Egy tengerésznek szinte minden hazaérkezés karácsony közeli élmény. Többnapi vendégjárás keretében összefut a család, a barátok, ismerősök és hatalmas kajálások és mélyenszántó piálások keretében megünneplik a viszontlátást. Persze az egész folyamat már a reptéren elkezdődik. Ja, igen, ez magyarázatra szorul. Mit keres a tengerész a reptéren, hiszen a hajók nagy része inkább a kikötőket látogatja. Mivel kicsiny hazánk oly mostohán van ellátva világtengerekkel és óceánokkal, a magyar tengerészek kénytelenek a helyszínt különféle közlekedési eszközzel megközelíteni. A közelebbieket busszal, vonattal, a távoliakat repülővel. No, így kerültem én is a reptérre, ahonnan a család kitörő öröm közepette szállítmányozott haza. Sógorom vezetett, mindenki más érdeklődött. Milyen volt az út, hogy vagyok, stb…Egy hathónapos szerződést letudva, családi körben, a négy éves lányommal az ölemben vidáman panaszkodtam: - Fárasztó volt, tele a tököm a hajózással és most hónapokig tudni sem akarok semmiről, ami úszik a vízen! Ezzel le is tudtuk a beszámolót és kezdetét vette a bulik sorozata, melynek végén összekapkodtunk néhány cuccot és irány a Balcsi. Az oviban eleinte szörnyülködtek: - Timike nem tűnhet el hónapokra, itt képzés folyik, stb.                                        - De! – zártam rövidre a még ki sem bontakozott vitát és ők kedvesen beleegyeztek.

Következő nap már Pálkövén ébredtünk és Timit csak a világvége, vagy egy nagyobb adag fagyi tudta távol tartani a strandtól. Mindkettő csak ideiglenesen. Annál is inkább, mert a pálkövei strandon mindkettő igénybe vehető volt. Árultak fagylaltot és az úttörőtáborból lezúduló gyermekek sokasága gondoskodott a világvégéről. Legalább is néhány idősebb fürdővendég egybehangzó véleménye szerint. (Akkoriban én még nem tartoztam ebbe a kategóriába)
Mi önfeledten élveztük a nyár ránk eső részét és semmitől sem hagytuk zavartatni magunkat.  Timi kapcsolatteremtő képessége csodákat tett. A strandra érkezést követő huszonötödik percben már mindenki ismert minket. Bár az én Gyönyörűm birtokában van egy olyan nézésnek, ami kb. azt sugallja: kérlek, állj arrébb, hát nem látod, hogy kevés vagy, mint csillagközi utazáshoz a huszárvágta. Szerencsére ezt ritkán szokta alkalmazni!
Mint a gyerekeknél általában, itt is azonnal kialakult a szűkebb baráti kör, és ezen belül különösen egy kislánnyal szerettünk homokozni. Ő is állandóan a strandon múlatta az időt, és Timivel hamar egymásra találtak. Imádtak gödröket ásni a homokozóba, majd e mélyedésekbe áttrimmelték a Balaton jelentős részét, mocsárrá változtatva ezzel a homokozót és végső kétségbeesésbe sodorva néhány anyukát, akik épphogy totyogó csemetéiket az utolsó pillanatokban mentették ki Timiék vizesgödreiből. A kislánynak a homokozóban folyó tevékenységhez voltak különféle célszerszámai – kislapát, vödör, homoksütiforma, stb. Mi ilyenekkel nem rendelkeztünk. Azaz rosszul mondom. A késő délelőtti órákra már nem rendelkeztünk. Mert reggelente, a vízpartra érkezéskor mi is megvásároltuk a „vödörkislapátsütiforma” egységcsomagot, de ez a délelőtt folyamán elkopott. Timi, mint egy rutinos kibuclakó minden érdeklődését elvesztette a magántulajdonnal kapcsolatban. Olyan iramban hagyta el személyes tárgyait, (papucs, játék, fürdőruci, stb.) hogy pótlásuk időnként gondot jelentett.
Egyik nap ilyen hiánypótló körútra indultunk Timivel Révfülöpre. Természetesen ott is van fagyizó, így a kisasszony is beleegyezett, hogy vízben rohangálás nélkül töltsünk néhány órát. Szorgalmasan cirkáltunk a bazársoron és a plinbárén, gyűltek a fontos és kevésbé fontos dolgok a nyakamba: búvárszemüveg, sípolóköcsög, vízigéppisztoly, stb. és Timi tekintete egyre inkább rosszallást sugárzott, mert egyetértett ugyan a fenti tárgyak beszerzésével, sőt kifejezetten szorgalmazta azt, de még sehol a fagyi! Ekkor a móló felől a tömegből kivált három alak, a homokozóbeli kisbarátnőnk és a szülei. Odaléptek hozzánk, mosolyogva üdvözöltük egymást és a kislány extázisban hadarta: - Timi, Timi, megyünk hajóval, mindjárt jön és mi hajózni fogunk! Indulunk, indulunk! Gyorsan-gyorsan, gyertek ti is! – és levegőt alig véve fuldoklott közben, a szülők, pedig egyetértően bólogattak. Az én négyéves lánykám lassan rázta a fejét és színlelt rosszallással megszólalt: - Áááá…, nekünk tele van a tökünk a hajózással és látni sem bírjuk, ami úszik a vízen!                                                                                  A két felnőtt szerintem még most is ott áll a révfülöpi móló bejáratánál és próbálja értelmezni az elhangzottakat. Én felkaptam Timit, összecsókoltam, majd a hónom alá fogva elindultunk a fagylaltkiskereskedés felé.
                                                                                      

