"Ha egy hajó gépe menet közben megáll, az kicsit olyan, mit mikor a szív felhagy a dobogással. Még nem feltétlen halálos,  de az illetékeseknek nagyon össze kell szedniük magukat."

Június volt. A nyár éppen csak rázendített, de már lerázta a fákról a tavasz virágait és minden harsogó zöldben pompázott. Na, jó…,nem minden. A fedélzet egy darabon kékben fürdött, mert Móka előző nap hasra esett a festékes dobozokkal és jelentős mennyiségű Passnavekék ömlött szét a decken, amit még nem tudtunk maradéktalanul eltüntetni. De az Öreg Hölgynek ez is jól állt. Az Öreg Hölgyet „Táncsics” néven sikerült bejegyezni a Magyar Hajólajstrom nagykönyvébe, de ez nem befolyásolta női mivoltát, mivel egy hajó akkor is nőnemű, ha Bélának, vagy Józsinak keresztelik tájékozatlan tulajdonosaik.
A nap már kora reggel vakítóan sütött – tán negyed hét lehetett – és a Hölgynek aznapra az Esztergomi menetrend volt bejegyezve a táncrendjébe. Batthyány téri pontonján kikötve várta, hogy felvigyük rá a sminket és elinduljunk vele a Vigadó téri hajóállomásra, ahol felveheti imádott utasait. Ennek szellemében a legénység aktívan tette a dolgát, volt aki ébredezett, mások reggeliztek, én az egyik nipper kerekén ülve a kávémat kortyolgattam és a szemben nyújtózó Parlamentet bámultam áhítattal, ahogy fürdött a felülről szórt, és a Dunáról visszavert ragyogásban. Nem is tudják a későn kelők, mit hagynak ki. Bár lehet, hogy nem is zavarja őket.
– Főnök! – zökkentett vissza a Batthyány téri oldalra Vendel búgó baritonja – mosok a hajónak cuccokat, nincs valami pucolni valód? – Volt. Az egyik munkásruhámat szűrőcsere közben sikerült oly módon átitatni gázolajjal, hogy pusztán az illatával percekig elment volna a két főgép. Megköszönve segítőkészségét odaadtam neki a tisztításra szoruló ruhadarabokat, majd lezuhantam a gépházba felkészíteni liblingjeimet a manőverre.
Kilenc óra körül nekivágtunk az utasokkal az esztergomi útnak. Az ég kék volt, a Duna szikrázott a fényben, a hajó harsogva szelte a vizet, vidáman dobálva maga mögé a folyamkilométereket. Nagyon úgy nézett ki, hogy érdemes élni! De a sors résen van, és nem engedi sokáig rózsaszín szirupban tespedni a halandót. Már elhagytuk Vácot, mikor Vendel elém lépett és izgalommentesen, tárgyilagosan közölte:
– Főnök, megállt a gép. –
Ekkor bennem is megállt valami. Hirtelen véget ért a nyár, megszűnt a ragyogás, fekete hó esett és a mennyben felsírtak az angyalok. Kész, vége, megvénültem, alkalmatlan lettem a feladatra, hiszen egy üzemvezetőnek azt is észre kell vennie, ha a főgépeinek valamicskét változik a fordulata, nem azt, ha leáll. És eddig kivétel nélkül észre is vettem! Mi történt most? Eeengem kell figyelmeztetni a gép leállására?! Kipling öreg vezérfarkasa, Akela érezhetett ilyesmit, amikor először vétette el a szarvaselejtős ugrását. Borzalom! Na, mindegy a helyzetet kezelni kell, ezért hát önbecsülésem romjai alól kimászva, futva indultam a gépház felé azzal a
szilárd elhatározással, hogy mindenképp megmentem a hajót! Sötét gondolataim valószínűleg a képemre is kiültek, mert Vendel veszítve közönyéből igyekezett lépést tartani velem, miközben szájbarágósan ismételte:
– Főnök, kész a mosás, leállt a mosógép, lehet teregetni!
Ismét megállt bennem valami. (Úgy látszik ez a megállások menetrendje volt.) Egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra megingott bennem a hit, miszerint az emberek jók és szerethetők. Apokaliptikus átkok hosszú sora készült feltörni belőlem, és az élni akarás harmóniáját felváltották az ölni akarás disszonáns akkordjai. Ekkor azonban megszólalt a hang a keresztről: „ Atyám, bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekedett!”
Aztán a megkönnyebbülés mindent elborító hűs hulláma gyorsan tisztára mosta e tragédiából nevetséges kabaréba forduló szituációt, és én annyira élveztem, hogy talán mégsem vagyok teljesen hülye.