem tudod majd, hol áll a fejed!
– Mi az a rettentő sok dolog, ami elrabol tőletek? – kérdezte Emi kétségbeesetten.
– A tanulás, picilány, a tanulás. És itt nem csak az isire gondolok. Az a legkevesebb! Tanulnod kell mindent és mindenkitől. Szokásokat, nyelveket, az életet, a mindennapokat, jót-rosszat, szépet és csúfat. Meg kell tanulnod megkülönböztetni őket egymástól, mert gyakran nem olyan egyértelmű a dolog, mint kisgyermek korban. Óriási a felelősség rajtad. Most kell elkezdened megalkotni azt a nőt, aki húsz-harminc év múlva leszel. És nem szabad hibázni. De, tudjuk, neked menni fog! Legyen ez a végszó, mert ma estére már csak huhogást, károgást, hápogást és csipogást hallhatsz majd tőlünk. Isten áldjon kisnagylány, légy nagyon boldog!
Emi sorra megölelte a madarakat. Józsi hangosan felzokogott, de Lulu rászólt: – Józsi, légy férfi! – aztán elalélt. A búcsú végeztével Emi szomorúan indult a ház felé. Kék érdeklődve utána szólt – Apropó, van egy söröd? Bontott is jó! Emi elnevette magát. – Most nincs, de hétvégére kiteszek egyet. Bontva.
Bement a házba, a szobájában leült az íróasztalához, és elővette a jegyzetfüzetét.
Na…, meló van. Elkezdjük megcsinálni Emit!