                                                                                     II.

Timi hintázik. Előtte a pálkövei strand puha homokja, azon túl a Balaton, még odébb Boglár. Az égen hatalmas tejszínhabos felhők, a nap szikrázóan csillog a valószínűtlenül kék vízen és egészen biztosan virágok is nyílnak valahol. Timi ebben a festői környezetben igyekszik elsajátítani a hintából kiugrás igen összetett mozdulatsorát. Egyik reggel a kisasszony azzal a meglepő kéréssel állt elém, tanítsam meg kiugrani a hintából. Indoklásul felhozta, ez több szempontból is kívánatos. Először is az óvónők idegösszeomlást és sikítófrászt kapnak a látványtól, míg az ovis pasik összerondítják magukat az irigységtől, hogy a Kisborbély kilépett a világűrbe. Még tán a nagycsoportosok is.
- Ez az! – gondoltam. Ez egy igazi, apához méltó feladat. Nem az a sablonos uzsonnáztatás, reggeli fésülés, vagy a málnával összekent póló kimosása. Ez kihívás! Mindenekelőtt elmagyaráztam a teendők fizikáját, összefüggéseket, fogalmakat: szabadesés, egyenletesen gyorsuló mozgás, melynek inverze a lassulás, és a legfontosabb, a holtpont. Mikor mindez megvolt elkezdtük a gyakorlati kivitelezést. Timi szorgalmasan vetette ki magát az alig lengő hintából, érkezett arcra, hátra, popsira, elfogyasztott jelentős mennyiségű homokot, de egyszer csak ráérzett a ritmusra és simán beleállt a „gyakorlatba”. A sikeren felbuzdulva elkezdte jelentősebben belengetni a hintát és büszkén kiabálta.
- Most jön a nagy mutatvány! Pörögjenek a dobok. – és feltekerte a hintát majdnem vízszintesig. A felső holtponton kicsit eltolta magát az ülésről, a hinta engedelmesen indult vissza, ő pedig a boldogságtól sikongatva zuhanni kezdett. Úgy állt bele a homokozóba, mint Olga Korbut fénykorában. A hibátlan gyakorlattól megrészegülve kiáltotta felém:
- Ezt nézd apu!
Azonnal láttam, hogy nem érek oda. Ó, én közepesen baromarcú, másodosztályú hülye! Mindent elmondtam, mindent begyakoroltunk, de azt elfelejtettem megemlíteni: jön a hinta!
- Feküdj! – kiáltottam kétségbeesetten, ám nem fűztem túl sok reményt a dolog gyakorlati megvalósulásához. Egy katonaviselt fiatalember, vagy egy, már sokat megélt hölgy talán tudja a teendőt a fenti vezényszóval kapcsolatban, de egy középső csoportos óvodásnak ez nem mond sokat.
Timi diadalittas arcocskája csodálkozóra váltott, majd szó nélkül hasra vágta magát. A hinta úgy zúgott el felette, mint térlátáskorlátozott sólyom a kisnyúl felett. Ekkorra már odaértem és az ismét visszainduló hintát megfékezve nyugalmi állapotba hoztam. Aztán felkaptam Timit és csak öleltem, öleltem. Ő azt hitte, még a sikeres ugrást ünnepeljük, ha elmondom, akkor tán meg sem érti, mitől kattant el az agyam. Az a mérhetetlen bizalom, a belém vetett hit rendített meg alapjaimban. Gőze nem volt róla, miért, mi történt, de tudta, szeretem, és ő is szeretett, hát hasra vágta magát, bármilyen ostobának és feleslegesnek tűnt is az ötlet. Aztán megtanulta, hogy nem volt az. És engem is megtanított valamire. Az abszolút bizalom és a feltétlen, önzetlen szeretet feleslegessé és nevetségessé teszi a töprengést, hogy: de miért?