Az m/s Székesfehérvár Triesztben pihente ki a nagy kört, amit a Kelet-Mediterránban írt le. Tengerész berkekben olasz-liner-nek hívták a „kirándulást”. Ez több kultúrán átívelő, turisztikai szempontból is lélegzetelállító látványosság. Általában Triesztből indult, aztán Velence, majd a Korinthoszi-csatornán keresztül Pireusz (Athén kikötője), Latakia, Beirut, Alexandria és vissza Rijeka, Koper, Trieszt. Néha még beesett Ciprus, vagy Málta, esetenként Kréta. Hát, erre a kb 5500 km-es útra még egy rutinos világcsavargó is csak annyit tud mondani: mehetünk!

Az igazsághoz tartozik, akkoriban Beirut nem a mostani lepukkant, mindenki által agyonbombázott és szétlőtt, majd magára hagyott település volt. Nem! A Közel-Kelet Svájcaként, a kereskedelmi utazók bevásárló központjaként tartották nyilván. Ha japán órát, holland Hifi tornyot, angol szövetet, párizsi divatcikket, amerikai egyenruhát, vagy szovjet vadászgépet óhajtott az igényes vásárló, itt megkapta, és alkudni is lehetett. Használt repülőgép anyahajóra kicsit várni kellett. És innen indult a kb 80 kilométeres út az 5000 éves Baalbekbe, ahol a rómaiak is jónak látták berendezkedni és csak az isten tudja (melyik isten?) hány vallás és kultúra keveredett itt. Na, ezt a gyönyörű, de anyagilag megterhelő és fizikailag fárasztó utat pihente ki a hajó és személyzete a hazai pályának mondható Triesztben.

Én, mint általában a fiatalok az aktív pihenés lélekemelő változatát részesítettem előnyben, mert attól tartottam, az élet elmegy mellettem, ha épp nem vagyok résen. Ezért hát délután kimentem a városba és céltalanul kóborolva próbáltam tartalommal megtölteni a „lenni” ige sablonos üzenetét. Ez egészen kora estig nemigen sikerült. Hat óra körül azonban egycsapásra megvilágosodtam, mert az idő, a nagy rendező, mint mindig, most is programot ajánlott: vacsorázni kell! Ez egy határozott, értelmes célnak tűnt, és felerősítette bennem a felelősségtudatot önmagam iránt, mert döntést kellett hozni. Bemegyek a hajóra és annyit eszem-iszom, amennyi belém fér, térítésmentesen, vagy elmegyek a nemrég felfedezett pizzahodályba és az én lehetőségeimhez képest jelentős mennyiségű olasz líra eltékozlásával zabálom magam repedtre. Mindkét változatnak voltak előnyei, és mivel született optimistaként múlattam a napokat, csak az előnyök számbavételével és összevetésével foglalkoztam. Győzött a hodály. Fogalmam sincs, mi volt az étterem igazi neve, de mérete és boltíves plafonja miatt oly érzése támadt az embernek, mintha a budai vár alatti alagútban szolgálnák fel a vacsorát. Én csak hodálynak neveztem. A sonkás-gombás pizzájuk ejtette rabul illetékes érzékszerveimet és…., na, nem! Látom gúnyosan elmosolyodni a kifinomult ízlésű olvasót igénytelennek ítélt étkezési szokásaim láttán. Kérlek, ne tedd, rajongásig szeretett embertársam! Ezek a pizzák semmiben sem emlékeztettek a mostani gépsonkás, konzervgombás, műsajtos képződményekre, amit pizzaként értékesít minden trafik, büfé és vásári bodega. A hodályban hatalmas, fával felfűtött kemencék üzemeltek, a tésztákat helyben gyúrták, a sonka dalmát volt, a gomba porcini (erdei vargánya) és a sajtok nem a Borsodi Vegyi Kombinát boszorkánykonyháján nyerték el végső formáikat. Na, és a sörök! Akkora korsókkal hordták, amikben simán megtumbázhatott egy kisebb hajó. (Ez utóbbi megállapítást ne kezeld tényként, kedves Olvasó, mert az emlékek ilyen távlatból megszépülnek, ráadásul akkoriban nagyon fiatal voltam, ami szintén hajlamossá tesz a valóságtól történő elrugaszkodásra!)  De mindez nem tartozik közvetlenül a lényeghez, mint ahogy az sem, miért mérnek sört egy Észak-Olasz kisváros hatalmas vendéglőjében. Az ok rendkívül érdekes és diplomatikus. Triesztet és környékét nem olaszok lakják. De nem is osztrákok és nem is tiroliak. Most jön a diplomácia magas iskolája: ők „triesztínók.” Elegük lett a XX. század nagyhatalmainak osztozkodásaiból, majd az azt követő „határolódj el, légy hazafi, tudd, hol a helyed” hülye kinyilatkoztatásaiból, és kitalálták a legjobb megoldást: a tiroli réteshez és a Wiener Schnitzelhez toszkán és piemonti bort isznak, a nápolyi pizzát viszont tiroli sörrel öblítik le, tehát kicsit olaszok is, osztrákok is, tiroliak is, egyszóval triesztínók. Nem is gondolná a gyanútlan szemlélő, hogy egy korsó sör és egy pohár bor mögött mi politika, történelem és bölcsesség húzódik meg. Lehet tanulni tőlük! Én is ezt tettem. De én aperitifként közbe iktattam egy pohárka Vecchia Romagna borpárlatot is, amit a franciák igen találóan konyaknak neveznek. Erre jött a pizza prosciutto e funghi, majd a helyben főzött sör. Rövid, de célirányos légzésgyakorlatok után már fel tudtam állni és komoly esélyeim voltak a megmaradásra is.

