2018. szeptember 06. írta: BJ.64

Pálköve aranya

Az igaz történetekkel az a probléma, hogy nagymértékben korlátozzák a fantáziát. Egy megtörtént esemény mesélése közben nem illik szabadjára engedni a képzeletet, mert az jó esetben torzít, szélsőséges megközelítés esetén füllentést szül. Na, jó…, hazugságot. Ezért hát a maga szürkeségében szabadítom rád, kedves olvasó, az alábbi eseményeket.
A napokban elérkezettnek láttam az időt a gerincsérvből történő lábadozásom magasabb szintre emeléséhez. Orvosok, gyógytornász, masszőr-terapeuta és Juci együttesen elérték azt, amit anyám annak idején egyedül intézett: ismét tudok járni. Kihasználva ezt a mobilitás nyújtotta gyönyörűséget, elhatároztam, kirándulok egy keveset. Lekocsizom Gyulakeszibe, felmászom a Csobáncra, majd megmártózom a Balaton hűs habjaiban, lecsapatva pudvás testemről a mászás közben képződött tajtékot. Mivel a „gondolkodás a tett halála,” fel is hagytam e lélekrontó tevékenységgel, összekapkodtam a cuccaimat és már suhantam is a Balaton felé. Az oroszlános autó úgy van idomítva, ha elengedem, magától lemegy Füredre. Csak onnan kellett tovább terelgetni Gyulakesziig. Ott leparkolva felkészültem a mászásra. Kialakítottam az alaptábort, aztán hátizsák, síbot és indulás. A síbotot szakavatott gyaloglók Nordic walking izének nevezik, de nekem csak síbot. És tényleg működik. Ha nem is könnyebb vele a mászás, ám hadonászni kell a kezekkel és cipelni a botokat, így a karizmok karbantartása is megvalósul. Szóval mentem vidáman, lóbáltam a kezeimet és…, elfáradtam. Elég hamar.
Kicsit megálltam és közben zavartan kerestem, hol a levegő a hegyoldalban. Az elmúlt év során a kondícióm oly mértékben zuhant, mint a telekárak 86-ban Csernobil környékén. Mindezt megélhettem volna kudarcként is, mert annak idején a három éves lányommal a nyakamban simán felszaladtam a várba, de most az is boldoggá tett, hogy megyek. 4 – 5 megállással feljutottam.
Ami ott várt, az nem okozott csalódást. Szikrázó napsütés, hűsítő szél és csodás panoráma. Leültem és egy órán keresztül bámultam a Tapolcai-medence színeit, fényeit, életét. A balaton-felvidéki hegyek között hét helyen szűrődött át a tó kékezüst csillogása. Nem tudom megunni. Aztán adódott még más látványosság is.
Sárkányemberek érkeztek, és hatalmas, színes lepedőiket a fejük felett tartva levetették magukat a sziklákról. Az volt az érdekes, hogy nem lefelé estek, hanem felemelkedtek és hosszasan repkedtek a szélben. Ez is a Csobánc specialitása. Olyan termiket (felszálló légáramlat) szül a sok felmelegedett szikla, ami a levegőbe emeli a paplanernyősöket, sárkányrepülőket és minden egyebet, aminek elég nagy a felülete. Őket is jelentős ideig bámultam, majd lesiettem a hegyről. Az ereszkedés simán ment, csak kétszer kellett megállni.
Egyszer fotóztam is, mert képzeljétek, a szőlőparcellák közt vezető úton, az egyik dűlő sarkában találtam egy kőkeresztet, amit 1810-ben állítottak. Hát a mi Sanyink, tudjátok, a Petőfi csak 13 év múlva született. Nem ma volt! Bár, így utólag nem értem miért csodálkoztam, hisz a várat meg 1250 körül kezdték összerakni. Az eggyel régebbi történet.
