Leestem. Ez a rövid, és kellemetlen esemény alapjaiban változtatta meg a világnézetemet és emberekhez fűződő viszonyomat. Nagyon rég történt. Még abban az időben, amikor hittem, buli az élet és a világ azért van, hogy helyt adjon ennek a tevékenységnek. Gondtalan voltam, elkényeztetett és tizennyolc éves. De mondom az elejéről.
1972. november környékén Herszonban átvettem az Adyt.
Na, jó, volt ott rajtam kívül más is, néhány hajóparancsnok, üzemvezető, a moszkvai magyar nagykövet, igazgatók és vezérigazgatók tömege, párttitkárok garmadája, komplett hajószemélyzet és én, mint új aszi (gépaszisztens). Rajtam kívül behajóztak még két újoncot, így mi hárman képeztük a fent felsoroltak közül a legfontosabb tényezőt. Műszakilag laikus és az emberi lélek útvesztőiben járatlan olvasó most joggal teszi fel a kérdést, miként fordulhat elő, hogy a flotta zászlóshajójának átvételekor az újoncok kardinális tényezőként szerepelnek, míg a tisztek, altisztek szinte elhanyagolhatóak. Ez azért lehetséges, mert a műszaki, nautikai gondok valahogy csak meg szoktak oldódni, de az emberi-mentális problémák maguktól soha! A MAHART összeszedte a tengerentúli hajózásban járatos szakembereinek teljes skáláját, valóban
válogatott társaság jött össze, de a hajó mindenkinek új volt. Azok a srácok, akik zsebre vágott kézzel, bekötött szemmel elvitték a cég másik két „óceánjáróját” (Budapest, Hungária), azok itt a sötétben tapogatózva próbáltak megfelelni önmaguk elvárásainak. És ez frusztrálta őket. A bizonytalanság idegességet, az meg agressziót szült. Na, és itt jött el a mi megkérdőjelezhetetlen szerepünk. Mi voltunk azok, akik kisimítottuk a rángatózó orcákat, kioltottuk az eszelős fényt a szemekből és töröltük a sikolyba fúló káromkodásokat a „flopikról”.
A személyzet egybehangzó véleménye szerint mi semmihez sem értettünk, semmire nem voltunk alkalmasak, ezért hát, akinek üvölthetnékje támadt, legyen az tiszt, matróz, öreg aszi, vagy szakács, az felkeresett minket és kiüvöltötte magát, majd megnyugodva távozott, idegroncsból ismét értékes munkavállalóvá válva. Az érthetőség kedvéért a számtalan példából bemutatok egyet.
A második géptiszt a segédgép légpalackjait kezdte tölteni és szinte emberszámba véve megszólított:
- Figyeld a nyomást a palackokon és 30 atmoszféra előtt egy vonással állítsd le a kompresszort!
Az utasítás felvetett néhány megválaszolásra váró kérdést. Hogy néz ki a kompresszor, hol van, és hogyan kell leállítani. Tekintetem elárulhatta tanácstalanságomat, mert rákérdezett:                                - Meg tudod csinálni?
Na, végre egy kérdés, amire tudom a választ!
- Nem!
Égnek emelte bánatos, agyonhajszolt tekintetét, majd lemondóan legyintett, - a kazánnál leszek, majd szólj! - és elsietett, magamra hagyva engem három légpalackkal. Meredten figyeltem a lassan emelkedő nyomást a manométereken és csak reméltem, hogy megtalálom majd a kazánt, ha eljön az ideje.
- Mi a qurva nénikédet ácsorogsz te itt, mikor mindenki szakad meg a melóban? – szólított meg a semmiből előbukkanó első géptiszt a tőle megszokott közvetlenséggel. Próbáltam tájékoztatni feladatom kiemelt fontosságáról, de ettől még idegesebb lett és emelt hangon kezdte leüvölteni a fejemet.
- Az legalább 20 perc, amíg megtelik a három palack, addig itt akarsz ácsorogni? Na, húzzál fel a hatosba, hozzál le stopát és töltsd fel a ládákat! - majd, ahogy jött, eltűnt a semmibe.