Vacsora után, már kicsit meglassulva, folytattam dacos andalgásom az alkonyodó városban. Azt szerettem volna elérni, szinte minden áron, hogy történjen valami. És úgy is lett. A plimbárén lépkedtem, mikor a dallamosan csobogó olasz nyelvet áttörve magyar szó koppant a százados macskaköveken. De milyen!? Meg sem próbálom nyomdafestéket tűrően visszaadni nyelvünk indulatokban gazdag fordulatait, melynek segítségével néhány fiatalember próbálta rendezni a vitára okot adó konfliktust. Azért, már akkoriban is ki tudtam volna segíteni őket néhány - a témába vágó - szakkifejezéssel. Nem tettem. Viszont örömmel láttam, a társaság jelentősebb része lányokból áll, ezért sürgősen összeismerkedtem velük.
 Kiderült, egy pesti gimi végzős diákjai jöttek el az utolsó osztálykirándulásra, és nagyon megörültek, mikor megtudták, itt egy magyar hajó a kikötőben. A fejükbe vették, nekik ezt látni kell. Nos, az m/s Székesfehérvár nem volt az a hajó, amivel az ember dicsekszik. Szegénykém annyira ronda volt, mint szőrét vesztett vadászgörény a vérebek között. És a neve!? Évezredes városnévként kiválóan bevált, de angol nyelvterületen forgolódó hajónak ilyen nevet adni tapintatlanság! Alexandriában, vagy Latakián már a hajó érkezése előtt egy héttel gyúrtak az illetékesek, hogy ne törjék bele a nyelvüket az úszóegység nevének kimondásába. Ennél nehezebben kiejthető csak a Hajdúszoboszló volt és arról is bírtak elnevezni hajót!
Elkalandoztam! Ott vesztettük el a fonalat, ahol a fiúk meg akarták tekinteni a hajót, a lányok a tengerészeket. Abba maradtunk, ha ők elintézik a kikötőkapun történő bejutást, én felviszem őket a hajóra. Elintézték. Na, lett nagy öröm és futkosás a hajón, mikor megjelentem a tucatnyi lánnyal és néhány fiúval a fedélzeten. Azt sem tudtuk, miként vendégeljük meg a jövevényeket. Ha enni kértek, hozták a vacsoramaradékot, szendvicset, ha csak egy pohár víz volt a kérés, jött a kóla, gyümölcslé, hideg tea, meleg tea, sör, bor, szóda. Ja, és a víz. Az idősebbek saját otthon hagyott gyerekeiket vélték látni a vendégekben, mi húsz körüliek egészen mást. De mindezt csak az illendőség keretein belül, élve, de nem visszaélve a hazai pálya előnyeivel. Ők a terveikről, jövőjükről beszéltek, mi lebilincselő tengerész történetekkel szórakoztattuk őket, amiknek jelentős valóságtartalma is volt. Amíg mi beszélgettünk, udvaroltunk, flörtölgettünk, az addig ólomlábakon járó idő most repült. Mire észbe kaptunk, már féltizenkettő felé járt. Éjfélkor a hajón őrségváltás. A nulla órakor kezdő matróz reggel nyolcig lesz szolgálatban, ezért már kora este lefeküdt, nem is találkozott a vendégekkel. Nagyon jóban voltam a sráccal, ezért elhatároztam készítek neki egy kis meglepetést. A váltás mindig háromnegyedkor szokta ébreszteni egymást. Megkérdeztem a lányokat, hajlandó-e valaki felkelteni a fiút, hadd legyen gyönyörű az eszmélése. Volt jelentkező. Elmondtam neki, mi a teendő, majd bekísértem a kabinba. Feloltottuk a villanyt és a kislány elkezdte ébreszteni a matrózt: – Lajos, Lajos, ébresztő! Mindjárt éjfél van! – és közben szelíden rázogatta a vállát. Lajos kinyitotta a szemét, a szokatlan lányhangra felkapta a fejét, értetlenül nézett hol rám, hol a kislányra, majd tiltakozón hozzám fordult, de szemét a lányon tartotta és szinte könyörgőn mondta: – Józsi..., most fel ne ébressz! Ezt tovább kell álmodnom!