No, a parkolóba leérve azonnal felszámoltam az alaptábort, ami abból állt, hogy megittam a kocsiban található összes vizet, majd elindultam a Balaton felé. Nagyon rám fért a mártózás, mert még a szemüvegem is át volt izzadva, és jelentősen bűzlöttem a kullancsriasztótól. Badacsonytomaj magasságában van egy strand, amit különösen kedvelünk Jucival. Oda igyekeztem, de elvétettem a kijáratot a Tapolcai-medencéből, és Badacsonyörsnél estem ki a 71-es főútra. Semmi baj, akkor Pálköve, módosítottam rugalmasan a programon és 10 perc múlva ott voltam a jól ismert strand parkolójában. A vártnál többen nyüzsögtek a parton, mások is élni akartak a nyárutó örömeit kínáló lehetőséggel. Nekem nem kellett sok hely, csak leterítettem a törölközőmet az árnyékban és már zuhantam is a hűsítő kékségbe, nagyokat merülve és kimérten úszkálva víz alatt, víz felett. Partra mászva ólmos fáradtság telepedett rám. Azt hittem, a víz majd felfrissít, de nem. Kiszívta a még megmaradt erőmet is, miáltal jelentősen csökkent érdeklődésem a külvilág iránt. Nem volt ez kellemetlen, fájdalmas, vagy bosszantó, csak egyszerűen a pihenésen kívül nem vágytam semmi másra. Töröltem tehát minden további programot, a füredi fagyizást és a tihanyi naplementét, megtörölköztem és elindultam haza. Hazaérve első dolgom a fürdőkád feltöltésének megkezdése volt. Csobánc sziklái által megtört testemet megtisztítva fel akartam készülni egy huzamosabb hanyattfekvésre. Aztán a hálószobában elkezdtem leszerszámozni magam. Szemüveg nyakból ki, óra lecsatol, karikagyűrű lehúz. Húznám, de nincs! Na, ezt a pillanatot nem kívánom egyetlen élőlénynek sem. Előbb az ütő állt meg bennem, aztán minden más!
Határozottan emlékeztem, amikor bementem a vízbe, levettem az órám és a gyűrűm, majd kijövetel után, törölközés közben visszavettem mindkettőt. Most meg nincs! Hol eshetett le? Ó, add Uram, hogy a kocsiban legyen! Kirontottam az udvarra és elemeire bontottam szerencsétlen autót. Nem volt. Elvesztettem a karikagyűrűmet! Azt a gyűrűt, amit Juci és Ildi* olyan végtelen szeretettel tervezett, amit kifejezetten nekem készítettek és amit Juci az anyakönyvvezető előtt az ujjamra húzott. Az önvád és az önsajnálat fölém tornyosult és elborított. Utáltam magamat és a világot. Na jó…, a világot jobban! Próbáltam kibúvót találni, felmenteni magam önmagam előtt, mert kifogytam a gyűrűből és könnyen lejárt, de mi a cifra frászért kellett nekem karikagyűrűben mászni a Csobáncra. Éjfélkor lefeküdtem, hulla fáradt voltam, de nem bírtam elaludni. Forogtam az ágyban, mint paksi generátor az atomtól. Hajnali négykor véget vetettem a kínnak, lerúgtam magamról a paplant, kimásztam a damasztok közül, és megkezdtem a startrutint. Wc, mosdó, kávé, fogmosás, indulás. Négyharminckor már úton voltam Pálköve felé. Nem siettem, mert csak hat után világosodik. Negyedhétkor ott voltam a strand parkolójában. Teremtett lélek se közel, se távol. Pálköve egy üdülőfalu, ami ilyenkor még vagy alszik, vagy üres. Ez nem volt ellenemre. Kikászálódva vackomból elkezdtem átvizsgálni a parkolót, hátha a kocsiba rámolás közben csúszott le az ujjamról a drágaság. Többszöri pásztázás után: semmi. Elindultam a tópartra, besétáltam a nyitott strandkapun és megrohantak az emlékek. Istenem, add, hogy még egyszer sikerüljön! Ismételje a történelem önmagát! Még egyszer legyen úgy, mint réges régen!
