Mahmud a parton ült és a csillagokat bámulta a mozdulatlan víztükörben. A félhold fénye ezüsthídként csillogott a tavon, ferdén átívelve a szemközti oldalra. Gyakran eljátszott a gondolattal, hogy ez a híd a paradicsomba vezet, ahol hurik százai kényeztetik az igazhitű harcosok legkiválóbbjait. Mert az volt ő, a legjobbak bajnoka. Eddigi élete során soha nem talált még legyőzőre. Tízéves kora óta tanulta, hogyan kell kárt tenni másokban, és rendkívüli eredményeket ért el e témakörben. Karddal, lándzsával, buzogánnyal, lovon vagy gyalogosan. Mindegy.
Akkor lett a párviadalok sztárja, mikor Sztambulban egy tornán megmérkőzött Don Alonsóval, a rettegett katalán lovaggal. Rengeteg kiváló igazhitű harcost protezsált be a paradicsomba a spanyol. Az asszó során Mahmud egyszerűen kirúgta alóla a lovat, majd precízen falhoz csapkodta a nehézpáncélzatú vitézt. Később a felcserek megállapították: Don Alonsónak csak az a testrésze nem tört össze, amiben nincsen csont. Felépülvén, a spanyol rögtön felhagyott a bajvívással és azóta gyógyfüvekkel kereskedik a kikötő melletti piacon. Mahmudot pedig szárnyára vette a hírnév. Mára a Balkán bajnoka. Csak a gyengébb nemmel nincs szerencséje. Gyilkos híre, durva kinézete és lassan forgó esze miatt kerülték a lányok. Pedig a lelke jámbor volt és fiatal teste nagyon sóvárogta már a szerelmet. De mit tegyen ha a világnak vér kell, jajszó és elmúlás. Ezért is álmodozott a hősi halálról, paradicsomról, és a hurikról. Azt nem nagyon tudta mit kellene velük tenni, de érezte, ez a probléma is megoldódna, ha eljutna odáig. Szófiában egy vigadalomban, ahol a bég személyi testőreként volt jelen, látta a hét fátyol táncot. Akkor, ott vívta élete legnehezebb viadalát. Önmagával. Minden akaraterejét mozgósítania kellett, hogy ne rohanja le a táncosnőt és ne tegyen vele…, Allah tudja micsodát. Hm…talán majd, egyszer. Ha normálisabbra fordul ez a bolond világ. Most a holnapi viadalra kell koncentrálni. Az öreg bég kicsi lánykája a sztambuli udvartartásával meglátogatta az alakulatot és az apja lovagi tornát rendez a tiszteletükre. A szigligeti várkapitány és válogatott gyaur csapata a badacsonyörsi dombon várja őket. Hajókat is küld és túszokat akik garantálják a biztonságot. Az egész antáliai helyőrség csodálkozott, ki az az eszement barom, aki ki mer állni Mahmuddal, gyalogosan, egy szál könnyű karddal? Szóval, holnap megint ölni fog, egy gyaur kutya ismét a gyehenna tüzére jut és Allah ismét bejegyez egy jó pontot Mahmud neve mellé. Mert Allah büyük!
Mahmud a fonyódi parton ült és a csillagokat bámulta a mozdulatlan víztükörben. Határtalanul boldog volt és semmit sem értett az elmúlt napok történéseiből.
Már az átkelés szokatlan volt, pedig számtalanszor hajózott a Balaton vizén. Hajnalban indultak. A felkelő nap vakítóan ragyogott. Ott, ahol Mahmud éjszakánként a hold ezüsthídját csodálta, most a nap szikrázó aranyhídja feszült a vízen. Ezen a szemkápráztató arany szalagon hajóztak a badacsonyi dombok felé. Szörnyű gondolat fészkelte be magát Mahmud egyszerű agyába: ha ez a varázslat tényleg a paradicsomba visz, akkor itt a hősi halál ideje? A felhorkanó félelmet azonnal elhessegette magától. Mit veszíthet? Ha halál, hát halál! Akkor jön a paradicsom, a hurik és az örök boldogság. Elbűvölten állt az aranyló ragyogásban.
Az ellenfél rettentő furcsa kis ember volt. A parádés fogadtatás közepette, amit a szigligeti kapitány személyesen vezényelt, egy vézna, alacsony gyaur állt eléje, és hibátlan török kiejtéssel közölte: ők ketten mérkőznek majd, hazájuk dicsőségére, és az egybegyűltek gyönyörűségére.