Kérdések! Megint kérdések! Mi az a hatos? Hol az a hatos? Hol vannak a ládák és miről ismerem meg a feltölteni valókat, mert azidőtájt 50–100 láda volt szerte széjjel a gépház környékén. Mindegy, elindultam. Ha szembe jöttek érdeklődtem. Röpke 10-15 perc alatt kiderítettem, a hatos az egy köböző raktár a hajó leghátsó részében, és oda érkezett az a rengeteg lom, amit szét kell majd hordani. Megtaláltam a stopát is, felnyalábolva egy
jelentősebb mennyiséget, elindultam vissza a gépházba. Közben valami furcsa tüsszögő, kattogó hang vegyült a segédgépek monoton zajába. Már a segédgéptér lépcsősorán hömpölyögtem a hatalmas csomaggal a hátamon-nyakamban-hónom alatt, amikor észrevettem, a kápó, az első és a második tiszt ott áll a volt őrhelyemen a palackok előtt. No, gondoltam, legalább látják, milyen emberfeletti erőfeszítéseket teszek a hajó komfortjának biztosítása érdekében és igyekeztem kidomborítani terhem nagyságát. Nem értékelték. Először az első géptiszt kezdett üvölteni, majd némileg szelídebben csatlakozott hozzá a második is, szememre hányva a kompresszor magára hagyását, ami túltöltötte a palackokat, majd nyitva a biztonsági szelepeket, lefújt. Az volt az a kattogó-tüsszögő hang, amit én még soha nem hallottam. Próbáltam volna ismertetni velük a tényeket, de nem voltak kíváncsiak az érveimre. Inkább csak üvöltöttek, hol együtt, hol felváltva. Még szegény anyám is szóba került a szemrehányások során, és alma materemet, a Lékait is elmarasztalták néhány ide nem illő szakkifejezés segítségével. Aztán egyre szelídült a hangvétel, kisimultak a vonásaik és a végére teljesen megnyugodva szétszéledtek, abban a biztos tudatban, hogy ismét sikerült megmenteniük a hajót. Azt azóta sem értem, miért okozott feszültséget a kompresszor biztonsági szelepének lefújása. De akkoriban ez rettenetes dolognak számított!
Na, szóval ezért voltunk mi nélkülözhetetlen velejárói a hajó hétköznapjainak. Mi hárman vittük el a balhét mindenért. Tanítgatásunk ötlete csak a későbbiekben merült fel, amikor már kezdett csendesedni az őrültekháza. Elindult a vadonatúj hajó – magyar tulajdonban még soha ekkora – és mi belerázódtunk a szolgálat szürke hétköznapjaiba. Én az első géptiszthez kerültem az első őrségbe, ami hajnali négytől reggel nyolcig és tizenhattól húsz óráig tartott. Kezdetét vette tengerésszé válásom gyors és vérzivataros korszaka. Mazsi (ez volt az első géptiszt beceneve) rendkívül lelkiismeretes és sikerorientált pedagógusnak bizonyult. Rossz döntéseimet és hibásnak induló beavatkozásaimat már a születésük pillanatában vérbe fojtotta, felemlegetve összes rokonom szexuális tévelygését és fogantatásom teljesen felesleges voltát. Természetesen nem ragadt le a szavak „falra hányt borsó” szintjén, ha helyesnek ítélte, manuálisan is beavatkozott. Egyik apró ballasztolási tévedésem alkalmából például pajszerrel kergetett a főgép körül, vigyázva arra, hogy még véletlenül se érjen utol. Erre különben én is ügyeltem! Tulajdonképpen nem akart ő kárt tenni bennem, csak rosszallását nyomatékosította ekképpen. Laikusok kedvéért fűzöm ide, a pajszer egy súlyos fémtárgy, amivel bármikor, bárkit agyon lehet csapni, bár nem ezért van rendszeresítve a gépházban. A kiképzés, azonban nem egyirányú volt. Én is tanítgattam Mazsit néhány alapvető humán erőforrásbeli aspektusra. Próbáltam rávezetni, azért még nem halmozottan fogyatékos egy életében először