Állok a folyosón és azon töprengek mennyi ötven év? Milyen érdekes! Úgy tűnik ez a qrva idő nem lineáris. Előre tekintve egy végtelenbe vesző beláthatatlan perspektíva, visszanézve azonban néhány pillanat, aztán unalmas ücsörgés az orvosi várókban. Nézem a falakon a tablóképeket. Mennyi kölyök, mennyi sors, hányféle remény! Milyen lapokat kaptak az osztásnál, és meg tudták-e játszani a partiban?

Ahogy hátrafelé sétálok a műhelyfolyosók felé, ritkul a tömeg, halkul a zsibongás. Nyílik az egyik terem ajtaja, egy kiskölyök lép ki rajta, ahogy meglát, ijedten rejti zsebébe a cigis dobozt. Elindul felém, nézi a csíkjaimat az egyenruhán, aztán elmosolyodik. Megismert.
- Milyen volt? – kérdez rám köszönés nélkül.
- Mi volt milyen? – értetlenkedek, nem felfogva a kérdést.
- Mi,…mi…, hát az élet?
- Az anyádúristenit, az nem volt! Még van! Egyetlen hülye kérdéssel annulálnád életművünk hátralévő részét?!
- Van életművünk? Azt hittem, az csak az olyan Beethoven-féléknek van.
- Sokat kell még tanulnod! Életműve a halva születettnek is van, amíg beszélnek róla.
- Nehéz lesz?
- Hát… várnak rád zúzós pillanatok, de azt meg kell tanulnod, minden elmúlik. A szar dolgok is. Haragot, bánatot, nyomorúságot soha ne hömbölgess magad előtt. Keresd a módját, miként lépheted át! Mert mindig át lehet lépni.
- Van titok? Amitől könnyebb?
- Van. A legtöbb ember nem is tudja, hogy létezik.
- Elmondod?
- Kinek mondanám, ha nem neked?
- Mi az?
- Tudni kell szeretni!
- Az jó, azzal nem lesz baj, én a csajokért már most is megdöglök!
- Hülye! Az a vágy. Fontos, de csak kis része az életnek. Szeretni, az más. Szeretni lehet egy barátot, egy kollégát, egy embert, aki rád mosolyog az utcán, egy tanárt, egy bolti eladót, vagy egy orvost, aki tesz érted valamit. Az élet átlagos résztvevői azt hiszik, az a tuti, ha szeretik őket. Nem mondom, az is nélkülözhetetlen, de ha te nem tudsz… Figyelj ide! Magányos emberek milliói tartanak kutyát, macskát, éneklő patkányt és vízipókot, mert érzik, valamit muszáj szeretni, de képtelenek rámosolyogni a szembe jövő emberre. Azt a rengeteg feltorlódott emóciót az érzelmi rabságban tartott állataikra öntik, amik szenvednek ettől és fénysebességgel korcsosulnak elfele! Na, szóval, ha képes vagy elfogadni, szeretni, akkor nagyrészt téged is kedvelni fognak. Ha meg beleszaladsz egy zsibbadtszívű arcba, hát, oldd meg. Türelem, szeretet, elfogadás. Ennyi!
- Látom majd a piramisokat, az Akropoliszt, eljutok Szingapurba és…
- Igen – vágok a szavába, elakasztva a kérdésözönt – rengeteg felé fogsz csavarogni. Meglesz mindhárom óceán, többször megkerülöd a földet, a Panama csatornán úgy mászkálsz majd át, mit Boráros-téri rendőr a Soroksári úton. „Százország” több száz kikötője viseli majd a lábad nyomát. Szerencsés vagy kölyök és ezt nagyrészt ezeknek a falaknak, ezeknek a padoknak és nem utolsó sorban az itteni tanároknak köszönheted. Ezért kérlek, ne kergesd őket a szükségesnél intenzívebben az őrületbe!
- Te, öreg… – zavarba jön a lurkó – szóval, izé.. leszek majd több csajjal egyszerre?
- Qrva kölyke, ilyeneken jár az eszed, ahelyett, hogy feltalálnád a rák ellenszerét, vagy kiharcolnád a világbékét.
- 15 múltam, min járjon az eszem. Kémiából, biológiából hármasom van. Mi a szart kezdjen velem a rákkutatás? Amióta, meg olvastam Solohovot, tudom a béke, mit olyan elérhetetlen.
Az emberiségbe genetikailag kódolva van a világbékétlenség. Része az evolúciónak. Ahol felüti a fejét a gyengeség, oda tódul az erő. Na, szóval leszek…?
- Nézd, túlfűtött fantáziájú gyermek, egy úriember soha nem beszél társaságban a nőügyeiről. Ez rá nézve szánalmas, a hölgynek pedig megalázó, és azonnal érdemtelenné váltál arra a bizalomra, amivel meg lettél tisztelve!
- Nem társaságban vagyunk! – próbálkozik reményvesztetten.
- Ne tarts fel, mennem kell felavatni az emléktáblámat – és indulok kifelé a folyosóról. Mielőtt végleg elfordulok tőle, alig észrevehetően biccentek. Boldogan int, és tele szájjal mosolyog közben. Ez volt az utolsó kép, ami megmaradt róla.