– No ebből sem paradicsom, sem hurikényeztetés nem lesz! – gondolta Mahmud bosszúsan. Még vigyáznia is kell, nehogy azonnal agyoncsapja a pici vitézt. Nem szabad elrontani az ínyencek szórakozását, kicsinyt ugrálni, bajvívni kell és csak utána kettévágni a nyomorultat, hogy a szadista állatok is örömködhessenek a vonagló hús látványán.
A lakoma alatt is egymás mellett ültek és a kisember egyfolytában beszélt, kérdezett és gyakran válaszolt is a feltett kérdéseire.
– Melyik alakulatnál szolgálsz? – érdeklődött végül
– Testőrségnél – válaszolt Mahmud és csak az udvariasság kedvéért kérdezett vissza – és te?
– Én írnok vagyok, tollforgató – felelt önérzetesen a kisember.
– Hát az meg miféle fegyvernem? – ámult el Mahmud.
– Haj, barátom az a legveszedelmesebb fegyvernem. Rettenetes, pusztító dolgokra képes! Hozzáértő kézben többet tud ártani, mint a tüzérség és a nehézlovasság együtt.
– No, azt meg hogyan? – értetlenkedet Mahmud
– Tudod, kedves pogány csatatársam, lehetsz te világraszóló hős, csatázhatsz szörnyekkel és győzedelmeskedhetsz démonok felett, ha én azt írom rólad, hogy ágybavizelő pszichopata vagy, akkor száz év múlva senki sem emlékszik a legyőzött démonokra, a feldarabolt szörnyekre és a mindezt elkövető hősre. Csak azt olvassák, hogy ágybavizelő pszichopata voltál és az is maradsz az örökkévalóságon túl is. Ezért aztán rettegnek tőlünk szegények és gazdagok, királyok, császárok, szultánok és egyházi méltóságok mind! Érted?
– Értem – bólogatott Mahmud elszántan, de semmit sem értett. Egyáltalán nem félt a kisembertől és már sajnálta, amiért meg kell ölnie.
Ekkor Szigliget gyaur kapitánya azzal az ötlettel állott elő, hogy a párviadal előtt mindannyian tegyenek vitézi próbát. Kigörgettek az egyik közeli pincéből egy irdatlan nagy hordót és abból mindenkinek annyit kell innia amennyit csak bír. Aki a legtöbb kupát üríti, azt ő, a kapitány igen nagy vitéznek fogja nyilvánítani! A öreg bég érdeklődésére, hogy mit is tartalmaz a hordó, a kapitány azt válaszolta: – Badacsonyi Kéknyelű nevű helyi frissítővel van feltöltve. Ebbe bele is nyugodott mindenki és kezdetét vette a próba. Eleinte csak a gyaurok ürítgették a kupákat, el is húztak rendesen az igazhitűektől. Előbb néhány janicsár ivott bele a versenybe, majd csatlakozott a jobbszárny, a balszárny, s végül a derékhad is. Mahmud is igen szomjazott a túlontúl sós báránypecsenye után, így ő is csatlakozott a próbázókhoz és elfogadta a kisembertől a feléje nyújtott kupát. Az első korty hűs, de kissé fanyar volt. Ám, ahogy lecsúszott a torkán a nedű, soha nem érzett ízkavalkád árasztotta el a száját. Mint ha tucatnyi gyümölcs lelkét zárták volna a kupába. Nem volt édes, mégis édes volt! Nem volt keserű, mégis az volt. Varázslat csobogott a poharakban, a természet csodája. Mahmud átszellemült tekintettel nyúlt az újabb pohárért és az üreset átadta újratöltésre. Még a bég tizenhat éves leánykája is részt kívánt venni a próbán és egymás után ürítette a kupákat.
Először az öreg bég esett hanyatt. Talán az ötödik kupa után szólásra emelkedett, majd mosolyogva felborult. A szörnyűség a dologban, hogy a körülötte álló testőrök nem segítették fel, hanem leültek mellé és együtt röhögtek. Mahmud ereiben megfagyott a vér. Neki nemsokára ölni kell, de nincs hozzá kedve. Ezt a szégyent!
Aztán elérkezett az igazság pillanata. A kisember előkotort valahonnan két kardot, az egyiket feléje nyújtotta és bíztatón mosolygott.
– Kezdjük!
Mahmud elvette a kardot és megpróbált felállni. Nehezen ment. Valami úton – módon a feje egyszerre több irányba is húzta. Nem volt ez rossz érzés, de egy életre – halálra menő viaskodás közben kifejezetten zavaró. Nem tudta mi az a mozgáskoordináció, de érezte, baj van vele. Azt, hogy a domboldal egyfolytában hullámzik alatta, még tudta volna kezelni, de az eléje ugró fákkal és bokrokkal már nem tudott mit kezdeni. Közben az egész igazhitű sereglet fennhangon bíztatta. A bég leánykája az egyik asztalon ugrált, selyemfátyla lecsúszott, kezeivel mókásan hadonászott és vékonyka hangján sikongatta:
– Nyúzd meg Mahmud, nyúzd meg Mahmud!