hajógépházba keveredő kölyök, mert nem tudja, hogy az utilkazán melyik szelepén kell szűkíteni, ha csökkenteni akarjuk a gőznyomást a rendszerben. Ezt meg ő emésztette nehezen. Na, szóval szerénytelenség nélkül állíthatom, mindketten kiváló kiképzést kaptunk. Ő hozta a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudást, a rutint, én az emberekbe vetett hitet és a szeretet fontosságának ösztönös ismeretét. Szimbiózisunk a hajó szempontjából is gyümölcsöző volt. Mindeközben a hajó természetesen haladt. Rakodtunk Várnában, majd Plochén, és onnan indultunk Afrika megkerülésével Áden-be. Na, és ott, mindjárt az indulás után, az Adria kijáratánál, a Jón-tengeren belekeveredtem életem első konfliktusába tengerkék szemű szerelmemmel. Jártam már én arra diákként, tanulómatrózként, udvaroltam neki nyaranta, és elbűvölten néztem mindig, ahogy táncol, dobálja apró hullámait és ringat, ringat lágyan. Mint egy flörtölő bakfis a strandon. A júniusi napfényből font szőke haját a fehér habok masniként fogták össze, vagy szórták széjjel a langyos déli szélben. Most, így szilveszter környékén más arcát mutatta. Már nem az imádnivaló kékruhás kislány nevetett rám, hanem egy torzan vicsorgó pszichopata. Az ég szürke, a tenger rideg, hányásszínű volt. Csak a fehér habok maradtak bőségesen, tajték formájában. Amíg világos volt megrendültem néztem, ahogy a hatalmasnak hitt óceánjáró nevetségesen esik-kel az egyre jelentősebb hullámokon, majd csalódottan letántorogtam a gépházba, letudni a délutáni szolgálatot. Azt hittem a szerelmi
csalódáson felül más már nem érhet. Ért! Úgy látszik délben az ebéd elfogyasztásakor lenyeltem egy katapultot is, ami nem sokkal a gépházi megjelenésem után működésbe lépett. De brutálisan. Amit fennállásom tizennyolc éve alatt elfogyasztottam kaját-piát, az most kiporciózva katapultált belőlem. Azt, hogy 30 fokokat dől-borul a hajó, még tudtam kezelni, a 10-15 méteres zuhanások is belefértek volna, bár akkor már a torkomban dobogott a gyomrom, de amikor a kettőt együtt csinálta, akkor minden gát átszakadt és én egy gázolajos vödröt ölelve megadtam magam a sorsomnak. Olyan félórás hullámokban tört rám a vödör iránti gyengédség, melyet minden esetben a katapult működébe lépése követett. A harmadik alkalommal Mazsi odajött hozzám egy zacskó keksszel és kedvesen a kezembe nyomta.
- Egyél, mert megdöglesz! Üres gyomorral nem lehet hányni. - vezetett rá egy igen bölcs tengerész megfigyelésre. Aztán lassan konszolidálódott a helyzet, és két óra elteltével már dolgozni is tudtam. A főgép üzemanyag szűrőit kellett megpucolnom. Kutyának való meló ilyen viharban, mert semmit nem lehet letenni, mindent rögzíteni kell. Gyanútlanul magad mellé állítod a gázolajba beáztatott szűrőket egy vödörben, majd a következő pillanatban a gépház másik végéből szedheted össze az egész hóbelevancot, miközben a gázolaj egyenletes rétegben elterül az egész gépházban. Mazsi adott még néhány gyakorlati tanácsot, majd együtt érzően így szólt:
- Most kivételesen megtisztíthatnám helyetted a szűrőket, nem esne le a gyűrű az ujjamról, de nem használnék vele. Félrevezetnélek. Még azt hinnéd ez kibírható, és te is meg tudod csinálni. - azzal félrevonult dohányozni.
Nos, a „csakazértis”, úgy látszik erősebb az életösztönnél is. Nekiugrottam és megcsináltam. A takarítás, rámolás közben levezényeltem még egy katapultálást, de a meló rendben volt.