Tán 1975-öt írtunk, még előző életemet éltem, ujjamon egy másik karikagyűrűvel és a sógornőmék Pálkövén építkeztek. Mi segítettünk. Sátorban laktunk, kicsit építettünk, kicsit fürödtünk, aztán megint építettünk. Szerettem a strandon időzni és szóba elegyedni az új eszmék új hirdetőivel. A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején zajlott ugyanis a szexuális forradalom és én rajongtam minden forradalmárnőért. Persze, csak forradalmi keretek között, az illendőség határait súrolva! Azt hiszem, kicsit elkalandoztam, de ha már erre járunk, hát elmondtam ezt is. Na, szóval építkeztünk, este ültünk a sátor előtt egy kis asztal körül gyertyafénynél, iszogattunk, beszélgettünk, majd indultunk lefeküdni. Éva, a sógornőm megkért, fogjam meg az asztalka másik végét, és tegyük fedél alá, ha esik éjjel, ne ázzon szét. Felálltam és nyúltam az asztalért, nem is figyelve a bal kezemre. A bal kezem hüvelykujja ugyanis a gyűrűsujjon helyet foglaló karikagyűrűvel játszott. Forgatta, billegette, és mivel egy kicsit bő volt, húzogatta fel-le. A kéz kinyújtása pont a lehúzott stádiumban történt, így az aranytárgy elhagyva megszokott helyét, leesett az ujjamról, le a földre. Semmi baj, eltettük az asztalt, majd visszatérve a helyszínre lehajoltam a gyűrűért. Nem volt ott. Még mindig aggodalom mentesen keresgélni kezdtem, de annyira nem tulajdonítottam jelentőséget az esetnek, hogy szóvá sem tettem. A sógornőm figyelt fel a matatásra. Akkor már két elemlámpával négykézláb mászva próbáltam fellelni a gyűrűt. Hát ide esett, itt kell lennie. A társaság, értesülve a probléma mibenlétéről, csatlakozott hozzám. A sógorom fénybe borította a helyszínt, majd átfogó kutatásba kezdtünk. Semmi. Ezek után egyöntetűen lehülyéztek, nem eshetett le ott, mert akkor ott lenne! - Na, majd reggel megkeressük! - felkiáltással nyugodni tértünk. Másnap pirkadatkor már kerestük, nem lett meg. Délelőtt 10-re a fél utca a gyűrűt kutatta, minden különösebb sikerélmény nélkül. Aztán az idő múlásával feladtuk. Elveszett. Az elkövetkező hónapokban még körbe nézegettem a helyszínt, mikor lent tartózkodtunk, de aztán ez is elmúlt. Csak a legenda maradt. Évek múlva, mikor szóba kerültek a balatoni ingatlan árak, Éva úgy értékelte a pálkövei tanyát: van a telek, X négyszögöl, a faház Y négyzetméter és egy férfi karikagyűrű a telekben. Tán 15 év telhetett el az építkezés óta, a ház már rég kész volt, a telken fák, virágok, mikor nyáron ott vendégeskedett a sógorom egyik rokona. Mi is lent voltunk és a beszélgetés során szóba került a gyűrű a telekben. A rokon felesége nem akarta elhinni, hogy nem lehet megtalálni egy leejtett gyűrűt a gazban. Kérdezte, mit kap, ha megtalálja. Egy karton pezsgőt ajánlottam, azonnal elfogadta és kért mutassam meg hol történt a káreset. Sokat változott az udvar, de azért körülbelül be tudtuk határolni a helyszínt. Igényt tartott még egy ásóra, megkapta és magára hagytuk. Gondoltam, ebéd előtt leugrunk a strandra, de ez elmaradt. Megjelent ugyanis a hölgy a teraszon és szelíden utasított: - Ne a strandra menj, hanem a közértbe a pezsgőért! – és letette az asztalra a gyűrűt. Tán negyed óra telt el a keresés kezdése óta. Fél ásónyomnyi mélyen találta, ott ahol mutattam.
Ezek az emlékek kavarogtak bennem csendesen és nagyon, de nagyon szerettem volna, ha valami módon megismétlődik az egyszervolt – holnemvolt történet. A part teljesen kihalt, az éjszakából épphogy kikászálódott strandon 17 foknyi hőmérséklet kószált. Nem csoda tehát magányom, az emberek többsége egy strandtól ennél többet vár. Lőttem egy pontot* a büfésor sarkán, ami segítette a tájékozódást, és nagyjából beazonosítottam az előző napi helyemet a füvön. Néhány vadkacsa, oldva magányomat, mellém szegődött némi chips, csokoládé és szendvics maradék reményében. Bizalmatlanul szemlélték, amint négykézlábra ereszkedve kutakodok, és élénk hápogás közepette igyekeztek adakozásra bírni. Körbenéztem, hol egy szemetes, amiben talán előfordulhat egy lángosdarab, vagy valami étkezésre alkalmas dolog, amivel megvendégelhetem őket, amikor az árnyékot adó fa és a kétségbeesetten térdeplő pasi (ez én vagyok) között félúton megláttam az aligfelkelt nap sugaraiban sárgán-ezüstön csillogó gyűrűt. Na, ezt az érzést már bátran ajánlom akárkinek. Úgy 250 millimétert elemelkedtem a talajtól és olyan boldog voltam, mint egy…, mint egy pasi, aki megtalálja az elveszettnek hitt karikagyűrűjét.
Hiába,… no, Furtuna igazi nő. Semmit nem adott, semmivel nem lettem több, mégis mérhetetlenül boldoggá tett. Aztán, még úgy térden állva, szeretettel megsimogattam a földet: Pálköve a második gyűrűmet adja vissza.