Ő immel – ámmal próbált eleget tenni az elvárásoknak, de állandóan akadályokba ütközött. Hol a kardjában botlott meg, hol önmagán esett keresztül. A kisember meg csak sétált körülötte és beszélt, beszélt. Végül Mahmud egy merésznek szánt suhintással próbált pontot tenni az egész kellemetlenség végére, minek eredményeként ő térdre esett, kardja pedig messzire repült, be a szölőtőkék közé. Megtörtént az elképzelhetetlen. Ott térdelt fegyvertelenül a porban és a kicsi gyaur mosolyogva tornyosult föléje.
– Kérlek gyorsan ölj! Biztos legyen a kezed, ne okozz felesleges fájdalmat. Mahmudnak idegenül hangzottak saját szavai és látta magát a dombon térdelve, ahogy a testébe hatol a vas.
– Itt most nem lesz semmiféle ölés! – törte meg a csendet a kicsi gyaur. - Sokkal színvonalasabb programot ajánlok. Tovább folytatjuk a piálást és közben elmondunk néhány érzelmes nótát régmúlt idők vitézeinek dicsőségéről.
Először a várkapitány éljenzett, aztán a döbbenetből ocsúdó bég, majd az egész gyülekezet. Mahmud innentől csak villanásokra emlékszik. Előbb még iszogattak a Kéknyelű nevű varázslatból, a gyaurok belekezdtek valami torokszorító melódiába, aztán… megszólalt. Megszólalt egy tárogató és csatlakozott hozzá pár hegedű. Eleinte bizonytalanul, óvatosan, mintegy kérdezve: szabad? Majd egyre határozottabban, tüzesen. És elszabadult a pokol. A gyaurok mulatni kezdtek és esetlenül de őszinte lelkesedéssel csatlakozott hozzájuk az igazhitűek népes tábora. Énekelt – táncolt mindenki, aki még fel tudott állni.
Aztán valahonnan a semmiből előpenderült egy cigánylány és táncolni kezdett. De, hogy! Mint mikor a pillangó leng a szélben. Karcsú teste siklott, szinte repült a levegőben, és a kezében lévő csörgődob ezerfelé dobálta szét a nyári nap sugarait.
Mahmudnak a döbbenettől kiesett a kupa a kezéből és hangosan felnyögött. A lány egy darabig keringett a bég és a kapitány körül, majd egy villanás alatt odalibbent Mahmud elé és táncolt, csak táncolt és kihúzta őt a többiek közül, fogta a kezét és már együtt táncoltak és a kicsi kezek könnyedén forgatták a hatalmas testet. Mahmud ösztönösen ráérzett és lépkedett az ismeretlen ritmusra és együtt forogtak – siklottak egyre távolodva a sokadalomtól. Mahmud vad forgása a lovaknak frissen kaszált szénában ért véget. Zsákként borult el a cigánylány egyetlen könnyed mozdulatára és az csak táncolt forgott tovább, majd Mahmud ölébe ült és táncolt, ringott tovább, amitől a hatalmas gyilkológép egyszerre belépett a paradicsomba. Mahmud úgy érezte meglódul vele az egész Balatonfelvidék, megnyílik alatta a föld, de ő mégsem zuhan sehova, sőt felemelkedik, ráborul a hatalmas, mélykék ég és a lány csak táncol, ringatózik, miközben ő már hallja a szférák zenéjét, hallgatna, de hörgés – sikoltás tör fel a torkából, ömlik rá a fény és a lány csak táncol - táncol és ő úgy érzi, rögtön meghal, pedig még soha-soha nem élt ennyire, és a vakító fényen át talán egy pillanatra látta Allahot.
Most ül a fonyódi parton és bámulja a csillagokat. Már tudja, a hold ezüsthídja a paradicsomba vezet, ami nem az égben van, hanem valahol Ábrahámhegy és Badacsony között található. Eretnek gondolatok cikáznak a fejében:
– Le van szarva a hősi halál, le vannak szarva a hurik. Éljen az élet és minden ami vele kapcsolatos. Ledobja az ingét, kihúzza övéből a súlyos tőrt, azt is az ingre dobja, begázol a langyos sima tóba és úszni kezd. Hatalmas, izmos teste könnyedén hasítja a vizet. Hajnalra odaát lesz a túlsó parton. A mennyországban.