A másnap hajnal már ismét a gépházban talált. Négykor átvettük a szolgálatot, majd én elindultam a napi rutin legfontosabb feladatának végrehajtására. Mazsit meg kellett reggeliztetnem. Tiszt abban az időben nem hagyhatta el a szolgálati helyét, ezért a kaját próbáltuk a szolgálati helyre vinni. Amíg én a reggelit készítettem, addig ő a kávét főzte le a gépházban. Mazsi megvetette a szalámik, vajak, lekvárok és saláták sokszínű világát, a húszsíros kenyeret favorizálta hagymával. Reggelente levágtam 6-8 karéj kenyeret, megkentem a direkt erre a célra rendszeresített húszsírral, felvágtam 2 fej hagymát, főztem 2 liter teát, az egészet felpakoltam egy hatalmas tálcára és elindultam a gépház felé. Az idő semmit sem javult, a Pszichopata Nő odakinn tombolt és hullámaival időnként ütött akkorát a hajón, hogy rászámoltam. A folyosókon és a lakótéri lépcsőkön hibátlanul egyensúlyoztam, mindkét kezemmel a tálcát tartva, majd beértem a gépházba. Ott még három szintet kellett ereszkednem egy-egy falhoz támasztott létra meredekségű lépcsősoron. Elindultam lefelé, igen szorosan kapaszkodva a tálcába. Ekkor a Megkergült Hölgy a fejébe vette, hogy levesz a lábamról. Egy jelentősebb hullám feltolta a hajót az ég alá, majd kihömpölyögve alóla, hagyta zuhanni a testet. Na, most nem fogod elhinni, rajongott olvasóm, de én ott megtapasztaltam a súlytalanságot. Egyszerűen elemelkedtem a lépcsőről néhány tized másodpercre. Úgy ment ki alólam a vas, mint megrögzött ábrándozó alól a mindennapok valósága. A tálca könnyű lett, én is, és valahogy külön mozogtam minden mástól. Aztán a hajó egy iszonyú ütéssel megérkezett a vízbe, én meg nem találtam a lépcsőfokot a talpam alatt, hát mentem tovább a tálcát ölelve, majd intenzív csörömpölés közepette becsapódtam a segédgép térbe. Az Ady gépházát meg nem járt olvasó tájékoztatására ide jegyzem, kb. 4 méteren át élvezhettem a szabadesés mámorító érzését. Érkezésem okozta csörömpölésre Mazsi is felrohant az alattam lévő szintről, mert azt hitte, valamelyik gép hibásodott meg ekkora ricsajjal. Megnyugodva látta, a gépi berendezések rendben működnek, csak én fekszem a földön törött csészék, szétszóródott zsíros kenyerek, hagymakarikák és forró teatócsák között. Néhány pillanatig zavartan állt, majd tétován megszólalt:
- Akkor…most mit eszünk?
Én az a típus vagyok, aki szereti megemészteni az információt, nem tüzelek csípőből, de ott valahogy azonnal megvilágosodtam. Megértettem az élet mechanizmusát. Az univerzum számára teljesen közömbös, hogy néhány szénatom, pár vízmolekula és némi szerves vegyület Józsivá összeállva rezeg, vagy önállóan, szétszóródva kering a világmindenségben. Alapvetően mindegy! Senki és semmi nem tulajdonít ennek jelentőséget. Egyedül én vagyok érdekelt ebben a konstellációban. Felesleges tehát önmagam keresésével és megvalósításával fárasztani a környezetemet. Ha valakinek, hát nekem tudni illik, ki vagyok én, és az időmet - ami az élet - azzal kell töltenem, hogy ezt a pasit elfogadtassam a világgal. (Most, így 65 év távlatából visszatekintve, talán sikerült.)
Nagyon óvatosan álltam fel, és közben teszteltem fődarabjaim működőképességét. Némelyik tompa fájdalomüzenetet küldött az agyba, de az összkép reménykeltő volt. Minden mozgott, aminek mozogni kellett, és minden egyben volt, ami egybe tartozott.
- Leestem. - foglaltam össze a történteket Mazsi számára, de észrevettem tekintetében a keserűséget, mert a pocsékba ment zsíros kenyerek és hagymakarikák elhúzódó éhezést vetítettek előre, ezért hát bíztatóan hozzáfűztem még:
- Megyek, csinálok másik reggelit, összeszednéd addig a romokat?

Hmmm….egy rég letűnt világ. Akkor, és azóta rengeteget tanultam hajókról, emberekről és talán a világról is. Istenem, ha néha összefuthatnék azzal a kiskrapekkal az Adyról és szólhatnék neki: - ne úgy, Jocókám, ne úgy! Igaza van a nagy gondolkodónak, akit az élet értelméről kérdeztek. Mosolyogva csak annyit mondott:
„Hozzatok egy pohár bort! Tisztán. Víz nélkül!”